23/09/2025
Ma este elmesélek önöknek egy történetet a Védákból. A Védák a hinduk szent írásai, egy hatalmas irodalmi gyűjtemény, amelynek utolsó részét Védántának nevezik, ami a Védák végét jelenti. A Védákban foglalt elméletekkel foglalkozik, és legfőképpen azzal a filozófiával, amellyel mi is foglalkozunk. Archaikus szanszkrit nyelven íródott, és ne feledjék, hogy több ezer évvel ezelőtt íródott. Volt egy bizonyos ember, aki nagy áldozatot akart bemutatni. A hinduk vallásában az áldozat nagy szerepet játszik. Az áldozatoknak különböző fajtái vannak. Oltárokat készítenek, áldozati adományokat szórnak a tűzbe, különböző himnuszokat ismételgetnek és így tovább; az áldozat végén pedig ajándékot adnak a bráhmanáknak és a szegényeknek. Minden áldozatnak megvan a maga sajátos ajándéka. Volt egy áldozat, amelynek során az embernek mindenről le kellett mondania, amije volt. Ez az ember pedig, bár gazdag, mégis fösvény volt, és ugyanakkor nagy hírnévre akart szert tenni, hogy elvégezte ezt a rendkívül súlyos áldozatot. És amikor ezt az áldozatot elvégezte, ahelyett, hogy mindenét feladta volna, csak a vak, sánta és öreg teheneit adta oda, amelyek soha többé nem adtak tejet. Volt azonban egy fia, Nacsikétasz, egy okos fiatal fiú, aki, látva apja szegényes ajándékait, és elgondolkodva azon, hogy milyen csapás érné őt emiatt, elhatározta, hogy jóváteszi azokat azzal, hogy saját magát adja ajándékul. Elment hát az apjához, és megkérdezte: „És engem kinek adsz?” Az apa nem válaszolt a fiúnak, és a fiú másodszor és harmadszor is megkérdezte, mire az apa megharagudott, és így szólt: “Téged Jamának adlak, téged a Halálnak adlak.” És a fiú egyenesen Jama birodalmába ment. Jama nem volt otthon, ezért ott várakozott. Három nap múlva Jama megjelent, és így szólt hozzá: „Ó bráhmana, a vendégem vagy, és itt vagy három napja, étel nélkül. Üdvözöllek téged, és hogy megháláljam neked ezt a kellemetlenséget, három jótéteményben részesítelek.” Ekkor a fiú az első adománynak ezt kérte: „Csillapodjék le apám haragja irántam”, a második adomány pedig az volt, hogy tudni akart egy bizonyos áldozatról. Aztán jött a harmadik adomány. „Amikor egy ember meghal, felmerül a kérdés, mi lesz vele: Egyesek szerint megszűnik létezni. Mások azt mondják, hogy létezik. Kérlek, mondd meg, mi erre a válasz. Ez a harmadik adomány, amit kérek.” Erre a Halál így válaszolt: „Az istenek a régi időkben megpróbálták megfejteni a rejtélyt; ez a rejtély olyan nehezen felfogható, hogy nehéz megfejteni. Kérj valami más adományt: ezt ne kérd! Kérj száz évig tartó hosszú életet. Kérj marhákat és lovakat, kérj nagy királyságokat. Ne erőltesd, hogy válaszoljak erre. Bármit kíván is az ember a maga élvezetére, kérd ezeket mind, és én teljesíteni fogom, de ne akard megtudni ezt a titkot.” „Nem uram – szólt a fiú –, az ember nem elégedhet meg a gazdagsággal; ha gazdagságra vágynánk, megkapnánk, ha csupán meglátnánk téged. Mi is addig élünk, amíg te uralkodsz. Melyik hanyatló halandó, aki a lenti világban él, és a tudás birtokában van, miután elnyerte a romlatlanok és a halhatatlanok társaságát, örülne a hosszú életnek, ismerve az ének és a szórakozás által keltett öröm természetét? Ezért mondd el nekem ezt a titkot a nagy túlvilágról, semmi mást nem akarok; ez az, amit Nacsikétasz akar, a halál misztériumát.” Így aztán a halál istenét öröm töltötte el. Az elmúlt két-három előadásban azt mondtuk, hogy ez a Dzsnyána előkészíti az elmét. Itt tehát azt látják, hogy az első előkészület az, hogy az embernek semmi másra nem szabad vágyakoznia, mint az igazságra, mégpedig az igazságra az igazság kedvéért. Nézzék meg, hogy ez a fiú hogyan utasította vissza mindazokat az ajándékokat, amelyeket a Halál felajánlott neki; birtokot, vagyont, gazdagságot, hosszú életet, és mindent kész volt feláldozni ezért az egyetlen eszméért, csakis a tudásért, az igazságért. Egyedül így érkezhet el az igazság. A halál Istene elégedett volt. „Itt van két út – szólt –, az egyik az élvezet, a másik az üdvösség. E kettő különböző módon vonzza az emberiséget. Bölccsé válik az, aki e kettő közül azt választja, amelyik az üdvösséghez vezet, és lealacsonyodik az, aki az élvezethez vezető utat választja. Dicsérlek téged, Nacsikétasz; nem kérted a vágyat. Különböző módokon csábítottalak az élvezetek útja felé; mindegyiknek ellenálltál, tudtad, hogy a tudás sokkal magasabb rendű, mint az élvezetekkel teli élet.”
