14/09/2023
“Kutyásnak lenni nem fellángolás, hanem egy olyan döntés, ami örökre, ÖRÖKRE megváltoztatja az életed. Ha nem tudsz elköteleződni, jóban-rosszban, szarban-szőrben, egészségben-betegségben, esőben-hóban, vérben-húgyban, fagyban-sárban, hőben-lázban, fájdalomban-boldogságban, akkor ne legyél gazdi!"
"Ez kutyás életem egyik első képe. Huszonévesen, Egerben, Maxszal, a kiskutyámmal, mikor még kutyásnak és gazdának lenni nem azt jelentette, ami ma vagyok. Csak egyszerűen volt egy kutyám. Egy csodálatos kutyám. És minden olyan könnyű volt vele.
Minden percet együtt töltöttünk. Három nap alatt lett szobatiszta. Igaz, kétóránként akkor is levittem pisilni, ha mélyen aludt. Akkor kezdtem el boxerban lejárni a parkba. Kutyás dolog lehet. Max sosem szedett szét semmit. Sosem volt szófogadatlan. Őt sosem bántam meg.
Azóta nem volt kölyökkutyám. Demény öt évvel később érkezett, már felnőttként. Ahogy Jampec és Marci is. Max volt az egyetlen kölyökkutyám. Nem vagyok már huszonéves. Már tudom, hogy nem is olyan könnyű az élet. Már tudom, mit jelent, hogy a mentett kutya puttonnyal érkezik, és mennyi energiát, időt igényel, míg összeszokunk. Max sosem volt fáradság. Demény kicsinálta az idegeimet az örökös kukázással, hogy nem jött, amikor hívtam, összebalhézott más kutyákkal, kiborogatta a parkban a szemetest, oldalbapisált, és persze folyton üvöltött. Végtelen kemény meló volt, kőkemény meló, és hosszú idő, míg összeszoktunk. Nem azt mondom, hogy megváltoztattam, hanem azt, hogy megváltoztattuk egymást. Elpakolom a kaját, leviszem a szemetet, ő pedig nem verekszik, és jön, ha hívom. Az üvöltés maradt. Jampec rommá törte a szívemet, soha még úgy senki nem szeretett, mint ő. Ő maga volt a szívtiszta szeretet. És alig pár hónapot kaptam. Mintha nem lehetne ennyi kedvességet tovább elviselni. Mintha csak annyi dolga lett volna, hogy meggyógyítsa Max után a szívemet. De az ő halála akkora sebet hagyott, talán többet vitt, mint hozott…
Marcit pedig majdnem feladtam. Majdnem.
Mikor egy novemberi éjjelen leszaladtunk a napi utolsó pisire, és ő úgy döntött, ez a nap lesz, hogy lelép. Ez lesz az a pillanat, mikor előkapja valódi személyiségét, kiborítja rám a puttonyát, hogy mit tett vele három évnyi kertrabság, hogy sohasem vitték sétálni, és neki egyedül kellett felfedeznie a környéket. Önsétáltatott. Én ezt nem tudtam, mikor befogadtam. És nem voltam felkészülve rá. Lelépett, és én rémülten kerestem, vártam őt a parkban, és nem tudtam, élni fog-e még, mikor megtalálom, és nem tudtam, mit tegyek, ha meglesz. Összeomlottam. Ez volt az a pillanat, amikor életemben először teljesen komolyan elgondolkodtam azon, hogy „visszaadom a kutyát”. Hogy én erre alkalmatlan vagyok, nem én vagyok neki az ideális gazdi, neki nálam keményebbre, következetesebbre, jobbra van szüksége, aki elviszi magával dolgozni, napi 12 órát sétálni, sportolni, akármi, aki tudja, mit tegyen egy olyan kutyával, aki néha bekattan, és lelép.
Azt éreztem, tényleg én vagyok a kutyatartás szégyene. És majdnem feladtam őt.
Anyukám szerint, amit elkezdünk, azt be is kell fejezni. Sosem voltam ilyen. Hirtelen lángolós, gyorsan ráunós vagyok, vagy legalábbis voltam. Nagyjából mindenben, hobbiban, szerelemben, munkában. Egyetlen dolgot nem adtam fel soha. Kutyát.
