Kincugi masszázs

05/01/2026

Legyen ez az év ilyen!

Legyen benne nyugalom, hó, öröm!

Jó masszázsokat 2026-ra, svédeket, de ne csak svédeket!

Holnap délelőttől már vagyunk!

23/12/2025

Éppen így.
Legyen most már az az idő, amikor nem arra gondolsz, mit nem tettél meg. Legyen csend. Odabent. És figyelem. Ahogy a poszt mondja.

Te, aki olvasod ezt a posztot így az ünnepek előtt - szeretnélek megkérni valamire.

Bárhol is jársz éppen az önismereti utadon, bármiből is épülsz fel éppen, bármilyen pozitív változásnak szeretnéd megnyitni az utat az életedben és bármekkora sikerrel teszed ezt.

Lehet, hogy éppen lendületet kaptál az utadon. De az is lehet, hogy úgy érzed, meg vagy rekedve, el vagy akadva az életed egy szakaszában. És nem látod a fényt a folyosó végén. Hogy másokkal összehasonlítva saját magadat úgy tűnik, mintha nem haladnál sehová. Hogy soha nem vagy elég.

Ha teheted, csendesedj el egy pár percre - ha teheted, hunyd be a szemed. Figyelj a légzésedre. Nem kell máshogy lélegezned. De amikor belélegzel, tudd, hogy belélegzel. Amikor kilélegzel, tudd, hogy kilélegzel. Tudd, érezd, hogy a testedben vagy, ebben a pillanatban.

Rakd most félre egy kicsit a Nagy Belső Kritikusodat! Ne taszítsd el, csak kérd meg, hogy csituljon. Rakja le az aggódások, tervezések, lázas nyüzsgések és zakatolások terhét egy kicsit.

"Köszönöm, hogy próbálsz megvédeni a hétköznapokban - most pihenj!"
"Nincs más hely, ahol lennem kéne. Nincs más pillanat, ami fontosabb lenne."

Rakd most kicsit félre az összehasonlító elmédet is, ami mindig másokhoz méricskéli azt, hol tartasz, mit értél el, mennyire vagy értékes. A mindenséggel mérd magad! Lásd, hogy bármennyire bukdácsolva, botladozva is, de törekszel arra, hogy meghaladd a saját korlátaidat - és ez önmagában értékes.

"Értékelem és látom magam, ebben a pillanatban."
"Minden, amire szükségem van, már itt van bennem, csak hozzá kell férnem."

Fordulj oda önmagadhoz, akit oly sokat kritizálsz, kicsinyelsz le nap mint nap. Mint egy jó baráthoz fordulnál oda, akit a tökéletlenségei és gyarlóságai ellenére is tiszta szívből szeretsz. Látod az utat, amit megtettél - látod, honnan jöttél. És ez az út az, ami értelmet és jelentést ad a tetteidnek. Lásd a gyermeket, aki még mindig benned él - a kielégítetlen szükségleteivel, a vágyával a kapcsolódásra, elfogadásra. Nem vagy selejtes, nincs veled semmi baj - egyszerűen az út során sok terhet kellett cipelned, sok életszerűtlen elvárásnak kellett megfelelned.

"Legyek kedves magammal."
"Megadom magamnak azt a gondoskodást, amire most szükségem van."
"Megengedhetem magamnak, hogy hibázzak és tanuljak belőle."

Lehet, hogy nem tartasz ott az életben, ahol szeretnél.
De pont ott vagy, ahol és amikor lenned kell.
Nem kell tökéletesnek lenned, hogy méltó légy a kapcsolódásra, a gondoskodásra.

Lehet, hogy paradoxnak tűnik, de nem a önostorzó ön-elégedetlenségből, hanem ebből az elfogadásból, ebből az ön-együttérzésből indulhat el minden valamirevaló változás benned. Vidd magaddal az ünnepekre és azután! ❤🙏

kép: Alexander Milov, Belső Gyermek (Burning Man fesztiválon)

19/12/2025

A páros masszázsról Gabival. Amikor eljössz hozzánk a pároddal, barátoddal, családtagoddal, hogy legyen egy közös élmény, és még közelebb kerüljetek egymáshoz. Gyönyörű leírás arról, mi történik ilyenkor.

