03/03/2025
A következő bejegyzés alkalmával egy olyan utazó mellé szegődőm útitársnak, akinek személyisége, életereje, pozitív attitűdje nem csak engem, de még azokat is magával ragadja, akik először találkoznak vele. Minden betegünk megérdemelne egy bejegyzést, mert őszintén csodálom őket. Nem feltétlenül azért, mert kiváló sportolók, vagy kerekesszékesként érmet tudhatnak magukénak ami bámulatos, hanem azért, mert minden nap felkelnek, alázattal követik a gyógytornász utasításait, megküzdenek a fájdalommal, a nap végi kimerültséggel, a félelmeikkel, a kérdéseikkel, a családjuk szemében tükröződő kétségekkel. Lassan építik magukat és a merőben új, az általuk elképzelttől eltérő jövőjüket. Egy kedves kollégám fogalmazta meg, talán a legtalálóbban: „betegeinket már kerekesszékben ismerjük meg, Magdi az Magdi”. Ez annyit tesz, hogy betegeink mire hozzánk kerülnek, a trauma, legyen az bármely okból kifolyólag valamennyit formált már a személyiségükön, Magdi esetében ez nem így történt.
1990-ben a Karolina út kereszteződésében személygépkocsi vezetőjeként katonai teherautóval ütközött. Polytraumatizációt, jobb bokatörést, mellkassérülést, háti lágyrész sérülést és a háti IV csigolya gerincvelő károsodással és teljes alsó testfél bénulással járó törését szenvedte el, műtéti beavatkozás nem igényelt.
Minden alkalommal amikor „utazóimmal” beszélgetek, megkérdezem, hogy mi volt az első gondolat, amikor a baleset után már a kórházi ágyon magukhoz tértek, milyen érzések, kérdések, gondolatok keringtek bennük? Természetesen a válasz mindig egyedi, így volt ez Magdinál is- „első ijedtséget, félelmet az okozta, hogy az ágyban fekve látta a lábait, amiket nem tudott megmozdítani. Úgy írta le az érzést „mint valami zselé”, „nem tudta kié a láb, amit lát”.
A rehabilitáció nem kezdődhetett el, mert a baleset következtében a farizom mélyebb rétegeiben vérömleny keletkezett, ami nyomást gyakorolt a szomszédos képletekre, ami műtéti beavatkozást igényelt. Ha az ilyen vérömlenyt nem kezelik, a csökkent vérellátás a szövetek elhalásához vezethet.
Magdi úgy fogalmazott, hogy a halálfélelem, az élet-és halál közötti érzés szinte elviselhetetlen volt, de tudta, hogy élnie kell, az életösztön bekapcsolt, ahogy ő fogalmazott. A beavatkozást követően „olyan jót aludtam” -mondja, és elkezdődött végre az erősítés, az ágyban való mobilizálás. Itt jegyezném meg, hogy mindez olyannyira mély nyomott hagyott benne, hogy a beszámoló ezen pontján könnyes lett az amúgy sugárzó tekintetű szeme.
Ahogy azt tapasztaltuk a korábbi beszámolók alkalmával, útitársaim útja tele volt kátyúkkal, illetve sziklákkal, amik úgy föléjük magasodnak, mint Góliát Dávid fölé. Magdinál is így volt. Küzdött a mindennapi lázzal, a rossz közérzettel és a tehetetlenséggel, ugyanis a balesett alkalmával bokatörést is elszenvedett, amit begipszeltek. Mikor a rögzítést eltávolították, egy bűzös, elhaló szövetekkel kísért felfekvéssel találták szembe magukat, amit célzott antibiotikummal és gondos sebkezeléssel sikerült meggyógyítani.
Már jól volt, a láz elmúlt, és a gyógytornásza a baleset óta első alkalommal kiültette kerekesszékbe. Magdi így írta le az érzést: „kinyílt a világ, mehetett bárhova, emberekkel találkozott, lement a családja elé”. A kórterem, kórházi ágy által határolt apró zug, a fehér plafon fürkészése egyszerre megszűnt, haza mehetett és járóbetegként folytatta a rehabilitációs programját. De az alsó végtagi görcsök annyira erősek voltak, hogy Magdi számára már elviselhetetlenné váltak, önellátásra képtelen volt emiatt. 1992-ben felkereste kezelőorvosát, és kérte találjon gyógymódot a görcsösség javítására, megszüntetésére. A megoldást a gerinccsatornába vezetett lioresal pumpa beültetése jelentette. Ez egy, a has bőre alá beültetett tenyérnyi tartály, amiből vékony katéter vezet a gerinccsatorna alsó részéhez, így a gyógyszer közvetlenül az agy-gerincvelői folyadékba jut. A gyógyszer adagolását a készülékbe épített komputer vezérli.
Mivel a pumpán keresztül történő gyógyszer biológiai hasznosulása jobb a lioresal tabletta felszívódásánál, ezért ez a módszer sokkal kisebb gyógyszeradagokat használ, így kevesebb a mellékhatása. Adott időközönként vissza kell járnia a pumpa gyógyszerrel való töltésére.
1992-ben, amikor Magdinak ezt a megoldást javasolták, Magyarországon még nem volt elérhető, így Németországba utazott konzultációra, majd nem sokkal később beültetésre. Mivel hazánkban ez egy új eljárásnak számított, így kialakított protokoll sem létezett az eszköz kezelését, töltését illetően. Magdi kivitte Németországba kezelőorvosát, hogy megismerje és elsajátítsa az ismereteket, ami az ellátáshoz szükséges. Ma már bevett módszer olyan erős göcsökkel küzdő páciensek részére, akiken már a lioresal tabletta maximalizált dózisa nem hoz javulást.
Magdi így írta le a beültetést követő időszakot: ”Felemelő volt, hogy oda rakom a lábam, ahova én akarom és nem, ahova a görcs rendezi”. Ahogy a görcsök megszűntek, az önállósága úgy lett teljes. Kutyakozmetikusként dolgozott 10 évig. Mindenre képessé vált, ami azelőtt a görcsösség miatt nem volt lehetséges. A beültetést követően voltak kisebb-nagyobb műtétek, de mindent egybe véve, elmondása szerint 1997-ig úgy érezte, hogy fejlődik, érdemes a folyamatos gyógytornát, gyógymasszázst, fejlesztést folytatni. Majd 1998-tól állapota stagnált, már nem volt látványos fejlődés, ami nem azt jelentette, hogy nem erősítette volna magát, és a mindennapi gyógytornát kihagyta volna akárcsak egy napra is. De elérkezettnek érezte, hogy elhatározza, – „nem úgy fog élni, mint egy beteg, úgy fog élni, mint egy egészséges ember”. Mai napig vissza jár hozzánk rekondicionáló kezelésre, illetve gyógyfürdőkórházba. Több mint egy órás beszélgetésünk végén elmondta, hogy voltak olyan dolgok az életükben, amin nehezen tették túl magukat, mint például a kirándulás, a tengerparton való séta, amiket a balesete előtt imádott, és ami a legnehezebb volt, a gyermekvállalás. Amikor megkérdeztem, hogyan sikerült elfogadni mindezt, ezt a választ kaptam: „mert a férjem is elfogadta”. Azt hiszem, talán ez a legjobb útravaló.
