18/06/2025
Tegnap este szóltam a gyerekeknek, hogy ideje lefeküdni. Mint mindig.
Fogmosás, pizsama, könyvválasztás – a szokásos esti rituálé.
Aztán nevetést hallottam.
Olyan nevetést, ami megállít egy pillanatra, és akaratlanul is mosolyt csal az arcodra.
Kinéztem az ablakon – és ott voltak. Mezítláb, a kertben, szentjánosbogarakat kergetve.
Az első gondolatom? Rászólni, hogy jöjjenek be.
Késő volt. Már így is csúsztunk az esti rutinnal. A pizsama koszos lesz. Bogarak, sár, káosz.
De nem mondtam semmit.
Leültem a verandára. És csak néztem őket.
Annyira boldogok voltak.
Szaladtak a fűben, próbálták elkapni az apró, világító pontokat, mintha ez lenne a világ legvarázslatosabb dolga.
És… tulajdonképpen az is volt.
Egy ponton a fiam odajött hozzám, összezárt kezeit kinyújtva, mintha valami kincset tartana.
– „Elkaptam egyet” – suttogta. „De elengedem. Azt hiszem, szeret repülni.”
És ott, abban a pillanatban, valami megváltozott bennem.
Az utóbbi időben annyira beletemetkeztem a napi rutinba, annyira arra koncentráltam, hogy minden időben, pontosan, tökéletesen történjen…
De ahogy őket néztem, megértettem valamit: nem kell mindig mindent megszervezni. Nem minden este kell a terv szerint mennie.
Néha a legszebb pillanatok azok, amelyek váratlanok és kicsit káoszosak.
Így hát kint maradtunk.
Jóval alvásidő után.
Mezítláb, tele szúnyogcsípéssel… és boldogsággal.
És tudjátok mit?
Így is elaludtak.
Így is mosolyogva ébredtek.
De én… én másként aludtam el.
Mert a szentjánosbogarak utáni futkározás emlékeztetett valamire:
A gyerekkor rövid.
És néha meg kell állni, hogy igazán megéljük a pillanatot.
Engedd, hogy későn feküdjenek.
Engedd, hogy felfedezzenek.
Engedd, hogy a mosás megvárjon.
Mert ezek azok az esték, amik örökre velünk maradnak.
Forrás: https://www.facebook.com/photo.php?fbid=1265217681830359&set=pb.100050264178870.-2207520000&type=3