Ha ajándékoznátok ilyet, keressetek bármelyikünket!

́rosmasszázs

Képzeld el, hogy egy hozzád igazán közelállóval (barát, barátnő, szülő, testvér, szerelem stb.) egy térben egymás mellett kaptok lomilomi masszázst.
A lomilomiról már sokan, köztük én is, írtunk sok mindent. Amiben mindannyian egyetértünk, hogy különleges. Különleges, mert egy biztonságos térben a lehető legnagyobb figyelemben és szeretetben megpihenni, megnyugodni, felengedni és ezáltal gyógyulni, tényleg igazán különleges.

A pármasszázs esetén ez a csoda duplán történik. Két ember, aki kapcsolódik egymáshoz érzelmileg, energetikailag, vér szerint, együtt gyógyul és így egymást gyógyítják. Ami az egyikben felszabadul, segíti a másiknak is az elengedést. Ami a másikban fénnyel megszületik, segíti a másikban is a fény születését.

Ezt a folyamatot két masszőr segíti teljes figyelmével, szeretetével, érintésével. Kincugi masszázszsal lassan két éve masszírozunk és gyógyulunk együtt.

Csodálatos ajándék a párosmasszázs bármikor.

Keressetek minket

18/12/2025

45-50 éves kor körül meg azután azért van egy nehéz időszak. Csak egész másképp vannak ezzel a nők meg a férfiak, legalábbis, akiket én látok. Egész más a társadalmi megítélésük is: a nőket ez a bizonyos társadalmi kód eléggé lenyomja, tekintve, hogy a menopauza mint valami iszonyú kard lebeg a fejük felett (sokak szemében), onnantól megszűnnek termékenyek lenni, a társadalmi (és rémületesen konzervatív) megítélés szerint véglegesen öregnek számítanak, kevésbé vonzónak nyilvánítják őket, a munkaerőpiacon is hátrányt szenvednek, és nagyjából felvehetik az otthonkát meg felkészülhetnek a nagymamaságra visszaszámlálásra, süthetik a sütiket, a nőiségük - szintén általános megítélés szerint - kuka, hellóviszontlátásra, mondja az átlag, és egyébként leginkább az átlag férfi mondja ezt gyakran annyira hangosan, hogy egészen gyanús, miért is kell ezt ennyire hangosan mondani, miért számít ez neki ilyen borzasztóan (nem mindenki, igen, természetesen, van, aki ennél érzékenyebb, mint pl te, kedves olvasó, de azért tudjuk, amit tudunk a kódok hangjáról), szóval ezek a férfihangok meg azt mondják, hogy a klimaxszal szemben a férfiak aranykorukat érik 50 körül, bárkit megkaphatnak, bármit elérhetnek, nagy a hatalmuk, nem érinti őket a változó kor (hál’ Istennek, persze), ők a társadalmak tartóoszlopai, övék az élet, basically.
Ezzel szemben, amit én látok, az az, hogy a valóság teljes egészében ellentmond ezeknek az általános hitrendszereknek - és lehet, hogy nagyon szerencsés vagyok a körülöttem levőkkel, de mégis - szóval azt látom, hogy sok nő negyven pluszban és ötven körül fogja magát, és szembenéz mindennel, amit a változó kor hoz neki, egyénileg, csoportban, új munkával, úszással, sporttal, varrókörrel, sétálással, kábé mindennel, ami lehetséges, és lenyom néhány irgalmatlanul kemény évet, amelyben nem a hőhullám a legdurvább, nem, egyáltalán, hanem mindaz, ami odabent zajlik, az az iszonyatos küzdelem és veszteség elegye - és bitang erősen kerül ki belőle. Mert szembenézni az életközéppel, a termékenység elmúlásával, az új életszakasszal, az úgy tűnik, kábé azt jelenti, hogy legyőzött három tigrist, és összebarátkozott velük végül, megjárt tizenhárom dzsungelt, kiásta a nagyanyja sírját, és megsiratta az utolsó csontig a maradványait, és onnan érkezik vissza, és aztán azzal a nővel próbáljon meg bárki packázni, aki mindezeken keresztülment, és élve kikerült, hát, sok sikert hozzá. Nem, nem idealizálom, nem lesz ettől fiatalabb a bőre és feszesebb a hasa, de elképesztő ereje lesz, és tudni fogja, hogy ki ő. Elképesztően csodás nőket ismerek, akik ezt végigcsinálták, és nem egyet, hanem sokat.
Jó eséllyel egy férfival is ugyanez történik egyébként, csak én - szintén kivételekkel - nagy átlagban azt látom, hogy a férfiak ebben az időszakban —— néznek. Néznek maguk elé, és… néznek. És tovább néznek. Rosszabb esetben azt mantrázzák, hogy ők most a legmenőbbek. És hogy nekik bármit lehet. Esetenként rájönnek, hogy vannak úgynevezett érzéseik. Esetenként ezt egy-két betegség mutatja meg nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy a férfiak buták generációs szinten, és tessék, pukkadjanak meg, hát hiszen a nők kábé negyven éve küzdenek az érzéseikkel, nekik ez jobban megengedett, tegyük hozzá, hogy élnek is vele, és beleteszik a munkát, a férfiaknak valahogy ezt ugyanaz a társadalmi kód, amely szerint ők most életük legjobb korszakát élik — nem, vagy alig engedte meg. Ez magyarázható, ez tökre megvan - de lehet, hogy érdemes volna elindulni, és ezt a kemény-vagyok-páncélt ledobni. A változó kor, az életközép irdatlan nehéz, de ha további negyvenöt-ötven évet az ember őszintén szeretne élni, folyamatos, egyre nehezebben hihető, felszínes mantra nélkül, miszerint minden jó, semmin sem kell változtatni stb, akkor ez talán inkább egy lehetőség. Nem egyszerű, de még bele lehet nézni annak a fájdalomnak az arcába. Még meg lehet találni önmagunkat. Még ki lehet bontani az úgynevezett érzéseket. Még el lehet kezdeni valami újat. Lehet önmagadat választani, csak először meg kell találni, hogy ki és mi is az önmagad. Függetlenül attól, hogy mit mondanak a család, a világ, meg úgy egyáltalán a zemberek.

