18/02/2026
Az egész masszőri pályám során sokféle emberrel hozott össze a sors, de ha megkérdeznék, ki volt rám a legnagyobb hatással, gondolkodás nélkül István bácsit mondanám.
Egy csodálatos, törékeny testű, de lélekben rendíthetetlen 96 éves úriembert, akivel már az első pillanatban egymásra hangolódtunk. Mindig szerettem idősekkel dolgozni. Ők már letettek valamit az élet asztalára: bölcsességet, humort, fájdalmat, történeteket. Amikor mesélni kezdtek, én valójában időutazáson vettem részt – és ők, akikről azt hittük, csak emlékeznek, valójában újraéltek. Én pedig velük utaztam.
István bácsival különösen mély kapcsolat alakult ki. Egy nap kiderült, hogy az édesanyja erdélyi volt – éppúgy, mint az enyém. Mindketten a Nagybánya környéki vidékekhez kötődtünk. Ez a közös gyökér valami láthatatlan hidat teremtett köztünk. Nem kellett kimondani, csak érezni: ugyanabból a szövetből szőtt bennünket az élet.
Az idő azonban már eljárt felette. Mozgása lassú, lépése bizonytalan lett, a jelen néha kicsúszott a kezei közül. De amikor a gyerekkoráról kérdeztem, a múltból előlépett a fiatal István: karcsú, fürge, nevetős. Újra ott volt a Nagybányai nyarakon, ahol a természet még mesélt, nem csak létezett.
Ahogy beszélt, előttem is megelevenedett Fekete falu: a dombok, a hegyek, a szél suttogása, a levelek tánca, a madarak éneke. Egy tündérvilág bontakozott ki a szavaiból, ahol manók és emlékek táncoltak a fényes délutánokban. Láttam azt a különös, mély kéket, amit a Nagybányai festők is annyira szerettek. Éreztem, hogy ez a táj bennem is hazatalál.
Ez több volt, mint egy kezelés. Ez lélekutazás volt. Egy olyan pillanat, amikor már nem számított, ki az idős és ki a fiatal, ki masszíroz és ki fogadja az érintést. Csak az számított, hogy két lélek találkozott – mélyen, igazán, emberien.
Köszönöm, István bácsi.
Hogy ajándék voltál nekem.
Hogy megmutattad: az érintés gyógyíthat emléket, és az emlék gyógyíthat lelket.
2026 februárjában a Jóisten nem feledkezett meg róla.
Hazavitte.
Nyugodjon békében.
