17/07/2025
„Már megint túl sok mindent pakoltam be.” – sóhajtott Eszter, miközben ráült a bőröndre, hogy be tudja húzni a cipzárt.
Aztán átsuhant valami rajta. Egy ismerős feszültség.
Mert eszébe jutott: van egy olyan bőröndje is, ami ennél sokkal nagyobb terhekkel van tele.
És már évek óta nemhogy nem képes pár dolgot kipakolni belőle, hanem szinte észrevétlenül újra meg újra tesz bele valamit.
Egy új szabályt. Egy kritikus, bántó mondatot. Egy kimondatlan nehéz érzést.
A terápiában hívjuk így is: a láthatatlan bőrönd.
Ami nem ruhákkal van tele, hanem:
– szabályokkal: „szénhidrát csak délig”, tiltólistás ételek sora
– mondatokkal: „nem kellene annyit enned”, „olyan szép arcod van, ha lefogynál, még szebb lennél”
– elvárásokkal: „vagy tökéletesen csináld vagy sehogy”, „ne mutatkozz gyengének”
– és érzésekkel, amik sosem kaptak helyet sehol: a szégyen és a bűntudat érzése, vagy az irigységé, amit mások „normális evése” váltott ki.
És ezt a bőröndöt mindenhova visszük magunkkal.
Nemcsak a nyaralásra, hanem a munkába, a családi asztalhoz, a próbafülkébe, a reggelihez, az esti túlevésekhez, minden egyes tükörbe nézéshez.
Eszter most először próbálja másképp.
Azt mondta, idén nem viszi magával a konyhai mérleget a nyaralásra.
Ennek nemcsak konkrét, hanem mély, szimbolikus jelentése is van:
először engedi meg magának, hogy ne a kontroll, hanem a kapcsolódás vezesse.
És lehet, hogy pontosan itt kezdődik a változás.
Nem látványosan, nem hirtelen – hanem egyetlen tudatos döntésben.
Hogy ez most más lesz.
Hogy van, amit már nem hajlandó magával vinni.
És ez az első pillanat, amikor nem a múlt határozza meg a döntését, hanem a saját jelenlegi szükségletei.