17/12/2025

Kicsit szégyellem magam előtt magam, mert az évnek ebben a szakában, amikor a nagy kiborulások vannak általában (nálam is), és minden egy merő rohanás és idegbeteg készülődés, engem eddig meglepett a mesebeli angyal, és nyugodt vagyok, akár egy borjú. Mint a lenti, gyömbéres mézeskalács borjú. (Vagy elhízott rénszarvas sapkában?) Nem mindig, de sokszor. És várom a karácsonyt, és tökre boldoggá tesz néhány találkozás, néhány tevékenység, az öröm belesuttog a fülembe, beszippantom az orromon, és csak kicsit frusztrál, hogy nincs is kitakarítva.
Ti hogy vagytok?
Szerintetek ér örülni dolgoknak karácsony előtt is? Vagy muszáj felrobbanni a tolongástól a Lidl-ben, az utolsó munkák határidejétől és a frusztrációtól, hogy mennyi minden nem sikerült ebben az évben és már nem is fog, hogy pukkadjon meg az angyalka is, de tényleg? :)

12/12/2025

Mindig elhatározom, hogy most nem lesz rohanás a karácsony, aztán általában tévedek. De az idei advent - egyelőre - mégis kicsit nyugodtabban zajlik. Reggel elmentem roratéra, hajnali misére - nem vagyok állandó vendég -, de most szerettem volna. Nem valami könnyű, de próbálgatok arra készülni, hogy jó legyen a fa mellett állni.
Azt hiszem, a karácsony mégiscsak a reményről szól. Hogy ott egy baba, aki azt üzeni, hogy megszülettem, és mivel az Isten gyermeke vagyok, minden porcikám szent. És velem ugyanaz történt, mint mindenkivel, aki megfogant. Mint például veled. Testbe jöttünk. Minden porcikánk szent. És mivel ez a születés minden évben megismétlődik, mindig megszületik a remény, hogy újra lehet kezdeni a bármit is. Hogy elő lehet bújni a sötétségből, és meg lehet látni a fényt, aki ez a baba, az Isten, és -- ami bennünk is van. Hogy minden reménytelenség ellenére, a legsötétebb pillanatban is elindulhat valami, ami majd kivezet ismeretlen vidékekre.
Ehhez nem kell kereszténynek lenni - szerintem. De érdemes neki örülni.

