05/09/2025
HOGYAN ÉLTEM MEG AZ AKUT GYÁSZT, a veszteségem első évét.
Lehet ez mind ismerős neked is.
Attila már 13 éve nincs velünk. Valahol hihetetlenül hosszúnak tűnik ez az idő, máskor meg olyan, mintha csak úgy elröppent volna.
13,évvel ezelőtt, ha tudtam volna, hogy mi vár rám, mi vár ránk. Huh, belegondolni is borzalmas.
Számunkra ez egy váratlan tragédia volt, hiszen Attila maga döntött úgy, hogy nem folytatja velünk az utat tovább. Nagyon nehezen hittem el, hogy az, akivel 16 évet együtt éltem, és rengeteg tervünk volt, nem jön haza hozzánk többet.
Nem tudtam sírni, szinte alig sírtam, olyan voltam, mint akibe belefagytak a szavak, a gondolatok, az érzések. Valósággal lefagytam hosszú hónapokra. Nem igazán tudtam, hogy mi zajlik körülöttem, nagyon ritkán voltak tiszta pillanataim. Olyan volt, mintha megzavarodtam volna, ment volna a világ mellettem tovább, miközben az enyém leállt.
Minden perc óráknak tűnt, cammogtak a napok, a hetek, a mellkasomra telepedett egy nagy nyomás.
Tudtam, végig, hogy túl akarom élni, de nem tudtam hogyan lehet ezzel a fájdalommal megbirkózni. Felnézni az égre, hogy talán ott van, ő az egyik csillag, iszonyattal töltött el. Félelemmel, rettegéssel töltött el bármi gondolat, hogy ő hol lehet most, egy ilyen tett után.
Megmagyarázhatatlan volt az érzés, hogy súlytalannak tűnök a világban, mint, aki nem a talajon, a földön lépked, hanem csak úgy lebeg. Mind testileg, mind érzelmileg egyfajta súlytalanság, űr vett körül. Mintha minden és mindenki, amit és akit ismertem korábban elhomályosodott volna, megszűnt az éles és színes kép a világról, helyette ez a homály vette át a színt. A fejem hónapokon át olyan volt, mint, akit a víz alá nyomtak, alig kap levegőt, bedugult füllel és orral próbáltam valahogy létezni egy valóság alatti világban.
Erőtlen voltam már reggel, amikor felkeltem, kiüresedett, céltalan, kóvályogtam csak ebben az ismeretlen világban, amely egyik napról a másikra köszönt be hozzánk, amit nem kértem magunknak. Amit elképzelni sem tudtam, soha előtte a veszteség, a gyász szó nem merült fel, nem éltem, nem tapasztaltam meg.
Vágyaink és álmaink egy másodperc alatt szertefoszlottak. Nehéz volt elhinni hogy ez nemcsak egy film, amit nézek és túlságosan beleéltem magam, hanem ez az én valóságom, amely minden reggel beköszönt, amikor felébredek.
Bármi, amit tudtam magamról és a világról korábban úgy tűnt, hogy ebben az új valóságban nem használható. Bármi, ami hajtott, erőt adott korábban értelmetlen volt, minden egyes gondolat rengeteg erőt vett el tőlem. Szinte cselekvőképtelen voltam, úgy éreztem magam, mint, aki egy vákuumba tévedt, mert nem éltem és nem élhettem a régi világomat, sem egy újat, mert azt nem tudtam hol van.
A kettő között rekedtem, egy olyan helyen, amely nem létezik. Nem létezik más számára, csak annak, aki már járt ott. A mély sötétség, amely húz lefelé, minden nap egyre mélyebbre ragad magával. Önmagam rémálmává váltam.
Nem volt munkám, az Anyósom kiköltöztetett minket a házunkból, mert ő volt a haszonélvező, Attila családját csak a vagyon érdekelte, ellenünk fordultak. Olyan voltam, mint egy kivert kutya, két gyerekkel kitéve az otthonából, kitagadva, elűzve.
Saját családom mellettünk állt szerencsére. Ki gondolta volna, hogy egyik veszteség után jön a másik, Attila, majd a szülei és testvére is eltűntek mellőlünk.
Nagyon élesen tudtam, hogy ő már nem jön vissza hozzánk többet, ennek ellenére vitatkoztam a valósággal, hogy miért velünk történt ez.
Nem beszéltem szinte senkivel a szüleimen kívül. Nem tudtam, nem voltam képes beszélni, kapcsolatokat fenntartani, bevonni bárkit is ebbe a valóságba, amiben vagyunk. Egyedül voltam a gyerekekkel szinte 100%-ban és a fájdalommal a lelkünkben.
Magam döntése volt, hogy egyedül vágok neki ennek az útnak.
13 évvel ezelőtt még egy más világ volt, nem voltak igazán facebook csoportok, nem volt ennyi minden elérhető. Nem is akartam, hogy bárki is segítsen. Ez valószínűleg nem volt egy jó döntés, mert a lefagyott állapotom így évekig tartott.
Nem javult szinte semmit sem a hangulatom az első év végére, bár közel 6 hónap után találtam munkát. Iszonyatos fáradtság volt a munka, rengeteg erőt igényelt tőlem, elaludtam a buszon hazafelé minden nap, alig bírtam ki az estéket a gyerekekkel. A félelem, a kétségbeesés, a homály az új munkahelyemen is velem volt. Nem tudom hogyan álltam meg a helyem, sokszor a mellékhelységben sírtam, az iroda körül sétáltam és próbáltam nagy levegőket venni, fogtam a széket a megbeszélések alatt nehogy leforduljak róla, mert időnként olyan erővel elkapott a fájdalom, hogy úgy éreztem kiléptem a testemből és nem vagyok jelen. Csak otthon éreztem jól magam, bekuckózva, behúzódva a világ elől. Szégyelltem magam, a történetemet, az életemet.
Rettegtem az érzéseimtől és a gondolataimtól, átvonszoltam magam valahogyan az első éven. Nem éltem meg az ünnepeket, a nagyobb eseményeket, azt gondolom, hogy nem voltam jelen azokon sem. Olyanok voltak, mint bármely többi nap, nem éreztem, hogy azokon a napokon bármi is jobban fájna. Nem tudott már jobban fájni.
Az első év végére megtanultam magamról mutatni egy valamelyest pozitív képet a világnak, hogy ne kérdezzenek, ne akarjanak a gyászomban megközelíteni.
Így óvtam meg magam az emberektől, akikre nem volt energiám már. Az életben maradás minden erőmet megkívánta.
Ha velem tartott volna valaki a nap minden percében, akkor mást látott volna, a valamelyest pozitív megközelítést meg sem tudta volna említeni a minden napjaim kapcsán.
Így telt el az első évünk. Holnap hozom nektek a 2.évet.
