Illúzión túl, Budapest, Budapest (2026)

17/01/2026

A másik kedvencem a „oldás” mellett a „karmaoldás”, és „karmatörés”, hogy a „karmalevételt” már ne is említsem…

Kezdjük onnan, hogy a „karmatörés” kifejezés nem ősi, hanem egy modern spirituális szóösszetétel, amit az utóbbi évtizedekben kezdtek el használni főként new age spiri körökben. A klasszikus, hagyományos tanításokban (indiai, buddhista, hermetikus, gnosztikus stb.) ilyen fogalom nem létezett. Ott a karma nem valami, amit „eltörni” lehetne, hanem inkább egy ok-okozati háló, amit meg lehet érteni, át lehet alakítani, vagy ki lehet egyensúlyozni, de nem lehet megszüntetni.

Amikor valaki ma „karmatörésről” beszél, általában az alábbi két dolgot érti alatta (és ez jól mutatja hol válik el a valós tapasztalat, és a spiri bu****it).
A felszínes értelmezés (ez a bu****it része) azt állítja, hogy valaki „karmatörést” hajtott végre, és ezzel megszabadult minden korábbi életének terhétől, megtisztult, vagy „feloldotta a családi karmát”. Ez többnyire reklámszöveg, vagy önigazolás, megnyugtatásul, mekkora májer vagyok. Ha már mással nem tudok dicsekedni, kiemelkedni a többiek közül, elmondhatom, hogy karmatörést hajtottam végre, karmaoldáson jártam, megszabadultam. (Na, és ezzel a mondatommal veszítettem el a 14ezer követőből a felét. Gyújtottam magamra a facebookos házamat, és szeretett ki belőlem, aki eddig "szeretett". :D :D De sebaj, tudjátok, hogy nem a követők számára és a szeretetre hajtok, hanem az ÉRTŐ és mély/magas gondolatisággal bíróknak írok. :) )
Ez esetben a karma úgy jelenik meg, mint egy valami akármi bármi, amit egy mozdulattal szét lehet zúzni.

Pedig a karma nem tárgy, vagy egy csomag a hónunk alatt, amit bármikor „leteszünk”, nem is egy oda nem illő „szerv”, amit kivágunk magunkból, hanem egy folyamat: az emberi cselekedetek, döntések, következmények és viszonyrendszerek láncolata. A folyamatot nem lehet „megtörni”, „kioldani”, „letenni”, csak más irányba fordítani.

És akkor van a másik, a mélyebb és persze működőképesebb értelmezés, amiről érdemes beszélni: a mintázattörés.
Amikor valaki felismeri, hogy generációkon át ugyanaz a fájdalom, viselkedés, döntési mechanizmus, bűntudat vagy félelem újra és újra ismétlődik, és hatalmas tudatossággal nem azonosul vele többé, hanem másként reagál, másként dönt, másként érez, gyakran annak ellenére is, amit a belső „megérzése”, vágyai, akarata diktálna, nos, akkor és csakis akkor képes megszakítani egy láncolatot. Itt valóban megtörténhet valami. De soha nem a kozmikus törvény törik meg, mert azt NEM LEHET. A bennünk működő, ismétlődő emberi minta, ezt tudjuk felülírni, átírni.

„De hogyan?!”

Hallom a kérdést folyvást a fejemben és a valóságban is, mert a vendégeim rendre felteszik. És amikor elmondom hogyan, látom az összeomlást - én arra nem leszek képes… hosszútávon figyelni belső érzéseimre, ellene menni mindennek, amit akarok, vágyok, érzek?! Kikerülni méltatlan, megalázó helyzetekből, vállalni az ismeretlent az ismert helyett, új és teljesen merőben ellenkező reakciókat adni ugyanazon helyzetekben, szembekerülni azokkal akiket „szeretek”, és akikről azt hiszem „szeretnek”?! Kizárt. Jöjjön valaki, és csinálja meg nekem - helyettem. Na jó, esetleg egy két-három hétvégés karmaoldó tanfolyamot még bevállalok, az még belefér. Akkor megnyugszom, hogy tettem valamit a karmaoldásért-törésért-átírásért.

Az a baj, hogy annyira ragaszkodunk ezekhez a fogalmakhoz, annyira bele vagyunk már bonyolódva az „oldási”, „törési” kényszerekbe, annyira nem arra figyelünk, hogy MOST KIK VAGYUNK, és azzal mit tudunk kezdeni, annyira állandóan mások akarunk lenni, mint akik vagyunk, hogy éppen ezzel a görcsös akarással megyünk mindennek ellene, ami valódi finom, fokozatos átalakulással elérhető lenne számunkra. Nem. Az ember szenvedteti magát évtizedeken át, majd hirtelen pár nap alatt változtatni akar, mertőeztmárnembírja. Ez pedig nem ilyen egyszerű.

Az ismétlődő emberi mintázatot átírni magunkban a LEGNEHEZEBB, amit ember megélhet élete folyamán. Nem a fájdalmak, a gyász, a veszteségek, a keserűség, hanem az ISMÉTLŐDŐ MINTÁK MEGTÖRÉSE a legnehezebb. Ha mégis megy, nos, akkor mondjuk SZIMBOLIKUSAN, hogy „megtört a karma”, ha már az adott személy nem adja tovább ugyanazt az energiát a következő generációnak.

