18/01/2026
Időről időre találkozom azzal, mennyire mélyen hat ránk az, ahogyan velünk bántak.
Ha éveken át bántottak minket, és végül van erőnk kilépni ebből, megszűnik a külső bántás – de gyakran nem szűnik meg belül.
Hajlamosak vagyunk internalizálni azt, amit kaptunk. Ha már nincs senki, aki bántson, elkezdünk magunkkal úgy bánni, ahogyan korábban velünk bántak. Ami ugyan fájdalmas volt, mégis ismerős.
Ha éveken át azt hallottuk, azt éreztük, hogy nem vagyunk elég jók, nem vagyunk elegek, ezt belsővé tesszük.
El sem hisszük, hogy lehet valaki számára igenis lehetünk azok.
Amikor mégis betoppan egy ilyen ember az életünkbe – aki a mostani énünket látja, nem élte meg velünk a korábbi bántásokat, így „nem tudja, hogy mi nem vagyunk elegek" –, előfordulhat, hogy minden jósága ellenére nehezen tudjuk fogadni az érkezését.
Talán el tudjuk hinni neki, hogy ő valóban így lát minket, de közben megjelenik a kontraszt aközött, ahogyan ő lát, és ahogyan mi látjuk magunkat. És az is, hogy tükröt tart.
Hirtelen megkapjuk mindazt, amire érzelmileg vágytunk – és mintha mégsem tudnánk azonnal örülni neki. Gyakran felbukkan a fájdalom:
miért nem kaptam ezt meg eddig?
Voltak – vannak – olyan kulcsszereplők az életünkben, akiknek ideális esetben feltétel nélküli szeretetet és elfogadást kellett volna adniuk, mégis bántást kaptunk tőlük.
Jó, hogy most van, aki szeret – de miért nem kaptam ezt meg korábban azoktól, akiktől a leginkább vártam volna?
(Jellemzően szülők, korábbi partnerek.)
„Hozzám így még senki nem viszonyult.”
„Engem így még senki nem szeretett.”
És talán el is kezdjük ostorozni magunkat: hálátlanok vagyunk, szeretnek minket, és mégsem oké valami.
Ezzel vissza is érkeztünk a történet elejére.
Adjunk magunknak időt a feldolgozásra.
Legyünk büszkék arra, ha szembe merünk nézni a nehéz érzéseinkkel is.
Ha úgy érezzük, kérjünk segítséget ehhez a folyamathoz.
Ér engedni, hogy a másik szeressen.
Ér ebben a helyzetben gyógyulni.
És ér lezárni is egy kapcsolatot, ha azt érezzük, annak van itt az ideje.
Nem vagyunk szerelmesek mindenkibe, aki belénk szeret – és ez rendben van.
Az élet hoz mellénk embereket. Vannak, akik maradnak, mások továbbmennek. Minden találkozásnak lehet szerepe: átsegíthet egy életszakaszon, tanít, változást indít el, kölcsönösen adunk és kapunk.
De nem kell mindennek holtodiglan-holtomiglan tartania. Néha „csak” hála van, nem szeretet – és ez is lehet igaz, tiszta tapasztalás.
Ha már elindultunk az úton, tartsunk ki.
És döntsünk magunk mellett.
Amellett, ami az egyre gyógyultabb, egyre önazonosabb énünknek valóban jó.