És jó készülni rá ajándékokkal - de jó készülni figyelemmel is. Figyeljétek a pici lángot. Magatokban, a testetekben, a levegőben, az életetekben.

Uff - ennyi volt a mai bölcsesség.
A képen Mária még csak várja a gyermeket (és Erzsébettel találkozik)

10/12/2025

Ha szeretnél négykezes masszázst ajándékozni, mert
🌊az állati menő, ki ne sikítana fel egy ilyen ajándéktól,
🌊rengeteg benne a szeretet, tekintve, hogy van szó, amelynek a lényege a legmélyebb figyelem és jelenlét,
🌊a négykezesben nagyon gyorsan nagyon mélyre lehet menni magunkba és a testünkbe, és akinek adnád, pont erre van szüksége,
🌊ismersz minket, hallottál rólunk, és az aztán jó, de legalábbis szimpatikusak vagyunk Gabi's touchal,
🌊ismered a lomilomit, és el tudod képzelni, hogy ez két emberrel extra ringatás, extra hullám, extra úszás, extra mélység, és akinek adnád, szeretné,
🌊nem ismered a lomilomit, de érdekel, és jókat hallottál róla, felkeltette az érdeklődésed a ringatás, úszás, mélység és szívesen ajándékoznál valami különlegeset,

hát hívj minket, szeretettel várjuk a megkeresést.
Mi ismerjük egymást, ismerjük a lomit, szeretjük is és hiszünk a gyógyító, segítő erejében.



fotó: András Mayer

01/12/2025

Van úgy, hogy semmi sincs rendben, ez világos, minden messze van a harmóniától, az ideálistól, az elvárttól, a megfelelőtől, de mégis egy pillanatra a zűrzavar közepén rájössz, hogy ez így akkor is most pont jó, ez most a rendben, valahol mélyen minden stimmel, még ha nem is lehet megmagyaráni, még ha ennek így látszólag nincs is értelme.
Jó pillanatok ezek.

20/11/2025

Azt hiszem, a fájdalmaink mögött általában nagyon mély öröm és szeretés van. Csak nem tudjuk elérni, mert annyi bántás rakódott rá. Valahogy úgy épül fel, úgy van a sorrend, hogy tagadás, düh és elutasítás, és ha ezen valahogy átmegy a késünk, vagy inkább: megtaláljuk és átverekedjük magunkat, akkor előbukkan a fájdalom, gyakran valami elképesztően mély, mindent átható fájdalom, ami végigmegy a testen és végigmegy mindenen, de már nem pusztít, mint a düh, mert már nincs erő ellenállni neki, át kell engedni, és ez elképesztően megnyugtató tud lenni, vagy katartikus, változó, de a kitörés után inkább a benne maradás jön, a csendes elfogadása annak, hogy eláraszt a nehéz, de mivel elfogadtam, már nem olyan nehéz, és utána vagy ezzel együtt (bár eleinte csak jóval utána), egyszer csak felbukkan a mélységes mély szeretés és gyönyörűség mindezek mögött, aminek az elvesztése vagy elárulása okozta ezt a rémületes cunamit, ezt a fájdalom-düh-elutasítás-felsemismeremhogybármibajlenne kombinációt, és amikor ez az összeolvadós, átadós szeretés megjelenik, amikor már nem is csak észreveszem, hanem a testemben újra érzem (hiszen a testem a fájdalmaimat is megőrizte, de a szeretés élményét is megőrizte), akkor az sokszor nagyon nehéz, sokszor zokogós, kilégzős és hidegrázós élmény, de a végén mégis egy mélyről jövő gyönyörűség felismerni, hogy ez a megtartottság, ez az úszás a magzatvízben, ez az összetartozás, ez az Úristen tenyerében levés egyedül vagy többen, ez megvan bennem, mert már megtörtént, és mégsem vette el a sebzés, a harc, a bántás, és él és létezik, itt bizsereg, és nem számít, hogy már nincs az a helyzet, nem számít, hogy ki mit csinált azóta, a testem emlékszik a teljességre, és elő tudom hozni ezt a teljességet újra és újra, és hálás lehetek annak, akivel megtörtént (ha többen voltunk), az Úristennek, hogy a tenyerére vett, és utána még az is előfordulhat, hogy ha nagyon kutatok, még több ilyen emléket találok magamban és a testemben, és ki tudja, talán egy idő után úgy érzem, hogy örökkévalócska () folyamatosan megtart engem, de legalábbis ezek az egységélmények alakítanak már jobban, és baromi nehéz ám megtalálni őket, jaj, basszus, de tud fájni - de mégiscsak jobb lesz így ezekkel élni a végén.