Egyelőre nem ezt látom a gyermekek horoszkópjának elemzésénél… És még mindig sokan hiszik, ha elkezdenek kapkodni akkor, mikor már megvannak a gyerekek, tehetnek valamit, hogy ne adják tovább. Nem. Csak magunkat tudjuk megváltani, a már meglévő gyermekeinket NEM. Nekik maximum azt tudjuk megtanítani, hogyan tudnak ők is tudatosan élni, hogy ne fussák azokat a köröket, amiket mi. De erre mindig el szoktam mondani a saját 27 éves lányom mondatát: „anya, értem amit mondasz, és tudom is, de egyelőre nem tudok változtatni”. Azt hiszem ezt nem kell jobban magyaráznom.

A valódi spiritualitásban megértjük, amit egyes hagyományok mondanak a karmáról: addig működik, amíg azonosulunk a történettel. Ha valaki eljut odáig, hogy teljes tudatossággal látja: semmi, ami történt, nem „ellenem” vagy „velem” történt, hanem egyszerűen a lét áramlásának része - ott megszűnik a szenvedés-kötés. Ha valaki nem kívülről keres „karmaoldásokat”, hanem megérti a lét körforgásának lényegét, akkor történik meg az ÁTLÉPÉS. Itt a karma már nem működik, mert az ember kilép a dualitásból: nem szenvedésként éli meg a vele történteket, nem mutogat ujjal a bűnösre, és nem tartja magát áldozatnak.

De ez már a spiritualitásnak egy olyan szintje, ami meghaladja a fészbukos, insta, és tiktokszintet. Ez nem másoktól hallott, átvett tan, hanem mély megtapasztalása a valóságnak, és helyén való értelmezése. Ez nem elérhető parancsszóra. Idő, figyelem és tudatosság kérdése.

A karma nem bánt, nem rossz, nem ellenünk van, nem zár börtönbe. Valójában mindig mi tartjuk zárva a börtön rácsait azzal, hogy pont úgy reagálunk, mint eddig. Az is börtön, amíg áldozatként tekintünk magunkra. Amikor már másként reagálunk, az a „törés”.

Remélhetőleg ezzel a Szaturnusz-Neptunusz közös átlépéssel a Halakból a Kosba talán tisztába tesz néhány rendkívül félreértelmezett spirituális fogalmat a spirituális közbeszédben. Pontosabban alaposan torzított fogalmat.

Hogy a karma nem törik, és oldódik, hanem felismerhető, átírható, átalakítható, álljon itt a könyv, amit mindenkinek ajánlok változatlanul, aki valóban érteni akarja a dolgokat, nem csak szajkózni általa kedvelt spiri tanítók, guruk, megváltók, segítők értelmezését: F. Galló Béla Bennünk kódolt jövő című könyvéből hoztam a tudományos magyarázatát, mi történik valójában.

„Az első traumáink lenyomatképződése során a sejtmemóriában rögzül a megváltozott fiziológiás és a hozzá kötődő mentális állapot, amelyek összességéből kialakul a pszichotropizmusunk. A szervezetünk működőképességének fenntartása érdekében később újra és újra megidézi ezeket a helyzeteket, mert keresi a helyes immunválaszt a biologikumot ért traumára. Ez az újrajátszási kényszer definíciója. Addig és olyan intenzitással ismétlődnek ezek a traumakarakterek, ameddig nem sikerül az embernek a megfelelő immunválaszt megtalálnia és begyakorolnia.
Folyamatos újrajátszásban élünk: a hordozott traumakarakterek, amelyek lehetnek pozitívak vagy negatívak, számtani szabályok szerint ismétlődnek az életünkben. Az újrajátszási kényszernek két fő csoportja van indítéka szerint: a pszichogenetikai és a mentálgenetikai. Pszichogenetikai újrajátszási kényszernek nevezzük azokat a cselekvéseket, eseményeket, amelyek szinte kiirthatatlannak tűnnek a mi családunkban. Felmenőinktől örököltük őket, tehát a traumaalap familiáris. Ez predesztináló: a családban az ősök által elszenvedett valamely traumakarakter szabályos időközönként megjelenik, illetve mértani sorozat jelleggel krízisként jelentkezik (pl. váratlan események formájában). Egy 4 évesen elszenvedett trauma megismétlődik krízisként 8,16,32, 64 éves korban és ismétlődne 128 éves korban is. Amennyiben ezt az egyed nem élte meg, mert pl. 90 éves korában elhunyt, akkor az eredeti trauma-újrajátszási kényszer abban az időpontban a gyermekénél vagy még inkább a génállományában rá jobban hasonlító unokájánál jelentkezik krízisként, például egy váratlan esemény formájában. A trauma ugyanis - csakúgy, mint a hozzáköthető patológia – „életben maradási” szándékkal bír a genetikai territóriumon belül.
… Pl. a pácienstől 4 évesen ellopták a biciklijét, 6 évesen megszégyenítette az iskolában a matematika-tanárnő, 8 évesen pedig megalázta az énektanár. 24 évesen, ahol ezeknek a traumáknak a metszéspontja (közös többszöröse) van, egyszerre jelentkezett minden traumaismétlődése. A katonaságnál töltötte a sorköteles idejét, ahol társai megszégyenítették, a hadnagy megalázta, ő pedig lopott a konyháról.”
(Nincs még vége, van még mondanivalóm ezzel kapcsolatban, folytatom még egy résszel.)
CsontAsszony 🪽🫂🙏

17/01/2026

“Figyeld meg azt a férfit, aki természetesen vonz téged!