„Felfogtad, hogy az ember, aki tudatlanságban és az élvezeteknek él, nem különbözik az állattól. Ám sokan vannak, akik, bár telve vannak tudatlansággal, szívük büszkeségében azt hiszik, hogy nagy bölcsek, és körbe-körbe bolyonganak sokféle kacskaringós utakon, mint a vak, akit világtalan vezet. Ez az igazság, Nacsikétasz, soha nem ragyog fel azok szívében, akik olyanok, mint a tudatlan gyerekek, akiket megtéveszt néhány földdarab. Nem értik ezt a világot, és a másik világot sem. Tagadják ezt és a másikat is, és így újra és újra az uralmam alá kerülnek. Sokan még arra sem kapnak lehetőséget, hogy halljanak róla; és sokan, bár hallanak róla, nem ismerhetik meg, mert a tanítónak csodálatosnak kell lennie; és csodálatosnak kell lennie annak is, akinek a tudást átadják. Ha olyasvalaki beszél róla, aki nem magasan fejlett, akkor az igazság még százszor hallva és százszor tanítva sem világítja meg soha a lelket. Ne zavard elmédet hiábavaló érvekkel, Nacsikétasz; ez az igazság csak a megtisztult szívben ragyog fel. Azt, akit a legnagyobb nehézség nélkül nem lehet meglátni, aki rejtve van, aki belépett a legkiválóbb szívek barlangjába – az Ősi Egyet –, külső szemmel nem lehet látni; ha az ember a lélek szemével látja Őt, lemond élvezetről és fájdalomról egyaránt. Aki ismeri ezt a titkot, feladja minden hiú vágyát, és eléri ezt a rendkívül kifinomult észlelést, és így örökké áldottá válik. Nacsikétasz, ez az út vezet az üdvösséghez. Az ilyen túl van minden erényen, túl van minden bűnön, túl van minden kötelességen, túl van minden nem-kötelességen, túl van minden létezőn, túl van mindenen, ami csak lesz; aki ezt tudja, egyedül annak van tudása. Megmondom neked Annak a nevét, aki után az összes Véda kutat, akinek meglátása érdekében az emberek alávetik magukat mindenféle aszkézisnek: Ez az Óm. Ez az örök Óm a Brahman, ez a halhatatlan Egy; aki ismeri ennek titkát – bármit kíván is, az övé lesz. Az embernek ez az Énje, Nacsikétasz, akiről tudni akarsz, soha nem születik, és soha nem hal meg. Kezdet nélkül, örökké létező, ez az Ősi Egy nem pusztul el, amikor a test elpusztul. Ha az, aki öl, azt hiszi, hogy ölhet, és ha az, akit megölnek, azt hiszi, hogy megölik, akkor mindketten tévednek, mert az Én sem ölni nem képes, sem Őt megölni nem lehet. Végtelenül kisebb a legkisebb részecskénél, végtelenül nagyobb a legnagyobb létezőnél dolognál, mindenek Ura minden létező szívének barlangjában él. Aki bűntelenné vált, az látja Őt, ugyanennek az Úrnak a kegyelméből, teljes dicsőségében. (Rájövünk, hogy Isten irgalma az Isten-felismerés egyik oka.) Ülve messze jár, fekve mindenütt jelen van; ki más, mint a megtisztult és kifinomult megértéssel rendelkező emberek alkalmasak arra, hogy megismerjék azt az Istent, akiben minden ellentétes tulajdonság találkozik? Test nélkül, mégis a testben élve, érintetlenül, mégis látszólag érintkezve, mindenütt jelenlévő – az Átmant ilyennek megismerve a bölcs felad minden nyomorúságot. Ezt az Átmant nem a Védák tanulmányozásával lehet elérni, sem a legmagasabb rendű intellektussal, sem pedig sok tanulással. Akit az Átman keres, az éri el az Átmant; Ő tárja fel neki saját dicsőségét. Aki folytonosan tetteket követ el, akinek az elméje nem nyugodt, aki nem tud meditálni, aki mindig nyugtalan és ingatag, az nem tudja megérteni és realizálni ezt az Átmant, aki belépett a szív barlangjába. Ez a test, ó, Nacsikátasz, a harci szekér, az érzékszervek a lovak, az elme a gyeplő, az értelem a kocsis, a lélek pedig a vezető a szekéren. Amikor a lélek egyesül a kocsissal, a buddhival, azaz az értelemmel, majd ezen keresztül az elmével, a gyeplővel, ezen keresztül pedig az érzékszervekkel, a lovakkal, akkor mondjuk, hogy ő az élvező; ő érzékel, ő dolgozik, ő cselekszik. Aki nem uralja az elméjét, és akinek nincs megkülönböztető képessége, annak az érzékei nem irányíthatók, olyanok, mint a fékezhetetlen lovak a kocsihajtó kezében. Akinek azonban van megkülönböztető képessége, aki uralja az elméjét, annak az érzékszervei mindig irányíthatóak, mint a jó lovak a hajtó kezében. Akinek van megkülönböztető képessége, akinek elméje mindig úton van az igazság megértése felé, aki mindig tiszta – az részesül abban az igazságban, melynek elérése esetén nincs újraszületés. Ez, ó, Nacsikétász, nagyon nehéz, az út hosszú, és a célt nehéz elérni. Csak azok képesek ezt meglátni, csak azok képesek megérteni, akik elérték a legfinomabb észlelést. Ennek ellenére ne ijedj meg! Ébredj, kelj fel és cselekedj! Ne állj meg, amíg el nem éred a célt! Mert a bölcsek azt mondják, hogy a feladat nagyon nehéz, olyan, mint egy borotva élén járni. Ő, aki túl van az érzékeken, túl minden érintésen, túl minden formán, túl minden ízlelésen, a Változhatatlan, a Végtelen, még az intelligencián is túl, az Elpusztíthatatlan – egyedül Őt ismerve menekülünk meg a halál torkától.”
– Szvámi Vivékánanda
