17/10/2025
Az elmúlt hetekben nehéz napjaim voltak.
Covidos voltam szeptember végén/október elején, és bár már a köhögést leszámítva nincs bajom, a testem még nem hozta be a lemaradást.
Alszom 8-9 órákat, mégis fáradtan ébredek. Néha úgy érzem, hiába pihenek, nem töltődöm.
A feladataim feltorlódtak: van, ahol sürget a határidő, a klienseim számítanak az üléseinkre, október pedig javában tombol, és én elterveztem magamnak, hogy októberben kampányt indítok a mentális egészségért (mert ugye október 10. a mentális egészség világnapja). De ez a nagy projekt megállt és döcög, mert egyszerűen nem volt kapacitásom hozzá.
És miközben a fejemben gyakran elindult a „kéne már”, „elterveztem, kihirdettem”, „mások is posztolnak” hang, erősebb volt az önegyüttérző hangom, a kedves-jó szülő énem, aki figyelt a határaimra és a szükségleteimre.
A képeken a mondatok tőle jöttek.
💬 „Most nem kell nagy projekt — elég, ha én magam vagyok a projekt.”
Már volt másik periódus is az életemben, amikor megtapasztaltam, hogy nem kell minden pillanatban haladni, sem mindent megoldani. És most újra gyakorolhatom😄😄
Hogy a regenerálódás nem lustaság vagy gyengeség, hanem a szeretet kifejezése magamfelé.
Hogy a „nem csinálás” is történés — csak csendesebb, mint amihez hozzászoktunk.
Ez most egy jóval személyesebb poszt volt, amin sokat gondolkoztam, hogy megosszam-e vagy sem. Az egyetemen "belénk verik", hogy egy pszichológus nem oszt meg magáról semmit, neutrális, ezeknek a maradványait szépen bontogatom le. De azért mégis nehéz megmutatni így magam, főleg, ebben a témában.
Remélem, ez a posztom inspirál titeket abban, hogy legyetek kedvesebbek és megértőbbek magatokkal! Ennél edukatívabbat amúgy nem is kívánhatnék😄
Köszönöm, hogy itt vagytok!