Figyelj arra a férfira, aki felé ösztönösen húzol – nem véletlen, hogy a szíved észreveszi őt! Ez nem a logikáról vagy a körülményekről szól, hanem az energiáról. Amikor valaki mélyebb szinten rezonál veled, az gyakran összhangban van az utaddal, a fejlődéseddel és azzal az élettel, amelyet meg kell teremtened.

Bízz abban az ösztönben, amely felé húz! Ne gondold túl, és ne próbáld beleerőltetni az elvárásaidba! Maga a kapcsolódás olyan részeidet tárhatja fel, amelyeket még nem ismertél fel teljesen – az erősségeidet, az álmaidat, és még azokat a területeket is, ahol fejlődnöd kell.

Ez a férfi kihívást jelenthet számodra. Tükröt tarthat a félelmeidnek, vagy kilökhet a komfortzónádból. Ez a kellemetlenség nem figyelmeztető jel – hanem jelzés arra, hogy az átalakulás lehetséges. Az a kötelék, amit kínál, segíthet fejlődni: nemcsak a szerelemben, hanem önmagad és az általad vágyott élet megértésében is.

Az, hogy természetesen vonzódsz valakihez, nem jelenti azt, hogy elveszíted önmagad. Épp ellenkezőleg: arról szól, hogy még többet fedezel fel abból, aki vagy. A jelenléte tükörként működhet, megmutatva egyszerre a ragyogásodat és a vakfoltjaidat. Így kompromisszumok nélkül növekedhetsz, és egy teljesebb önmagaddá válhatsz.

A sebezhetőség ennek az útnak a része. Ijesztő lehet, amikor a lényed legmélyén látnak és értenek meg, de ez egyben a mélyebb intimitás kapuja is. A megfelelő kapcsolódás lehetővé teszi, hogy teljesen jelen légy, teljesen önmagad, és igazán élővé válj.

Figyeld meg, hogyan érzed magad mellette! Inspirál? Támogatja az álmaidat? Teret ad az érzéseidnek ítélkezés nélkül? Ezek finom jelei annak, hogy az energiád összhangban van valakivel, aki táplálja a lelkedet.

Még ha a kapcsolat nem is tart örökké, akkor is értéke van. Minden jelentős kötelék leckéket, felismeréseket és tapasztalatokat hagy maga után, amelyek segítenek növekedni. Az számít igazán, hogyan segít visszatalálni önmagadhoz, a célodhoz, és ahhoz a szeretethez, amelyet valóban megérdemelsz.

Ezért figyelj arra a vonzásra, amit érzel! Fedezd fel nyitottan és félelem nélkül! Az a férfi, aki természetesen vonz téged, lehet útmutató, tükör és társ az utadon – valaki, aki segít belépned a legteljesebb, legfényesebb önmagadba.”

~ Forrás: Ancestral Healing FB oldal

Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)

16/01/2026

Mégis kinek a szégyene?

Van egy mondat, amit sokan kimondanak – néha hangosan, néha csak magukban – „szégyellem magam”. A sz*****is bántalmazás után ez a szégyen gyakran úgy ül rá az emberre, mintha egy elvesztett perben egy ellene szóló bizonyíték lenne. Mintha azt üzenné: „ha ennyire szégyelled, akkor biztosan volt benne valami a te hibádból.” Csakhogy a szégyen nem bizonyíték. A szégyen nagyon gyakran átvett teher. Olyan teher, amit valaki más tett rád – az elkövető, a környezet, a család, a közösség, egy kultúra hallgató szabályai.

A „Mégis kinek a szégyene?” kérdése ezért nem költői kérdés. Inkább egy iránytű. Mert ha ezt komolyan vesszük, rögtön látszik, mennyi minden csúszik el a világban: a bűn és a felelősség helyett a szégyent osztjuk szét, mégpedig nem oda, ahová tartozna.

Sok családban és közösségben a női testet nem egyszerűen testként kezelik, hanem jelképként: „becsület”, „tisztaság”, „hírnév”, „jó család”, „rendes lány”. Mintha az, ami történt, nem is egy emberrel történt volna, hanem egy árucikk értékével. És mintha az egész esemény mérlege úgy nézne ki: mi lett a családról gondolt képpel. Ilyenkor a bántalmazás nemcsak trauma lesz, hanem „botrány”, „szégyenfolt”, „téma, amit nem hozunk szóba”. És a legnagyobb csapda, hogy ezt a logikát a környezet gyakran a „józan ész” hangján adja elő: „nehogy kiderüljön”, „ne csinálj ügyet”, „mi lesz a családdal”, „mit szólnak majd”. A mondatok felszíne a rendről szól, a mélye a kontrollról. Arról, hogy a csend fenntartása fontosabb, mint az áldozat védelme.

