27/12/2025
A legnagyobb csapás egy nárcisztikusnak nem az, hogy kiderül, hogyan viselkedett veled, vagy az, hogy milyen ember is ő valójában, hanem amikor azt tapasztalja, nem számít amit mond, vagyis jelentéktelenné vált a szemedben.
Túl a harmincon, 7 év kapcsolat után mesélte egyik kliensem:
„Volt egy pont az életemben, amikor őszintén hittem abban, ha világosan elmondom neki, mit tett velem, pontosan megnevezem a fájdalmam, akkor végre történik valami. Leáll, megérti, megbánja. Gondoltam, a könnyeim bizonyítékok, a dühöm pedig igazságszolgáltatás. Utólag tisztán látom, ez olyan hangzavar volt a füleinek, amit imádott. Azért csinált mindent, hogy ebben a hangzavarban éljen!”
Ez olyan felismerés, ami a legtöbb bántalmazott túlélőt letaglózza.
A nárcisztikus embert nem a szenvedésed érinti meg,
hanem az, hogy van-e még hatása rád.
Nem erkölcsi mércék mentén működik,
hanem relevanciával,
azaz nem érdekli, hogy
igazad van, szenvedsz,
szereted vagy gyűlölöd.
Számára az ad erőt, hogy foglalkozol vele.
Amíg reagálsz, magyarázol, harcolsz, bizonyítasz,
addig ő áll a történet középpontjában.
Róla szól minden és ezt imádja.
Mindent megtesz, hogy ott is maradjon.
Egy nő egyszer azt mondta nekem:
„Évekig ordítottam bele a semmibe, hogy végre meghallja, mit tett velem. Később jöttem rá, hogy mindvégig hallotta, de azon kívül, hogy élvezte, nem tett semmit.”
Ez a mondat pontosan leírja a nárcisztikus dinamikát.
Sokan ott csúsznak el, hogy azt hiszik, a haragjuk felszabadító. Pedig a harag - bármennyire jogos is - ugyanúgy eteti a kapcsolati rendszert. A nárcisztikus számára nincs különbség pozitív és negatív figyelem között.
A szeretet olyan ellátmány, mint tehénnek a szalma.
A gyűlölet, a bírósági per, a közösségi médiában a leleplezés, minden, ami körülötte forog megerősíti azt az alapélményét, hogy ő fontos, nélküle nincs történet.
Egy férfi túlélő mesélte:
„Két évig pereskedett velem, mert azt hitte, ezzel majd igazságot szolgáltat. A tárgyalásokon azonban mindig mosolygott. Akkor értettem meg, hogy számára a velem való küzdelem nem büntetés volt, hanem figyelem. A bosszúja egy színpad lett, ahol minden alkalommal ő lehetett a főszereplő. Nem az fájt volna neki a legjobban, ha kiderül az igazság, hanem az, ha megszűnik a közönség, és többé senki sem figyel rá.”
A legtöbben azt hisszük, a következmény megállítja az ilyen embereket. Majd a szégyen, a lebukás, a társadalmi megítélés hatással lesz rájuk.
Azonban a nárcisztikus nem a büntetéstől fél, hanem az irrelevanciától, a jelentéktelenség érzésétől retteg: már nem fontos vagy nem értékes egy adott helyzetben. Szorong attól, hogy kiesik a fókuszból, nem róla folyik a beszélgetés, nem ő mozgatja az érzelmi szálakat.
Volt egy nő, aki, miután kilépett a kapcsolatból, rendszeresen posztolt arról, mi történt vele. Az exe folyamatosan küldte a hideg, kétértelmű üzenetet. Nem kért bocsánatot, nem is védekezett, apró jelzéseket adott azzal kapcsolatban, hogy „itt vagyok, még mindig számítok”. Amikor a nő teljesen elhallgatott, az üzenetek megszaporodtak. Nem a lelkiismerete szólalt meg maximális hangerőn, hanem a pánik hatalmasodott el rajta, mivel eltűnt a figyelem középpontjából.
A nárcisztikus számára nincs különbség, hogy szeretik vagy félnek tőle, csodálják vagy leleplezik, a vágy tárgya vagy egy szörnyeteg. Egy dolog van, amit nem bír elviselni: ha senki sem figyel rá, ha kikerül a narratívából, és egy lezárt fejezetté válik, amit többé nem lapoznak fel.
Az elengedés azt jelenti, hogy többé nem róla szól az életed.
Nem az ő reakcióihoz igazítod a napjaid, és nem az ő káoszából akarsz rendet csinálni.
Egy férfi mesélte:
„Aznap, amikor mindenhonnan letiltottam és többé nem érdekelt, hogy mit csinál, olyan volt, mintha eltűnt volna a világból.”
Amikor jelentéktelenné válik számodra, azt üzeni, hogy visszataláltál magadhoz, visszavetted az idődet, az energiádat. Ezentúl nem az nyugtat meg, ha nem haragszik rád, hanem elnyered szabadságod jutalmát, többé nem keringsz körülötte, mint egy érzelmi műhold.
A gyógyulás nem győzelem kérdése, csendes és lassú folyamat.
Nem kell megnyerned a pert, meggyőznöd a közvéleményt, hogy neked volt igazad, vagy rávenni arra, hogy mondja ki az igazságot.
Egy nő évekkel később örömmel újságolta:
„Mindig azzal jött, hogy senki nem fog úgy szeretni, mint ő. Igaza lett. Mert amit ő szeretetnek hívott, az felzabálás volt. Felzabált, elfogytam mellette. Amit ma szeretet alatt értek, az az én belső békességem egyik része.”
Az igazság kimondása fontos, a határok meghúzása életmentő.
A szabadságod nem az ő bukásának eredménye, hanem az a pont, amikor közömbössé válik a számodra.
Ne reagálj, ne védekezz, ne próbáld bebizonyítani az igazad. Hagyd, hogy magában beszéljen.
Nem az igazság veri ki nála a biztosítékot, hanem az, hogy már nincs közönsége, és nélküled nem történik semmi.
Amikor ezt megérted, megfordul a játék:
nem ő lesz érinthetetlen, hanem te.
-----
Aranyos Zsolt
pár- és családkonzulens