(Note to myself again)

20/11/2025

Nahh, tegnap volt a nemzetközi férfinap. Állítólag.
Hogy is kezdjem. Mit is mondjak.
Srácok, én szeretem… mit is?
Szeretem, amikor kinyílik az arcotok egyszer csak, és akkor kiderül, hogy féltek, szerettek, meg vagytok bántva, nem látjátok a kiutat vagy kitör belőletek a felszabadultság. Mint egy kisfiúból.
Szeretem, amikor átöleltek valakit (engem vagy mást), és odabújtok, mint egy husky kutya, aki végighúzta a napot a nagy jégen, és végre elengedi magát, hörög a megnyugvásban.
Szeretem a sóhajtást, szeretem a kibújást az elzárkózásból - mindig egy pillanat. Szeretem a kétségeteket, a hátatokat, ha biztonságos és nem nyom, hanem megtart, főleg, de egyébként: a vállatokat, a könyökre hajtott ingeteket, az izzadságszagotokat, a jókedveteket, a figyelmet, amikor megkérditek, és veled?, az óvatos érintést, az erőt, a szembe rejtett kíváncsiságot és a kísérletezést, az elbújást, amikor azt mondjátok, “nos, fontoljuk meg a következőket”, a nagyon intellektuális tekintetet, az örök fegyvert, az okos fejeteket, a kerülőmondatokat, azt, hogy “ne haragudj, hogy is értetted?”, jobb napjaimon azt is cukinak tartom, hogy “ne haragudj, fogalmam sincs, mit érzek” (rosszabb napjaimon haragszom), a küzdelmeiteket és a kétségbeesett felpillantást belőle, a fújást a nyakszirten, a csókot, az engedést, a hezitálást, a vastag pulcsis ölelkezést, most mit mondjak, kösz, hogy tanulhatunk itt egymástól - nem megy valami könnyen, de Istenem… így is jó lesz, boldog férfinapot, ti drágák és egyetlenek!

19/11/2025

Tavaly volt egy műtétem (hagyjuk a részleteket), nem igazán tudtam visszaépülni az edzéseken utána. Először a hegek miatt, aztán valami folyton fájt, és nem kicsit, hanem nem tudtam emelni rendesen, ha véletlenül mégis, akkor meg hajolni nem. Pedig korábban akadtak időszakok, amikor úgy haladtam, hogy magam sem hittem a testemnek, lett egy edzési célom is, az, hogy tanuljak meg húzódzkodni - sosem tudtam -, és elkezdtem legalábbis közelíteni.
A műtét után valódi sci-finek tűnt mindez, igazából teljesen letettem róla, gone forever, úgy éreztem, örülhetek, ha viszonylag normálisan tudok még mozogni, valamennyit fejlődök, csak óvatosan, hagyjuk már az egészet. Egy időben kb feküdni sem sikerült rendesen, teljesen kilátástalannak tűnt minden korábbi cél.
És most egyszerre csak visszatért a testem. Igen, kezelték manuálterápiával, igen, jártam masszázsra, igen, egy csodás gyógytornász azt állította, hogy a műtéti hegeim idegrendszeri kapcsolatát a vállfájdalmammal eltávolította - nem tudom, melyik hatott, de újra tudok fekvőtámaszt csinálni.

Ez csak egy ilyen note to myself, amilyeneket a méltán ismert Drogriporter szokott írni. Hogy teljesen reménytelen helyzetekből is vissza lehet hozni a mozgásképességet és az erőnlétet. És ez megdöbbentő. És reményt adó. És néha - hihetetlen. De most nem csak úgy tudományosan állítom, hanem saját tapasztalatból, hogy ez valóban létezik.

(A kép persze illlusztráció)