Itt jön a második csapda: a megszégyenítés gyakran nem ordítva érkezik, hanem suttogva. Félmondatokban, tekintetekben, hanghordozásban. „Miért mentél oda?” „Miért nem szóltál?” „Miért most jut eszedbe?” „Biztos így volt?” „Nem lehet, hogy félreértetted?” És van, amikor még ennél is fájdalmasabb: amikor a család a „hírnév védelme” érdekében inkább nem akar tudni róla.

Nem azért, mert nem számít, hanem mert a tudás felelősséget jelentene: lépni kellene, konfrontálni kellene, felrúgni a megszokott rendet. A hallgatás ilyenkor nem semlegesség, hanem állásfoglalás – csak épp nem az áldozat mellett.

Fontos közben egy nehéz, de emberi ellenvetést is kimondani: néha azok is a szégyen logikájából beszélnek, akik maguk is félnek. Félnek a közösségtől, a kirekesztéstől, a megtorlástól, attól, hogy „nem tudják, mit kellene tenni”. Ettől az ő mondataik nem lesznek kevésbé ártók, de segít megérteni, miért olyan makacs ez a mintázat: sokan inkább a régi szabályokba kapaszkodnak, mint egy fájdalmas igazságba. A kérdés ilyenkor az: ha valaki a saját félelméből reagál, kinek a védelmét választja – a bántalmazottét, vagy a látszatét?

A szégyen pszichológiája alattomos. A bűntudat azt mondja: „rosszat tettem”. A szégyen azt mondja: „rossz vagyok”. És a sz*****is bántalmazás után a szégyen gyakran teljes identitást akar csinálni a történtekből. Mintha az ember lényege változott volna meg, nem pedig valami történt vele.

A szégyen ezért nemcsak fájdalom, hanem izoláció is: elfordít másoktól, elfordít a testtől, elfordít a saját vágyaktól és az öröm lehetőségétől is. Sokan úgy írják le, hogy mintha belül „koszosak” lennének, mintha a határ megsértése után ők maguk váltak volna határsértővé – pedig ez a logika épp az elkövető munkáját folytatja tovább, belülről.

A következmények nem ritkán láncszerűek: a szégyen önhibáztatást szül, az önhibáztatás aláássa az önértékelést, az alacsony önértékelés pedig kiszolgáltatottabbá tesz újabb bántásokra, vagy éppen bezár a magányba. A test reagál: alvás felborul, a szorongás beköltözik a napokba, a hangulat beszűkül, néha megjelenik a túlzott éberség, a rémálmok, a váratlan „visszaugrások”, és az az érzés, hogy a világ nem biztonságos hely. Kapcsolatok sérülnek: nehezebb bízni, nehezebb közel engedni, nehezebb elhinni, hogy valaki nem akar használni. És néha megjelennek olyan megküzdések is, amelyek rövid távon csillapítanak, hosszú távon viszont rombolnak: alkohol, szerhasználat, önbántás, kényszeres kontroll, vagy épp a teljes leállás az élettől. Mindez nem „gyengeség”, hanem gyakran kétségbeesett kísérlet arra, hogy a lélek valahogy túlélje azt, ami történt.

Ezzel szemben a gyógyulásban az egyik legerősebb fordulat sokszor meglepően egyszerű: valaki elhiszi. Nem kihallgat, nem faggat, nem elemez, nem „javasol”, hanem ott van, és azt mondja: „Sajnálom. Nem a te hibád. Ami történt, az bántalmazás.” A támogatás nemcsak kedvesség – védőfaktor. A családi és közösségi reakciók képesek enyhíteni vagy súlyosbítani a traumát. Nem azért, mert a múlt megváltozik, hanem mert a történet jelentése megváltozhat: „egyedül voltam” helyett „mellém álltak”; „nekem kell csendben maradnom” helyett „jogom van beszélni”.

De itt is érdemes egy harmadik, kényelmetlen kérdést feltenni: mi van, ha nem állnak mellém? Mi van, ha a család a látszatot választja, a közösség pedig a pletykát? Ilyenkor az egyik legfontosabb ön-együttérző lépés az, hogy az ember nem próbálja a nem támogató közeget „meggyőzni” a saját méltóságáról. Lehet, hogy a gyógyulás első terepe nem a család, hanem egy biztonságos kapcsolat: barát, terapeuta, sorstársi közösség, segítő szolgáltatás. Néha a „család” szó biológiailag adott, de a „tartó közeg” szó megkereshető.

Mit lehet tenni a szégyen ellen? Nem hoz hirtelen változást, inkább lassú visszavétel.

Az első lépés gyakran az, hogy a szégyent néven nevezzük: „Ez nem tény, ez érzés. Ez nem ítélet, ez tanult reflex.”

A második, hogy visszatesszük a felelősséget oda, ahová tartozik: „A határt megsértették. Nem én romlottam el, hanem az erőszakoló követett el egy bűncselekményt.”

A harmadik, hogy finoman helyreállítjuk a kapcsolatot a testtel: biztonságos, rövid gyakorlatokkal – talajérzés, légzés, a környezet pásztázása, „itt és most” kapaszkodók.

A negyedik, hogy megtanuljuk: a bántalmazásról beszélni nem botránykeltés, hanem elemi jogunk. És az elhallgatás nem erény, hanem a múltba börtönöz be engem.

