02/05/2024
Milyen fájdalomból készültek a drótfiguráid?
Ezt a kérdést t***e fel a marketing kurzus vezetője a legutóbbi webináriumunkon. Vannak olyan kérdések, kijelentések, amik úgy eltalálják az embert, mint egy eltévedt labda az iskolaudvaron. Felkapod a fejed, aztán elgondolkozol. Mert bár volt nehéz időszak eddig az életemben, és tudom, ez visszatükröződik a munkákban, de hogy pont ezeket a figurákat a fájdalom szülte volna…
Az első drótfigura sorozatomat még a MOMÉ-n készít***em. Grafikából kaptunk egy feladatot, ami a cirkusz témaköréhez kapcsolódott. Magára a feladatra már nem emlékszem, inkább csak arra, hogy a drótcirkuszt egy köztes fázishoz találtam ki, maga a feladat megoldása egy fotósorozat volt. A papírcirkuszommal nem arattam igazán nagy sikert, mert túl sok időmet, energiámat emészt***e fel a létrehozásuk, s ily módon kevesebb jutott a róluk készülő fotósorozat megvalósítására, ami a tanszék véleménye szerint korántsem tükrözte az általuk megszokott minőséget.
Ha visszagondolok, akkoriban az egyetemen sokszor éreztem, hogy lényegesen nagyobbak a tanáraim szakmai elvárásai felém, mint amennyi nekem jólesne. Nem a tehetségemet gondoltam kevésnek, hanem a figyelmem helyeződött át a kelleténél sokkal inkább a magánéletemre.
Az igazság az, hogy alapos felkészülés után, nagy elánnal és a mesterek felől érezhető támogatással kezdtem a nagyon vágyott iskolát a nagyon vágyott szakon, amikor is anyukám hirtelen halálával pillanatok alatt veszett a semmibe mindaz a nyugalmas és meghitt érzelmi környezetet, amire nekem hosszú távon az alkotáshoz és úgy általában a létezéshez szükségem van. Ennek ellenére ez a sokkosan szürreális állapot eleinte nagyon ösztönzően hatott a tanulmányaimra, és az egyetemen nagyon bíztató visszajelzéseket kaptam. A lét azonban túl zaklatottá és otthontalanná vált számomra, s közben olyan belső átalakuláson mentem keresztül, minek következtében nemsokára új családom lett, s már kétgyermekes anyukaként diplomáztam. Most, ahogy írok erről az időszakról, konstatálom, hogy gyorsabb volt a tempó, mint amit a lelkemmel követni tudtam volna. A diploma utáni időszakban volt sok munka sok stresszel, kevés munka kevesebb stresszel és több önmarcangolással, folyamatosan jelenlévő, hömpölygő gyerekekkel, s csak mostanában kezd nyílni igazán tér annak a megfoghatatlan belső késztetésnek, amit hivatásnak, elhivatottságnak neveznek.
A papír számomra az, amit igazán, nagyon-nagyon-nagyon szeretek, amit soha nem tudok megunni, kivágni, festeni, kombinálni, játszani vele, bármi jöhet…a színek pedig az Alapvetés, sőt, maga a Végtelen. A családom azon viccelődik, hogy mivel színek szerint rendezem a tárgyakat, ha valamit meg szeretnének találni a lakásban, érdemes ezen az alapon keresgélniük.
A drótpapír figurák készítése számomra menekülés az elvárások elől, egy olyan ’hely’, ahol járatlan utakon járok, ahol szabad lehetek és játszhatok a kedvenc dolgaimmal. Rajzolni nagyon szeretek, akvarellel és akrillal festeni talán még jobban, de a képeknél több a szenvedés, nehezebb elérkezni az alkotásban arra a pontra, ahol már feloldódnak a gátlásaim – és talán 3 dimenzióban könnyebben fejezem ki magam, még akkor is, ha ezeknél a karaktereknél nincs is igazi 3D, inkább csak a képsíkok vannak némileg elemelve, lesüllyesztve, eltolva, egyfajta 2 dimenziós gondolkodás 3 dimenzióban.
A másik, ami érdekel, és tetszik, az a papír és a fém kapcsolata. Innen jön a drót, amit már általános iskolásként használtam önmagában, s ahogy most ezt írom, jut eszembe, milyen gubancos, csigavonalas, hosszúnyakú gyertyatartókat készít***em pár milliméter átmérőjű, sötét fémdrótszálakból. A figuráknál a drót tartja egyben, és kapcsolja össze a papírszigeteket, teszi őket valamelyest mobillá, egybeolvasztva a szükségszerűséget az esztétikus megjelenéssel. Általában sok agyalást és kísérletezést igényel ráérezni és megtalálni azt a határt, ami már elég szép, de még kellően kifejező.
Az első önálló figura mégis jóval később készült, erről is írok majd, most inkább megmutatom nektek a cirkuszt.
