24/10/2025
A Birtalan Balázstól származó idézetben arról olvashatunk, hogy hogyan tartanak bennünket a szenvedésben, akadályozzák a felnőtt énállapotunk működését a gyermekkorban megírt sorskönyvünk, a ránk ható driverek és a ránk jellemző gátló parancsok.
Ha érdekel benneteket a tranzakcióanalízis vagy Birtalan Balázs további munkája, ajánljuk az oldalát és a könyvét.
Az oldalán olvashatjátok a gátló parancsokat és hangsúlyosabban azok feloldását.
Te milyen gátló parancsok működését fedezed fel saját magadban?
https://www.birtalan.hu/balazs/terapia/gatlasnelkul.htm
"Hasra feküdtem a masszázsasztalon, és vártam a hátam kényeztetését. Ezen a ponton kénytelen vagyok megosztani némi intim részletet az olvasóval: amikor a teremtéskor a hátszőrt osztották a férfiaknak, én valahol a sor végén állhattam. A hátam csaknem csupasznak mondható: némi szőr csupán a derekam környékén található. Ez azért lényeges, mert az első felszisszenésem akkor történt, amikor a masszőr hölgy a hátamra csurgatott méz elkenése során a derekam környékére ért.
– Hideg a méz? – kérdezte aggodalmas hangon a masszőr hölgy.
– Nem – hazudtam gondolkodás nélkül, pedig hideg volt –, csak húzza a szőrt.
– Hát, pedig ez ilyen lesz – felelte.
És igaza lett. Tényleg ilyen volt. Szerencsére a kiírt 30 percbe belekalkulálhatták az utólagos zuhanyozást is, így a procedúra alig több mint húsz percig tartott. Ezalatt a húsz perc alatt viszont a pokol kínjait álltam ki. Aki nem hiszi, járjon utána: a hígítatlan, sűrű méz egyetlen dolgot csinál a testszőrrel: húzza. Nem kicsit: nagyon. Én a húzást egy idő után szinte nyúzásnak éreztem, de jól nevelten, összeszorított foggal tűrtem, valahányszor a hátamat pacskoló kezek a derekam közelébe értek. És ahelyett, hogy kellemesen relaxált állapotban pihentem volna, folyamatosan váltakozott bennem a pillanatnyi megkönnyebbülés (amikor a kezek végre fölfelé indultak) és a páni félelem (amikor ismét közelíteni kezdtek a derekamhoz). De többet nem szóltam: hiszen megmondták, hogy márpedig ez ilyen lesz. Megadóan tűrtem, és vártam a szabadulást.
Aztán vége lett a kínzásnak, lezuhanyoztam, a fájdalom tovatűnt, és maradt a felháborodás: Ki volt az a kretén barom, aki kitalálta ezt az akciós csomagot?! Az lett volna a minimum, hogy az akció mellett feltüntetik, hogy ez a kezelés kizárólag csupasz csigáknak való, és lehetőséget biztosítanak valamifajta cserére! Valószínűleg ez az érvelés elég könnyen követhető, mert amikor tíz perccel később a recepción előadtam mindezt, akkor a szállodai személyzet jelen lévő három tagja megszeppenten hallgatott, némelyikük empatikusan felszisszent, maximális megértésüknek és sajnálkozásuknak adtak hangot, és egyáltalán nem akartak meggyőzni arról, hogy én vagyok a hülye. Sőt, kompenzálásképp a szálloda felajánlott egy másfajta masszázst, amit én voltam szíves nagylelkűn el is fogadni. Úgyhogy a dolog jól végződött. Ám a fenti leírásban egy dolog nem stimmel. Bizonyos szempontból igenis én vagyok a hülye.
Adott helyzetben az ember nem képes arra, hogy Felnőtt énállapotban ismerje fel és oldja meg a problémákat, hanem sorskönyvbe kerül. Ez úgy valósul meg, hogy a jelen (többnyire stresszes) helyzet valamilyen aspektusból tudattalanul emlékezteti az egyént egy gyermekkori szituációra, és mintha csak egy gumikötél lenne ráerősítve, egy pillanat alatt visszarántódik több évtizeddel korábbi múltjába. S immár nem a felnőtt ember tudatosságával van jelen a szituációban, hanem megszeppent (vagy épp dühöngő) kisgyerekként.
A mézes masszázs kapcsán nekem is sikerült felismernem a saját gumiköteleim egyikét. Hat- vagy hétéves lehettem, és a velem körülbelül egyidős unokatestvérem szülinapját ünnepeltük. A felnőttek a konyhában ügyködtek a tortával, gyertyákkal és egyebekkel, mi pedig a két unokatestvéremmel a kisszobában játszottunk, ricsajoztunk, rendetlenkedtünk – egyszóval átadtuk magunkat Szabad Gyermeki énállapotunknak. A konyhába szigorúan tilos volt belépnünk, s hogy jobban bírjuk a köszöntésig hátralévő várakozást, a felnőttek lekenyereztek minket egy zacskó málnás savanyúcukorral.
Nem emlékszem már, pontosan hogyan történt, de annyi bizonyos: az ugrabugrálás közepette félrenyeltem egy szem cukrot, s ettől annak rendje s módja szerint fuldokolni kezdtem. Ettől persze borzasztóan megijedtem, és tudtam, hogy vizet kellene innom. Szaladtam is a konyhába, kopogtam a bezárt ajtón, és szóltam, hogy be akarok menni. A felnőttek azonban – akinek fogalmuk sem volt arról, hogy mi bajom van – kiszóltak, hogy várjak, most nem mehetek be. Én pedig, mivel jó kisfiú voltam, türelmesen vártam, és békésen fuldokoltam tovább, mind nagyobb pánikban, hogy akkor nekem most végem. Arra sem emlékszem, hogyan oldódott meg a helyzet. Lehet, hogy kijött valaki, és meglátta, hogy baj van. Az is lehet, hogy vállalva a felnőttek rosszallását, végül mégis benyitottam. Tényleg nem tudom, annak emléke azonban világosan él bennem, hogy tehetetlenül állok az ajtó előtt, és tudom, hogy most meg fogok fulladni, de nem szabad bemennem, mert meg lett mondva.
Ami engem illet, mind a mézes, mind a málnacukros eset kapcsán két sorskönyvi üzenetet sikerült azonosítanom: a viselkedés szintjén egy drivert, a gyökerekben pedig egy gátló parancsot. A driver az a mód, ahogy valaki „Jó Gyerek”. Mögötte az a sorskönyvi hiedelem él, hogy addig vagyok OK, amíg így viselkedem. Esetemben a Légy erős! driver lépett működésbe. A 12 gátló parancsból pedig minden valószínűség szerint a Ne légy fontos! bénított meg. Ha ugyanis mertem volna fontosnak érezni magam az adott szituációban, akkor egész biztos, hogy képes lettem volna érvényesíteni az érdekeimet." Birtalan Balázs: Kilépés a sorskönyvből - 25%-os kiadói kedvezménnyel megrendelhető itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/birtalan-balazs_kilepes-a-sorskonyvbol-6547
