08/12/2022
Sokszor érezzük mi nők, hogy nem vagyunk jó anyák.
Sajnos nehéz megtalálni a tudatosság, a spontaneitás és természetesség megfelelő arányát, így nagyon sok anyuka szorong attól, hogy vajon elég jó édesanyává válik-e.
Minden fejlődési fázisban vannak nehéz időszakok, amikor fogalmunk sincs, mi lenne a jó megoldás a gyermek részére. Tele vagyunk kétellyel, félelemmel, tanácstalansággal, és sokszor magányt is érzünk, mert nem tudjuk megosztani a kételyeinket. Sokszor érezzük úgy, hogy katasztrófa, ahogyan neveljük a gyerekünket, ezért szégyelljük magunkat. Hiába olvassuk azt, hogy ez természetes dolog, az érzelmi cunami gyötör és nem tudunk aludni a bűntudattól. Ez éveken át tart, sőt még akkor is, amikor felnőtt a gyermekünk.
Jó szívvel osztom meg Svetlana Hmelj “Egyszer majd születik egy fiam” című rövid írását, ami talán hoz egy kis megkönnyebbülést, de legalábbis elgondolkoztató.
“Egyszer majd születik egy fiam, és én mindent másképp fogok csinálni. Három éves korától azt hajtogatom:
„Édesem! Nem kell, hogy mérnök legyél! Nem kell, hogy jogász legyél! Nem fontos, mi lesz a foglalkozásod, amikor felnősz. Szeretnél patológus lenni? Egészségedre! Sportkommentátor? Parancsolj! Bohóc egy bevásárlóközpontban? Kiváló választás!”
És amikor harminc lesz, odajön majd hozzám ő, ez az izzadt, kopaszodó bohóc szétkent sminkjével az arcán, és azt mondja:
„Anya! Harminc éves vagyok! Bohóc vagyok egy bevásárlóközpontban! Ilyen életet akartál nekem? Mégis mire számítottál, anya, mikor azt mondtad, hogy a diploma nem fontos? Mit akartál, amikor a matematika korrepetálás helyett kiengedtél a srácokkal az udvarra?"
Én pedig ezt válaszolom:
„Édesem, de hát én rád hagyatkoztam, nem akartam nyomást gyakorolni rád! Nem szeretted a matematikát, a kisebb gyerekekkel szerettél játszani.”
Mire ő ezt mondja majd:
"Én nem tudtam, hová vezet ez, gyerek voltam, nem tudtam dönteni, de te, te, te tönkret***ed az életemet! – és letörli koszos ingujjával az elmosódott rúzst. "
És akkor én ránézek és azt mondom:
„Most jól figyelj. A világon kétféle ember van: az egyik él, a másik meg keresi a bűnbakot. Ha nem érted ezt, akkor egy komplett idióta vagy.”
Erre felkiált majd, és elájul. A pszichiátriai kezelés nagyjából öt évig fog tartani.
Vagy nem így lesz.
Egyszer majd születik egy fiam, és én mindent másképp fogok csinálni. Három éves korától azt hajtogatom:
„Ne légy hülye, Vologya, gondolj a jövődre, ha nem akarsz egész életedben egy call-centerben dolgozni.”
És amikor harminc lesz, odajön majd hozzám ő, ez az izzadt, kopaszodó informatikus, mély árkokkal az arcán, és azt mondja:
„Anya! Harminc éves vagyok. A Google-nál dolgozom. Napi 20 órát robotolok, anya! Családom nincs. Mire számítottál, mikor azt mondtad, hogy a jó munka boldoggá tesz engem? Mit akartál elérni, mikor arra kényszerítettél, hogy a matematikát tanuljak?”
Én pedig ezt válaszolom:
„Drágám, de hát én azt akartam, hogy legyen használható felsőfokú végzettséged! Hogy legyenek lehetőségeid, drágám!”
Mire ő ezt feleli:
„A francba a lehetőségekkel, ha egyszer boldogtalan vagyok, anya! Megyek a bevásárlóközpontban a bohócok közt, és irigyelem őket! Ők boldogok! Én is ott állhatnék, de te, te, te tönkret***ed az életemet!” – és megtörli a szemüvegét.
És akkor én felállok, figyelmesen ránézek majd, és azt mondom:
„Most jól figyelj. A világon kétféle ember van: az egyik él, a másik meg keresi a bűnbakot. Ha nem érted ezt, akkor egy komplett idióta vagy.”
Erre felkiált majd, és elájul.
A pszichiátriai kezelés nagyjából öt évig fog tartani.
Vagy nem így lesz.
Egyszer majd születik egy fiam, és én mindent másképp fogok csinálni.
Három éves korától azt hajtogatom:
„Nem azért vagyok, hogy bármit hajtogassak. Azért vagyok, hogy szeresselek. Menj apádhoz, drágám, és kérdezd őt. Én nem akarok beleszólni.”
És amikor harminc lesz, odajön majd hozzám ő, ez az izzadt, kopaszodó filmrendező, közép-oroszországi bánattal a szemében, és azt mondja:
„Anya! Harminc éves vagyok. Harminc éve küzdök, hogy figyelj rám! Tíz filmet és öt színdarabot szenteltem neked! Írtam rólad egy könyvet, anya! Úgy látom, téged ez nem érdekel. Miért nem mondtad meg soha a véleményedet? Miért küldtél folyton apához?”
Én pedig ezt válaszolom:
„Drágám, de hát én nem akartam semmit eldönteni helyetted! Egyszerűen szerettelek téged, drágám, a tanácsokat meg apád intézi.
Mire ő ezt feleli:
„A francnak kellenek apa tanácsai, ha egyszer téged kérdeztelek, anya! Egész életemben a figyelmedért küzdök. Megőrjítesz, anya! Mindent képes lennék odaadni, csak legalább egyszer, legalább egyszer megtudnám, hogy mit gondolsz. A hallgatásoddal, az elszigeteltségeddel te,te,te tönkret***ed az életemet!” – és színpadiasan a homlokához emeli a kezét.
És akkor én felállok, figyelmesen ránézek majd, és azt mondom:
„Most jól figyelj. A világon kétféle ember van: az egyik él, a másik meg folyton vár valamit. Ha nem érted ezt, akkor egy komplett idióta vagy.”
Erre felkiált majd, és elájul.
A pszichiátriai kezelés nagyjából öt évig fog tartani.
Lazuljatok el, mindegy, hogy mennyire próbáltok tökéletes anyák lenni, a gyerekeiteknek mindig lesz mit mondaniuk a pszichológusnak!”
(Fotó: Kunj Parekh - Unplash)