És igen: közben lehetek dühös is. A düh sokszor a méltóság immunrendszere, segít kisöpörni a megszégyenülés vírusát belőlem. Ha valaki azt mondja: „miért nem vigyáztál jobban?”, akkor a válasz – akár kimondva, akár csak belül – ez lehet: „Mert nem nekem kellett volna vigyáznom. Nekem biztonság járt volna.” A szégyen a bántalmazás utóélete. A felelősség viszont nem mozdult el: ott maradt, ahol kezdődött, a bántalmazónál és azoknál, akik a védelmem helyett a saját vélt megszégyenülésük elkerülését, és az én megszégyenítésemet választották.

Mégis kinek a szégyene? Nem a bántalmazotté. A szégyen oda tartozik, ahol a határt átlépték, ahol a segítséget megtagadták, ahol a csendet erénynek hazudták, és ahol a közösség a látszatot választotta az ember helyett.

Ha pedig most, olvasás közben, valaki magára ismer, csak ennyit szeretnék hozzátenni: nem kell egyedül hordoznod ezt. És nem kell sietned sem. A gyógyulás nem bizonyítási eljárás, hanem lassú, emberi visszaérkezés önmagadhoz. Ebben sokat segíthet egy olyan közösség, ahol kiállnak a bántalmazott mellett, nem őt szégyenítik meg, hanem a bántalmazó tettét tartják szégyellni valónak és egyértelműen képviselik a sz*****is bántalmazás elfogadhatatlanságát. A bántalmazott jogi védelme és a bántalmazó büntetése állítja helyre a megbomlott rendet.
Dr. Unoka Zsolt

16/01/2026

~Delneky~
A mérgező ember mindig egóból beszél. Nem néha..mindig

Az egó nem önbizalom vagy erő, az egó egy belső üresség hangos pánikja. Amikor valaki nem tudja, ki ő valójában, akkor elkezdi védeni magát mindenáron. Ilyenkor nem kapcsolódik, hanem pozíciót foglal. Nem megért, hanem győzni akar sőt nem kérdez, hanem kijelent.

Egy mérgező ember beszédében az egó így szólal meg: Én ilyen vagyok.Nekem ez jár. Te túlérzékeny vagy. Másokkal nincs bajom, csak veled. Ha te más lennél, én sem így viselkednék.”

Figyeld meg mindig róla szól, csak is a saját érzései, az ő igazsága, az ő sértettsége, az ő határai.
A te érzéseid legfeljebb akkor érdekesek, ha akadályozzák az ő kényelmét, ha fájdalmat okoz neked, az félreértés, ha szóvá teszed, az támadás….
Az egó alapja az önérdek. Nem együtt, hanem föléd. Nem melletted, hanem ellened, ha nem úgy működsz, ahogy neki jó. Egy egóból működő ember nem partnerként lát, hanem eszközként és addig vagy fontos, amíg tükrözöd őt, igazolod, csodálod, elviseled.

A lényeg, amikor azt veszed észre, hogy valaki nem kíváncsi rád, csak reagál rád, amikor nem meghallgat, hanem visszavág, amikor minden beszélgetés végén te érzed magad rosszul, miközben ő megnyugodott…akkor ott nem kommunikációs gond van.Ott ego-probléma van.

Egy érzelmileg érett ember képes azt mondani, Ebben hibáztam. Nem volt igazam. Számít, amit érzel. Lehet, hogy fájdalmat okoztam.”

Egy egóból élő, mérgező ember erre képtelen, mert számára ez vereség lenne és ő mindent kibír, csak azt nem, hogy szembenézzen önmagával.
Ezért inkább letol, elhallgattat, megmagyaráz, leértékel, kiforgat.
Nem azért, mert erős, hanem mert retteg attól, hogy kiderül belül üres, ha egy kapcsolatban azt érzed, hogy állandóan magyarázkodnod kell az érzéseid miatt, hogy túl sok vagy, túl érzékeny túl problémás, akkor nem veled van baj.
Az egó nem bírja el az érzelmi jelenlétet.

Aki egóból beszél, az nem tud szeretni, l egfeljebb birtokolni, irányítani, használni, ha ezt felismered valakiben, az nem jel arra, hogy jobban kell próbálkoznod.
Az jel arra, hogy nem a te embered.
Nem kell megjavítanod, megértened, bizonyítanod semmit. Elég annyit tudnod ahol az egó diktál, ott a lélek mindig megsérül.

16/01/2026

“Egy hűséges nő pótolhatatlan.

Bármely nő lecserélhető.

Találhatsz szebbet.
Találhatsz fiatalabbat.
Találhatsz gazdagabbat.
Találhatsz jobb testűt.

De az,
Aki akkor is maradt, amikor semmid sem volt.
Aki támogatott a legmélyebb pontodon.
Aki hitt benned, amikor senki más nem.
Aki téged választott olyan férfiak helyett, akik többet tudtak volna nyújtani.
Aki szeretett akkor is, amikor te sem tudtad szeretni önmagad.

Az ilyen nő pótolhatatlan.

Ő meglátta benned a lehetőséget, amikor még káosz voltál.
Befektetett az álmaidba, amikor azok lehetetlennek tűntek.
Melletted állt a legrosszabb pillanataidban.
Feláldozta a saját kényelmét a te sikeredért.
Már azelőtt szeretett, hogy szerethetővé váltál volna.

