12/02/2026
Ma, hosszú hónapok után először mondtamki hangosan azt, amit eddig próbáltam elnyomni: elfáradtam. Nem kicsit, hanem úgy igazán. Minden túl sok lett egyszerre.
Egyszerre feszít a harag és a tehetetlenség, miközben ott van bennem a csendes, folyamatos kérdés: vajon elég vagyok-e? Elég erős, elég türelmes, elég kitartó…(mélyen belül egy hang azt üvölti, hogy NEM). Kívülről talán minden rendben lévőnek látszik, de belül egy vihar tombol, ami néha mindent elsöpör.
Próbálok talpon maradni. Napról napra összeszedni magam, menni tovább, mert muszáj. De vannak pillanatok, amikor úgy érzem, csak sodródom, és nem tudom, meddig bírja ezt még a lelkem.
Ma volt egy ilyen pillanat. Amikor visszanyeltem a könnyeimet, felálltam, és tettem a dolgom tovább, mert nincs szünet, nincs megállás. A könnyeket senki nem látta. De attól még ott voltak. És a fájdalom is.
Tudjátok, nem baj, ha néha szembejön egy-egy vihar. Nem baj, ha megingunk, ha elfáradunk. A viharok nem tartanak örökké, egyszer elcsitulnak. És amikor elvonulnak, mindig marad utánuk valami: erő, tapasztalat, és az a tudat, hogy túléltük. 🤍