11/03/2022
Rájöttem, nem is az tesz próbára, hogy operációk, különböző beavatkozások várnak még rám. Hanem a betegségemmel járó kiszolgáltatotság. Az teljesen sebezhetővé és lelkileg labilissá tesz. Nagyon megvisel. Az utóbbi pár hétben kellett igazán behúznom a kéziféket, mert a terhelhetőségem egyszerüen egyik napról a másikra azt mondta, hogy elég, ne tovább!. Pl. nem tudok lépcsőzni. Pánik szerüen figyelem a pulzusom lépcsőzés közben, mert egy-két lépcső fok is sajnos már akár a duplájára emeli. Egy emeletet így 5-6 percig tart megtenni.
Vagy pl. tegnap volt egy nagyon szánalmas esetem. Komolyan majdnem, hogy nevetséges. Szervízben hagytam az autót, így busszal kellett haza mennem. A utca ahol lakom egy domb aljában található, vagyis kis emelkedőn lehet a házhoz jutni az utolsó 100 m-en, ami a mellékelt képen is láthatjátok 2 percet vesz igénybe normálisan. Elindultam naivan szinte tyúklépésben, képesnek éreztem rá magam, úgy gondoltam, nagyon lassan menni fog. Nagyon nagyot tévedtem.
Ez a 100 m fél óra vergődésembe telt. 3-4 lépést tettem, szinte pár centiset, aztán 5-6 perc várakozás, hogy rendeződjőn a szívverésem. Okos órával kontrolálom, hol 156-ot, hol 194-et mutatott. Na ezek azok a számok, amítól kapsz még egy nagy adag fagyasztó félelmet, mert 200-as pulzus felett működésbe lép a defiblirátorod és sokkol, mert pont ez a dolga. Szóval vágyakozva nézed a párméterre lévő bejárati ajtódat, és sopánkodsz magadban, hogy Istenem , csak érjem el rosszul létt nélkül.....
Ez lelkileg nagyon romboló. Szembesít azzal, hogy másokra vagy szorulva egy haza menetelhez is. Mert ha ezt előre látom, akkor bizony taxiba ülök, hogy kimaradjon az életemből ez a fél óra, amit még mindig emésztek, és azt hiszem sose fogok elfelejteni.