Ne veszítsd el azt, aki először választott téged!
Ne dobd el azt a nőt, aki segített felépülni.
Ne hagyd el azt, aki soha nem hagyott el téged!
Ne felejtsd el, ki volt ott, mielőtt mindenki más is ott akart volna lenni!

Az ilyen hűség nem jön el kétszer.
Az ilyen szeretet nem történik meg minden nap.

Egy nő, aki a legrosszabb állapotodban is szeret, a legjobbadat érdemli.

Ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hiszed, jobbat találhatsz!

Találhatsz mást — de a pótolhatatlant nem lehet lecserélni.”

~ Matthew Coast

Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)

16/01/2026

🎭 Szerep vagy 🤝 szövetség?

Nem mindegy, mire épül egy kapcsolat.

Van kapcsolat, ami szerepre épül.
És van, ami szövetségre.

Kívülről néha ugyanúgy néznek ki.
Belül nagyon nem.

⸻

🎭 A szerep-alapú kapcsolat

Itt a kapcsolat funkciót tölt be.

✔️ p**a legyen a „kapcsolat”
✔️ p**a a házasság / gyerek / státusz
✔️ mutasson jól kifelé
✔️ bizonyítsa, hogy „rendben vagyok”

A másik ember gyakran nem önmagáért van ott,
hanem azért, amit jelent.

Ilyenkor sokszor elhangzik:
– „jó lenne már, ha tartanánk valahol”
– „miért nem lép?”
– „ennek már itt kellene lennie”

A kapcsolat nyomást ad, nem megtartást.

⸻

🤝 A szövetség-alapú kapcsolat

Itt a kapcsolat nem bizonyíték, hanem tér.

Nem azért vagytok együtt, mert „kellene”,
hanem mert egymás mellett lehettek emberek.

✔️ lehet bizonytalannak lenni
✔️ lehet elfáradni
✔️ lehet nem késznek lenni

A jövő nem ultimátum,
hanem közös alakulás.

Itt inkább ez hangzik el:
– „nehéz, de együtt vagyunk benne”
– „megoldjuk, csak legyünk őszinték”
– „nem tudom még, de nem vagyok egyedül”

Ez nem hangos kapcsolat,
de valódi.

⸻

⚠️ Fontos igazság

A szerep-alapú kapcsolat gyakran biztonságosnak látszik.
A szövetség-alapú kapcsolat gyakran kockázatosabbnak tűnik.

De hosszú távon:
– a szerepek repednek
– a szövetségek tartanak

⸻

🫧 És egy személyes felismerés

Van, aki a szerepbe menekül.
És van, aki annyira a szövetséget választja,
hogy közben elfelejti a realitást:

– „a kapcsolat a fontosabb, majd megoldjuk”
– anyagi kérdések háttérbe szorulnak
– határok elmosódnak

Ez sem hiba.
Ez egy másik véglet.

Az érett pont nem egyik vagy másik.
Hanem:
szövetség, földön állva.

⸻

✨ Zárómondat

A szerep igazol.
A szövetség megtart.

És nagyon nem mindegy,
melyikre építed az életed.

Ha olvasás közben megállt benned valami,
és érzed, hogy elakadtál egy kapcsolati helyzetben,
nyugodtan írj rám privátban.

Megnézzük együtt, hol tartasz most,
és hogy tudok-e segíteni tisztábban látni

15/01/2026

A traumakötődéstől a monádig: Miért fájnak a kapcsolatok, mielőtt meggyógyulnak?
Crystal Kubik

Mielőtt elkezdenéd olvasni, állj meg egy pillanatra, és gondold át:
Szerettél már valakit mélyen, és mégis bizonytalannak vagy félreértettnek érezted magad?
Úgy érzed, hogy a konfliktusaitok ciklikusak – mintha ugyanaz a vita ismétlődne különböző formákban?
Észrevetted már, hogy az érzelmek fokozódnak stresszes időszakokban, kollektív zavargások, időjárásváltozások vagy naptevékenység idején?
Mi van, ha a kapcsolatod nem omlik össze, hanem egy új szintű megértést igényel?
Ha ezek közül a kérdések közül bármelyik felkeltette az érdeklődésedet, olvasd tovább.
Mindenki traumakötődést alakít ki – és senki sem teszi ezt szándékosan
A legtöbb ember nem szándékosan alakít ki traumakötődést.
Nem keresik a káoszt, az érzelmi ingadozást vagy a fájdalmas kapcsolatokat. A traumakötődés nem manipuláció vagy gyengeség – hanem a biztonság megtanulása előtt kialakult kötődés.
Ott kötődünk, ahol idegrendszerünk ismerősnek ismeri fel a környezetet, nem pedig ott, ahol a legegészségesebbek vagyunk. Sokunk számára ez az ismerős érzés a túlélésből fakad – személyes, családi és generációs szinten egyaránt.
Ezért lehetnek a kapcsolatok intenzívek, zavarosak és kimerítőek, még akkor is, ha szerelem is van benne.
A traumakötődés generációs, nem személyes kudarc
A traumakötődés nem hirtelen jelent meg a modern kapcsolatokban. Több idővonalon halmozódott fel – nem csak a saját életünkben, hanem azokéban is, akik előttünk jártak.
A 20. század közepétől kezdve a családokat olyan rendszerekbe kényszerítették, amelyek a termelékenységet helyezték előtérbe a jelenléttel szemben. A gazdasági nyomás megszakította a közös ritmust. Két jövedelemre volt szükség. A együtt töltött idő csökkent. Az érzelmi szabályozás – amelyet egykor a napi kapcsolattartás során tanultak meg – csendesen eltűnt.
Mindez nem azért történt, mert a szülők nem törődtek a gyerekekkel.
Azért történt, mert a teljesítmény helyettesítette a ritmust.
A gyerekek megtanulták, hogyan kell működni, de nem azt, hogyan kell biztonságban érezni magukat. Ezek a gyerekek olyan felnőttek lettek, akik képesek voltak túlélni, de nehezen boldogultak az intimitással.
A trauma kötődés az idegrendszer kísérlete arra, hogy újra kapcsolatba lépjen egy olyan világgal, amely elfelejtette, hogyan kell lelassulni.