Mikor Herkules, az ideiglenesben nálam lévő vizsla széttépte a számat, amit több helyen varrtak össze, akkor sem adtam fel. Mert kutyásnak lenni nem hobbi, amit félbe lehet hagyni. Kutyásnak lenni nem egy pocsékba ment előfizetés, egy porosodó gitár, egy elunt teniszütő, hanem életforma. Sőt maga az élet. Annak minden szépségével és fájdalmával együtt. A teljes élet.
Persze, nem mindenkinek. Manapság úgy dobálják vissza a kutyákat a menhelyekre évek, hetek, napok után, hogy csak kapkodom a fejem. Hogy mi baja van az embereknek? A kutyák lelkek, érző lények, nem megunt játékok vagy kinőtt ruhák. Aztán persze, értem. A világ lett ilyen. Gyerekkoromban a zoknit megstoppoltuk, ha kilyukadt, a cipőt megtalpalták, ha levált, a műszaki cikkek évtizedekig kiszolgáltak. És nem rohantunk így kergetve a tökéletességet, hanem megtanultuk egymás hibáit elfogadni.
Most már erre nincs idő. Aki kutyát akar, az azonnal azt az élményt várja, amit a filmekben lát. Hogy hazaviszi az a szerencsétlen állatot, és ő persze rögtön szeretetteljes lesz, bízni fog, kapcsolódni, szót fogadni. Nem érdekli, hogy milyen az a puttony, amit az állat magával hoz. Az előző életéből, a sérüléseiből, a tapasztalataiból. Ő hazaviszi azt a kutyát. Beteszi egy idegen környezetbe. Idegen emberek, állatok közé, és azt várja, viselkedjen tökéletesen. Legyen a kutya az ő tökéletes életének tökéletes kiegészítője. Nincs már időnk, türelmünk megismerni egymást. Összecsiszolódni. Megtanulni a másikat, hogy mit szeret, mit nem, mitől fél, mire vágyik, mitől lesz boldog. Csak legyen minden gyorsan jó. Vagy lépjünk tovább.
Ezek az emberek nem értik a szót: ÖRÖKbefogadás. Nem adnak esélyt. Nem akarnak tenni azért, hogy ez a „szerelem”, ami miatt ezt a kutyát választották, működjön. A gyerekkori meséket okolom, amik mindig úgy értek véget: boldogan éltek, míg meg nem haltak. És azt hiszi az ember, hogy ennyi az egész. Elég rátalálni a szerelemre, és garantált a boldogság. Nem kell nap mint nap, percről percre megdolgozni érte. Tökéletes kutya. Tökéletes élet. Semmi energiabefektetés.
Ők vajon, milyen kapcsolatban élnek emberekkel? Kidobják-e a nagy szerelmet, ha az nem tanulja meg lehajtani a wc-ülőkét? Mi lesz a gyerekükkel, ha rossztanuló lesz az iskolában? Csinálnak másikat?
Marcit én is majdnem feladtam. Azzal áltattam magam, hogy jobb lenne NEKI mással, pedig csak úgy éreztem, nincs erőm dolgozni érte. Hogy nem akarom az időt, pénzt, energiát, amit bele kell fektetnem abba, hogy együtt tudjunk élni. Hogy az én kényelmem fontosabb, mint ő.
Persze, kialudtam ezt a pánikot. Sokat sírtam, nagyon féltem, de kértem segítséget, kiléptem komfortzónából, csináltam olyat, amit sosem gondoltam volna, csak azért, hogy Marci boldog legyen, de olyan keretek közt, amikben még én is jól érzem magam. Sosem lesz az a kutya, aki láb mellett sétál, és bámul rám, hogy mit szabad és mit nem. De boldog. És én is az vagyok, amiért nem mondtam le róla.
Kutyásnak lenni nem fellángolás, hanem egy olyan döntés, ami örökre, ÖRÖKRE megváltoztatja az életed. Ha nem tudsz elköteleződni, jóban-rosszban, szarban-szőrben, egészségben-betegségben, esőben-hóban, vérben-húgyban, fagyban-sárban, hőben-lázban, fájdalomban-boldogságban, akkor ne legyél gazdi!"
Ti kit nem adtatok fel?
-Judit-
https://www.patreon.com/demenyakotsog
