21/11/2025
🕯️” A gyász, amit nem gyászolunk meg
Régen a gyász nem volt szégyen.
Ha meghalt valaki, az egész falu tudta, és vele együtt gyászolt. A fekete ruha, a csend, a lehajtott fej nem a látványról szólt, hanem arról, hogy az ember megállt, és időt adott a testnek, hogy megszokja.
A gyászidő egy biológiai pihenő volt: a test visszavett, a lélek rendeződött. A közösségnek megvolt a maga rendje arra, hogyan kell elengedni, és mikor lehet újra élni. Volt egy íratlan szabály, hogy kit mennyi ideig „kell” gyászolni.
Ma ez eltűnt.
Ma sietni kell. „Túl kell rajta lenni.” A munkahely vár, a gyerek iskolába megy, a világ nem áll meg.
De a test igen.
A test nem felejt, és nem ismeri a „menjünk tovább” parancsot, ha nem jelölünk ki határt.
A test a maga nyelvén gyászol – magas vérnyomással, gyomorfájással, alváshiánnyal.
És ha elfojtjuk a sírást, ha lenyeljük a fájdalmat, az valahol utat talál magának – akár a vérerekben, akár a fejben, mint egy agyvérzésben.
Az öcsém például így gyászolt.
Amikor anyánk meghalt, ő nem sírt, nem vonult vissza, nem öltött gyászt.
Csak rágódott. Nap mint nap, újra és újra ugyanazokat a mondatokat forgatta magában:
„Miért nem mentem át hozzá többször? Miért nem beszélgettem vele? Miért nem ettem vele együtt, amikor ott volt mellettem?”
Ez a lelkiismeret-furdalás lassan testi stresszé vált.
Anyánk szomszédságában élt, de mégis külön. És amikor már késő volt, a test szólt helyette: agyvérzést kapott.
Túlélte – szerencsére. De megértette, hogy az, amit csinált, nem gyász volt, hanem önpusztítás.
Ma a legtöbben így gyászolnak.
Nem elengednek, hanem visszahúznak mindent magukba.
Ha sírnak is, magukat hibáztatják.
Nem rítusban, hanem belső viharban élnek.
És ahogy a láp elnyeli a testet, úgy húzza le őket is a saját bűntudatuk.
Régen, ha letelt a gyászidő, levették a feketét, és azt mondták: „Leraktam.”
Ennyi volt, nem felejtettek, csak tudták, hogy az élet megy tovább, és az élőnek élni kell. Ez nem tiszteletlenség volt; ez az élet rendje.
Régen a gyász nem csak kulturális hagyomány volt.
Biológiai szükséglet.
Egy szertartás, ami megvédte az idegrendszert attól, hogy szétszakadjon.
És ami a legfontosabb: határt szabott az időnek.
Volt, hogy egy házastárs gyászát egy évre, egy szülőét hat hónapra, egy testvéréét három hónapra jelölték ki.
Ez az íratlan szabály kimondta: most még fáj, most megélem, de egyszer vége lesz.
Ha lejárt az idő, levették a fekete ruhát, folytatódott az élet – nem elfelejtve a halottat, hanem évfordulón emlékeztek meg róla.
Ma már nem gyászolunk, hanem agyalunk.
„Hol rontottam el? Ha másképp csinálom, talán élne még. Miért nem voltam vele többet? Ha itt lenne, biztosan másképp tenném.”
És amíg a gyászt nem gyászoljuk meg – amíg nincs ilyen időhatár, mint régen – a test viszi tovább a fájdalmat, és a lélek nem talál lezárást.
Pedig a gyász nem a halottról szól, hanem az élőről — arról, hogy meg tudja-e emészteni, ami történt.
Ahogy az ételt meg kell rágni, hogy tápláljon, a veszteséget is át kell élni, hogy ne mérgezzen.
Ma már sokan nem gyászolnak, hanem életben akarják tartani azt, aki már nincs közöttük.
De a gyász nem ellenség.
A gyász az élet bizonyítéka.
És ha egyszer lerakjuk, akkor nem a halott tűnik el — hanem mi térünk vissza az élők közé.”