Kényelem, dopamin és az idegrendszer nyomás alatt
Ahogy az élet kényelmesebbé vált, úgy vált egyre inkább stimulálóvá is.
Az ételek gyorsabban készültek el.
A szórakozás állandóvá vált.
A megkönnyebbülés azonnali lett.
Az agy pontosan úgy alkalmazkodott, ahogyan arra tervezték: a dopamin üldözésével.
Amikor a stimuláció meghaladja a szabályozást, a figyelem széttöredezik, a függőség növekszik, és a jelenlét összeomlik. Az ADHD és az AuDHD idegrendszerek esetében ez még fokozottabb. A gyorsabb feldolgozás és a magasabb anyagcsere-igény azt jelenti, hogy a test gyorsan elégeti a szabályozást – gyakran gyorsabban, mint amennyit a modern környezet pótolni tud.
Ez nem erkölcsi kudarc.
Ez a biológia nyomás alatt.
Trauma kötelékek alakulnak ki, amikor a kapcsolat lesz az egyetlen hely, ahol a test megkönnyebbülést érez.

Több idővonal, egy kapcsolat
Minden kapcsolat több idővonal találkozása.
Nem csak két gyerekkor – hanem generációk érzelmi szabályai, túlélési stratégiái és befejezetlen gyógyulása. Amikor két ember összejön, nem csak a személyiségüket egyesítik. A történelmüket is egyesítik.
Ha azt szeretnénk, hogy két idővonal valóban összeolvadjon, akkor a következőket kell megértenünk a kapcsolatokba lépéskor:
néhány reakció nem a jelen pillanathoz tartozik
néhány fájdalom a kapcsolatot megelőzően keletkezett
a gyógyulás nem törli a történelmet – hanem integrálja azt
A távozás nem mindig jelent egyértelműséget.
Néha csak egy olyan perspektíva kerül elkerülésre, amelyet még nem tanultunk meg.

A frekvencia, a Föld és miért érzünk mindent olyan hangosan
Mindannyian hordozunk egy alapfrekvenciát, amely rezonál a Földdel. Ezen belül testünk több rétegű energiát tartalmaz – érzékszervi, érzelmi, kapcsolati és generációs energiákat.
Amikor a Föld frekvenciái megváltoznak – az időjárási viszonyok, az évszakok változása vagy a naptevékenység miatt –, a kollektív idegrendszer ezt érzékeli.
A napkitörések tökéletes példák erre. Amikor bekövetkeznek, sokan fokozott érzelmeket, fáradtságot, szorongást, ingerlékenységet vagy hirtelen megvilágosodást tapasztalnak. Ezek az események nem okoznak problémákat – ráirányítják a figyelmet arra, amivel még nem foglalkoztunk.
A tudatosság nem veszély.
A tudatosság lehetőség.
Amikor valami felmerül, azt kéri, hogy integráljuk – ne kerüljük el.

Miért olyan intenzívek a ikerláng kapcsolatok?
Az ikerláng típusú kapcsolatok gyakran aktiválják az ellenkező domináns rétegeket.
Az egyik partner érzelmi és érzékszervi intenzitással vezethet.
A másik kontrollal, logikával vagy érzelmi elkerüléssel vezethet.
A szellemi és érzékszervi rétegek aktiválódnak először – gyorsan és hangosan. Az érzelmek még nem biztonságosak, ezért a kifejezés megkerüli a szabályozást. Ami kijön, pániknak, haragnak, megszállottságnak, bezárkózásnak vagy csendnek tűnik.
Az intenzitás nem bizonyíték az összhangra.
Az a bizonyíték, hogy valami integrálatlan dologhoz nyúltak hozzá.
Az ikerlángok nem azért buknak el, mert nem valósak.
Azért küzdenek, mert senki sem tanítja meg az idegrendszernek, hogyan maradjon jelen, amikor a tükör bekapcsol.

