23/11/2025
• A Lélek sötét éjszakája II. •
Az előző bejegyzésben arról volt szó, hogy a Lélek sötét éjszakájának eljövetelével miért alapvető, hogy elkezd bomlani a felépült énképünk és világképünk.
Mindezt annak értekében, hogy életünk legnagyobb változása, sőt, átalakulása megtörténhessen.
Arról is meséltem, hogy ez mennyire természetes része a folyamatnak: hiszen amit felépítettünk, annak alapja nem teljesen szilárd.
Nem a közÉPpont..
Hanem valami, ami igazából tágulna, tisztulna, hamisból igazzá válna a Tudat fényében,
- ezért mindennek alapját is érinti a folyamat.
Így a felszíni nehézségeken túl megérkezünk mélyebbre, az árnyék, a tudattalan, a gyermekkor sebei, valamint korábbi életeink lenyomatainak integrálásának feladatához.
Ez vezet a valódi önmagunkká - Önvalónkká válás felé.
Erre az alapok alatti alagsorban, az Árnyék terében kerül sor.
Itt lakik minden, amit a túlélés érdekében száműznünk kellett a tudatból: a tiltott düh és harag, az elfojtott szexualitás, a szégyen, a tehetetlenség, az elhanyagoltság emlékei, a kimondatlan szükségletek és vágyak...
Ez az a pont, ahol teljes spektrummal jelentkeznek a gyermekkori kötődési sérüléseink, életünket és mechanizmusainkat megalapozó traumáink, és a legmélyebb szégyenélményeink is.
És itt már nem hagyják magukat újra elnyomni -
hiszen azért vagyunk itt, hogy találkozzunk velük,
mert csak így fogadhatjuk el és gyógyíthatjuk meg ezen részeinket.
Emberi utunk szerves része az 'Én' árnyékának megismerése.
Az önképünk attól nem válik szentté vagy „spirituálissá”, hogy csak a fényt kutatjuk, miközben az árnyékot pedig csak elnyomjuk - hogy még véletlenül se fessük az ördögöt a falra..
Ám a Teljességhez szükséges a kontraszt, szükséges az, hogy be tudjuk engedni a sötétebb rétegeink valóságát is, anélkül, hogy azonosulnánk velük.
Spirituális szinten ez a leszállás az Alvilágba.
A beavatás, mikor megtapasztaljuk, hogy nem csak a Szentség a természetes részünk, nem csak a szép, a jó és a fényes...
Hanem a dühös, a bántó, a kizsákmányoló, és az erőszakos..
Amikor ezek a rétegek fokozatosan integrálódnak - terápia, önismereti utak, kísérő szemek segítségével -, akkor megszületik egy olyan Én, aki a két oldal ismeri:
ezért Igaz lehet.
Olyasvalaki, aki már nem fél annyira önmagától, nem száműzi a félelmeit és árnyékait, s mivel ezekkel találkozik, ezért nem a kényszerűen kivetített projekciókon keresztül éli az életét.
Ezért másokat sem kell bántania, sem kontrollálnia.
És még az 'ellenségeivel' is megértő.
Éppen ezekért, a Lélek sötét éjszakáján keresztül menni végtelenül legfájdalmas...
De egy ponton túl a szenvedésből valódi növekedés születhet, új értékrenddel, mélyebb hálával és valódi belső erővel.
Fontos megjegyeznünk, hogy ez természetesen nem automatikus.. Nem minden trauma nemesít és nem minden fájdalom épít.
De ahol van valamennyi megtartó erő - akár egy ember, akár egy közösség, akár egy belső hit, akár a saját gyógyulni akarásunk -, ott a legmélyebb törések is átfordulhatnak valamilyen új minőség megszületésébe.
Önismereti szinten a Lélek sötét éjszakája egy brutálisan őszinte tisztítótűz. Amit addig magától értetődőnek vettünk - önmagunkat, erőnket, egészséget, kapcsolatot, munkát, biztonságot - egyszer csak meginoghat, sőt, össze is dőlhet. De ha erre a szétesésre van szükség, akkor ez fog teret nyitni annak, hogy ne rutinból, ne megszokásból éljünk tovább, hanem tényleg feltegyük magunknak a kérdést:
„Mit akarok Én igazán? Mire vágyik a Lelkem? Milyen értékek mentén akarok tovább élni?”
Munkám sokan sok ember mesélte azt nekem, hogy a mélypont után az életükbe kevesebb kompromisszum fér bele. Különösen mérgező kapcsolatok, lélekőrlő munka, s önmaguk állandó elárulásának tekintetében...
Mintha belül megszületett volna egy új, határozottabb és a kereteket jobban ismerő, de mindenképp szeretetteljesebb tudatosság;
az érzés, hogy "nem fogok tovább önmagam ellen élni".
Persze ennek megvalósításához is szükséges az árnyékunk ismerete, különben újra és újra elcsúszunk a saját banánhéjunkon..
És talán ez az az állapot - amikor a régi már nem működik, sőt talán már nincs, az új pedig még csak dereng - amikor a nehézség még hatalmas, de apró reménysugarak már áthatolnak a sűrű ködön.
Mert túléltük a legmélyebbet.
Megtörtént az, amitől óvakodtunk és rettegtünk;
s mégis itt vagyunk.
Megmaradtunk.
De tovább nem mehetünk már úgy, mint előtte.
Azt az 'én'-t már nem is engedné a Rendszer.
Sokan ilyenkor kezdenek el komolyan hallgatni a belső intuíciókra, Lelkük hívásaira. A régóta halogatott alkotói vágyakra, másfajta hivatásra, őszintébb kapcsolódásra, letisztultabb életformára, egészségtudatosságra, mélyebb spiritualitásra..
Ezzel fordul a kocka, a radikális újrarendeződés lesz a jelen-lét: melyben a legkomolyabb életszakasz-váltások is megtörténhetnek.
Időtlen marad minden történet és mese a Lélek sötét éjszakájáról. Minden ember a maga életében egy hős vagy hősnő, aki elhagyja a faluját (a családi dogmákat), átkel a rengetegen (saját elméjének akadályain), majd leszáll az alvilágba, ahol valamilyen formában meghaljon - és újjászületve visszatérhessen.
Nem azért, hogy ugyanazt az életet folytassa - hanem azért, hogy valami igazabbat éljen önmagából.
Hogy hibátlanok leszünk-e ezek után?
Azt nem hiszem.. :)
De Igazak annál inkább.
S közben megérünk arra is,
hogy önmagunkat, egymást és az Életet is..
Tökéletesnek tapasztaljuk.
Hidd el, nem vagy egyedül! 💜
Szeretettel,
Molnár Ádám
Egy-s-Ég Fényüzenetei Molnár Ádámmal
