12/05/2026
Volt egy időszak, amikor azt gondoltam, a jógát nekem tökéletesen kell tudnom csinálni.
Amikor elkezdtem a képzést, elkezdtem beleerőltetni magam a pózokba.
Azt gondoltam, ez a fejlődés.
Aztán elkezdett fájni a lábam.
Hátul, a combtövemnél.
Nem csak gyakorlás közben – éjszaka is felkeltem rá.
Elmentem orvoshoz, több helyre is. Nem igazán tudták megmondani, mi a gond.
Végül egy képzésen hallottam először:
nem az izmomat nyújtottam túl, hanem nagy eséllyel az ízületi szalagot.
Ott álltam, és rájöttem…
nem figyeltem magamra.
És akkor értettem meg:
ez nem sprint.
Ez maraton.
Elkezdtem visszalépni.
Behajlítottam a térdem előrehajlásban.
Nem volt olyan „szép” a póz.
A gyakorlásban is így mentem tovább:
hajlított térddel mentem bele, és csak egy picit nyújtottam – addig, amíg még biztonságos.
A mindennapokban is inkább leguggoltam valamiért, mintsem hajoltam.
És lassan… jobb lett.
Nem egyik napról a másikra.
Hanem figyelemmel.
Azóta szépen, lassan, mindig egy picit jobban ki tudom nyújtani a térdem.
És egyszer csak azt vettem észre: már majdnem ki tudom nyújtani a térdem fájdalom nélkül.
A képzés óta így tanítom a jógát.
Keresd meg a határt.
De közben figyelj magadra.
Mert nem a „tökéletes” ászana a jóga.
Hanem az, amikor a tested és az elméd együtt van jelen.
Ha kizárod a tested jelzéseit, pont ott vagy, ahol a part szakad.
Néha még most is érzem azt az ismerős fájdalmat.
Ugyanott.
Ilyenkor megállok. És nem bántom magam.
Csak emlékeztetem magam:
legközelebb legyek egy kicsit jobban jelen.
Azóta sokkal inkább figyelek arra, mit mond a testem.
És valahogy az életben is egyre többször megállok, amikor érzem, hogy túl sok.
Kíváncsi vagyok, más is tapasztalt már hasonlót?
Hogy a fejlődés nem erőből jött… hanem figyelemből.
