16/10/2024
„Azt hiszem, kevés ember van, aki többet szenvedett volna, mint én," írta Weöres Sándor egy levelében. "Olyan üldözött gyerekkorom volt, hogy tízéves fejjel fölakasztottam magamat, úgy szedtek le. 15 éves időmig falun éltem, fizikai munkát végezt***ek velem, és üldöztek, rúgtak, kínoztak. Az osztálytársaim csúfoltak, a lányok kinevettek. Önnevelés és akaraterő árán mégiscsak ember lett belőlem; engem a poklok minden ördöge kalapált emberré.”
Ember lett belőle - de még milyen. És költő.
„Ha szín-normális volnék, akkor nem írnék verseket," írta. Helyesbítenék: ilyen ragyogó verseket. Mert vajon hány "szín-normális" költőt ismersz, aki nem dédelgetett valami nagy sérülést?
Bessel van der Kolk pszichiáter, a trauma témájáról az egyik legjobb könyv szerzője mondja, hogy nagyon sok sikeres ember nagyon sokat szenvedett gyermekkorában, és ez nem véletlen. Aki olyan tündérien szép és túlvilágian borzongató, pókháló-finomságú és kifinomultan érzékeny lírába tudta beleszőni a világot, mint Weöres, az borítékolhatóan sokat szenvedett.
Már gyerekként is gyakran találtam valami groteszk, félelmetes mellékízt egyes verseiben. Ott van például a Bóbita. Mostanában sokat éneklem a kislányomnak, aki szereti. Felmerült bennem: Weöres beleírta saját fájdalmát. Ő a malac, akinek a nem túl jófej tündér szárnyat igézett, akit röptetett és kikacagott.
A szépség nagyon gyakran - meghaladott szenvedés. No mud no lotus (ha nincs sár, nincs lótuszvirág), ahogy Thich Nhat Hanh vietnámi buddhista szerzetes mondta. Akinek a nevét talán nem szokatlan ide szúrni, hiszen Weöres maga is átfogó és mély érdeklődéssel tanulmányozta a Kelet - a teljesség - bölcsességét:
"Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert rávonatkozólag minden 'igen' és 'nem' ugyanazt jelenti; hanem merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden mindennel azonos: ez a teljesség."
Sajnos ez a teljesség számára is inkább ideál volt, mint megélt valóság. A költészeten kívül voltak jóval kevésbé építő módszerei, megküzdési stratégiái is a szenvedés enyhítésére. Ebben hasonló volt, mint Alan Watts, aki akárcsak Weöres, hihetetlenül gyönyörűen tudta tolmácsolni a Kelet eszméit a nyugati világnak - de magánéletét tekintve megmaradt egy önmagával meghasonult, önsorsrontó kamasznak, aki halálra itta magát.
Elmélyült spiritualitás és vulgáris élvezet-hajhászás kettőssége: érdekes fejtörőt ad ez mindig az utókornak, nemde?
Weöres gyerekkorától kezdve betegeskedett (az elhanyagolt, megszégyenített test lázadása?). Bipoláris depresszióban szenvedett: a kreatív és hurrá-omptimista fázisokat a teljes apátia hullámvölgyei követték. És életét megkeserítették az önpusztító szokásai: láncdohányzás, ivás.
„Rossz szokásom a dohányzás, melyet nem ártana leküzdenem," írta. "Nemcsak egészségügyi okokból, hanem állandó rabság, megaláztatás ez, hogy egy kis füstölgő vacak nélkül az ember nem ember. Például, ha írni akarok, és nem füstöl a kezemben a cigaretta, akkor nem megy az írás. Van ebben valami elszomorító.”
Megrögzött piás volt. Pillanatok alatt eltüntetett bármilyen szeszesitalt. Nem azért, mert a pia kellett ahhoz, hogy jobb költő legyen - ő maga is elismerte, hogy részegen legfeljebb firkálni képes. De nem tudott mit kezdeni a létezés ürességének szenvedésével. Nem lehet nem gondolni arra, hogy saját magáról ír, amikor így fogalmaz:
"A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte a poklot."
Egyes pályatársai szerint nagy valószínűséggel már a 30-as éveiben bevégezte volna az életét valami árokparton egy különösen dévaj ivászat után. De nem t***e.
Mert a sikeres férfiak mögött gyakran van még valami. Jobban mondva, valaki. Egy társ. egy nő. És semmi sem mutatja jobban az egész kultúránk patriarchális természetét, mint ez a folyton ismétlődő egészségtelen és aránytalan szerepleosztás, minta. Amit a világirodalom, művészetek, tudományok történetét áttekintve megpillanthatunk: a lángoló férfi "géniusz" és az árnyékában szerényen meghúzódó, többnyire alig ismert és elismert nő. Weöres mellett ez a társ - ez a nő - Károlyi Amy volt, élete szerelme. Saját jogon elismert költő. Ő egyben tartotta a férjét, aki nélküle széthullott volna, mint valami kártyavár.
És mégis: minden függőségével, fogyatékosságával együtt, amikor Weöres Sándor átlépett a költők, az istenek, a tündérek idejébe - akkor minden egyes szava kinyilatkoztatás, az orákulum tiszta, felkavaró erejével hat, amitől libabőrös lesz az ember.
"Célom nem a gyönyörködtetés, nem is a szokatlantól irtózók bosszantása. Értenek-e, azzal sem törődöm. Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész, képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert. Átvilágítani és felrázni óhajtlak, hogy átrendezhesd magadat zárt, véges, egzisztenciális énedből nyitott, szociális, kozmikus, végtelen énné."
