10/03/2026
Nagyképű lettél!
Atlantisz
Bod Péter írása
Népszava 2026.02.02. hétfő
Gyanútlanul szedtem a lépcsőfokokat a szegedi bölcsészkar épületében. Rohantam az Auditorium Maximumhoz, ahol előadásunk perceken belül kezdődött. Már majdnem beléptem a terembe, amikor összetalálkozott a tekintetem egyik hallgatótársaméval. A nevére ma is emlékszem, Eszter. Nagyon izgalmas lány volt. Egyszerre szép és a legértelmesebbek egyike a hallgatók sorában. Keveset beszélgettünk egymással, ha mégis, mindig fontos dolgokról. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, ezért visszafordultam és odamentem hozzá.
Nagyképű lettél! – szólt halkan és keményen. Annyira adtam a szavára, hogy mondata lórúgásként ért. Néztem rá elkerekedett szemekkel, csodálkozó arccal, nem értettem, miről beszél. Zavaromban hebegtem-habogtam. Megvárta, míg elhallgatok, csak akkor szólalt meg: Újabban nem köszönsz senkinek! Mégis, mit képzelsz te magadról? Néztem a két gyönyörű, abban a pillanatban azonban nagyon szigorú szemébe, és még mindig nem értettem, mit mond. Ha valaki nem beszélt a levegőbe, az Eszter volt. Ekkor gyulladt fény az agyamban, de a magyarázatért jó másfél évet vissza kell mennem az időben.
Testvéremet annak idején második nekifutásra vették fel a Külkereskedelmi Főiskolára. Szüleim úgy gondolhatták, hogy ezzel Tamás, az ikertestvérem, az isten lábát fogta meg. Apánk közgazdász volt. Munkájának egy része éppen cégük áruinak külföldi értékesítése volt. Nem alaptalanul gondolhatta egyik fia pályaválasztásáról, hogy az alma nem esett messze a fájától. Aztán kiderült, hogy mégis. Tamás Pestről, én Szegedről mentük haza egyik hétvégén. Pénteken este úgy ült a család a vacsoraasztalánál, ahogyan már régen. A szülők ragyogtak, mert hát „itthon vannak a fiúk” – ahogyan mondogatták.
Tamás ekkor jelentette be, hogy azonnali hatállyal otthagyja a főiskolát, és bölcsész akar lenni. Nehéz volna annak a nyomasztó csendnek a súlyát érzékeltetni, ami rászakadt az egy perccel korábban még vidám vacsoraasztalra. Szüleimben egy világ omlott össze vagy világok csúsztak szét – ez csak megfogalmazás kérdése – testvérem bejelentésekor. Abban maradtak, hogy év végén leteszi a vizsgáit, és ha még mindig ki akar lépni, tegye meg akkor. Így történt, azzal a nem várt következménnyel, hogy Tamást azonnal behívták katonának. Laktanyai körülmények között készült fel a felvételire, végül az egyetem helyett a főiskolára sikerült bejutnia.
A lényeg: egy év múltán ott volt Szegeden. Azon a helyen, ahol bár nem voltam városképi jelentőségű figura, mégis olyasvalaki, akit sokan ismernek. Nem csak az évfolyamában és a karon, hanem ennél szélesebb körben is.
Ahogy Eszter szemébe néztem, megértettem, hogy tragikus hibát követtem el.
Tamást itt senki nem ismerte, és ő sem ismert senkit. Rosszul fogalmaztam: Tamást sokan ismerni vélték, mert engem ismertek fel benne. Alig valaki tudta, hogy egymásra felettébb hasonlító egypetéjű ikrek vagyunk. Tamás nem köszönt az utcán senkinek, így lettem én nagyképű sokak szemében.
És mondják, csak jó oldala van az ikerségnek.
Forrás:
Atlantisz