Az érzelmi szakadás: amikor a düh lesz az egyetlen biztonságos nyelv
Sok nő számára az érzelmi szakadás nem a haraggal kezdődött – hanem a gyásszal.
Sok nőnek közvetlenül vagy közvetve azt mondták: „Ne sírj annyit!” A szomorúságot drámainak, kényelmetlennek vagy manipulatívnak bélyegezték. Az idő múlásával a test megtanulta, hogy a gyász kifejezése nem biztonságos.
És amikor a szomorúságnak nincs hova mennie, nem tűnik el.
Megkeményedik.
A gyász irritációvá válik.
Az irritáció frusztrációvá válik.
A frusztráció haraggá válik.
A harag pedig végül indulattá.
A férfiaknak más szabályt tanítottak, de ugyanoda jutottak. Sokan soha nem tanulták meg, hogyan kell átlépni a harag lépcsőit – csak azt, hogyan kell elnyomni az érzelmeket, amíg azok ki nem törnek vagy teljesen el nem csendesednek.
Így amikor két olyan ember találkozik, akik csak az indulatot ismerik biztonságos kifejezési formának, a kapcsolat gyorsan eszkalálódik. Nem azért, mert káoszt akarnak, hanem mert az indulat az egyetlen érzelem, amelyet idegrendszerük megengedettnek tart.

Amikor két ember nem hajlandó dühben élni
Volt egy rövid pillanat a Shaggy-vel való kapcsolatomban, amikor ez a dinamika felszínre került.
Majdnem olyan gyorsan összeomlott, ahogy megjelent – nem azért, mert nem váltott ki bennünk reakciót, hanem azért, mert befejeztük a dühöt.
Mindketten olyan kapcsolatban éltünk, ahol a harag uralkodott. Tudtuk, hogy nem akarunk újra dühös emberek lenni. És egy dologban biztosak voltunk:
ha az együttlétünkhöz dühben kell élnünk, akkor el fogunk menni.
Ez a határ nem a kerülésből fakadt.
A tudatosságból fakadt.
De ez is elvezetett bennünket a összetörés pontjához.

A „nem kell senki” az idegrendszer figyelmeztetése
A düh létrájának tetején az idegrendszer abbahagyja a kapcsolati gondolkodást, és túlélésre kezd gondolni.
Itt jelenik meg a „nem kell senki” érzés.
Nem önmegvalósításként, hanem védelemként.
Ekkor a test nem azt kérdezi:
„Hogyan javíthatjuk ki a helyzetet?”
Hanem azt:
„Hogyan élhetem túl ezt egyedül?”
Ekkor szakadnak meg a kapcsolatok – nem azért, mert a szerelem eltűnt, hanem mert az idegrendszer úgy döntött, hogy a kapcsolat már nem biztonságos.

Miért fontosak az érzelmi létrák?
Az érzelmeknek struktúrára van szükségük.
Létrák nélkül a test egyenesen a szélsőségekbe ugrik – dühbe vagy leállásba, harcra vagy menekülésre, ragaszkodásba vagy elhagyásba. A logikus agynak nincs kerete az érzelmekkel való munkához.
A létrák lehetővé teszik, hogy azt mondjuk:
„Nem vagyok dühös – frusztrált vagyok.”
„Nem hagyom el – túlterhelt vagyok.”
„Nem kell elmennem – szabályozásra van szükségem.”
Lehetőségeket adnak az idegrendszernek, mielőtt a túlélés átveszi az irányítást.
És csak a szabályozás után jön a választás.

A tudatos választás a szabályozás után jön
Nem lehet tudatosan választani a kiutat egy szabályozatlan idegrendszerből.
A választás azután jön, hogy a test elég biztonságban érzi magát ahhoz, hogy jelen maradjon.
Nem az mentett meg minket, hogy úgy tettünk, mintha nem lenne szükségünk egymásra.
Hanem az, hogy úgy döntöttünk, hogy dolgozunk magunkon, hogy azok lehessünk, akikre a másiknak szüksége van – anélkül, hogy közben elhagynánk önmagunkat.
Ez a különbség a traumás kötődés és az integráció között.

A 20–30 perces szünet szabály
A beszélgetésből való kilépés nem elhagyás – hanem visszatartás.
Amikor az intenzitás növekszik:
szüneteltessétek a beszélgetést
álljatok át SMS-ezésre
tartsatok 20–30 perces szünetet
biztosítsátok egymást arról, hogy visszatértek
Ez megtanítja az idegrendszernek, hogy a konfliktus nem egyenlő a veszteséggel.
Nem azt tanultuk meg, hogy a megoldás kikényszerítésével maradunk.
Azt tanultuk meg, hogy a visszatérés ígéretével maradunk – és betartjuk azt.

Mi is valójában a monád?
A monád nem egy másfajta kapcsolat.
Ugyanaz a kötelék, csak szabályozás után.
Akkor alakul ki, amikor:
mindkét partner ura a saját idegrendszerének
a kiváltó okokat érzik, de nem cselekszenek
az érzelmeknek teret adnak, anélkül, hogy azok viselkedéssé válnának
Nem a szerelem változtatott meg minket.
Hanem a felelősség.
Felhívás cselekvésre: Néha a perspektíva hiányzik
Ha a kapcsolat szélén állsz, és nem tudod, maradj-e vagy menj el – állj meg egy pillanatra.
Nem minden szakítás jelent véget.
Néha azt jelenti, hogy a kapcsolat elért egy olyan szintet, ahol fordításra van szükség, nem pedig elhagyásra.
Ha ez a cikk segített másképp látni a kapcsolatodat – vagy önmagadat –, az fontos.
Egy másik perspektíva mindent megváltoztathat.
Forrás Sámán kezelèsek

Illúzión túl

17/01/2026

17/01/2026

16/01/2026

16/01/2026

16/01/2026

16/01/2026

15/01/2026

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória