06/10/2025
Amikor lehetetlent várunk...
Az egyik leggyakoribb oka a kisgyermekek nevelése közbeni feszültségnek, türelmetlenségnek, tehetetlenségnek, hogy sokszor lehetetlent várunk.
Vagy a gyermekünktől, vagy magunktól.
Sőt, a szakmai praxisomban azt látom, hogy legtöbbször mind magunktól, mind a gyerekünktől egyaránt lehetetlent szeretnénk.
Amikor az a cél, hogy mindig fogadjon szót, sohasem hisztizzen, ha sír, azonnal meg tudjuk nyugtatni, ne "idegesítsen", jól egyen, jól aludjon, hamar és megbízhatóan legyen szobatiszta, akkor és addig szopizzon, ahogy elvárják, úgy fejlődjön, ahogy a nagykönyv megírta, játsszon el egyedül, vigyázzon a környezetére, ne csapkodjon, ne kiabáljon, "jó kislány", "jó kisfiú" legyen, sohase legyen nyűgös, ne nyafogjon, viselkedjen kedvesen és udvariasan – és elvárjuk magunktól is, hogy ezt képesek legyünk elérni egy pár hónapos babánál vagy egy 2-3 éves kisgyermek esetében.
De ez lehetetlen küldetés.
Mert a gyermekek az első életéveikben gyakran sírnak, nem mindig értjük az okát és megnyugtatni sem lehet őket sokszor azonnal.
Nem tudnak minden esetben szót fogadni, kontrollálni magukat és tökéletesen megtenni, amit kérünk tőlük.
Nem tudják az erős érzéseiket szofisztikáltan kezelni, azok bizony gyakran hisztiben, csapkodásban, kiabálásban, duzzogásban, nyűgösségben törnek a felszínre.
Sok gyermek nehezebben alszik el, válogatós, lassabban választja el magát, és nem lesz szobatiszta keddtől szerdára.
A fejlődésük is egyéni, és az önállóság, a környezetre való figyelem, az udvariasság, az együttműködés is évekig–évtizedekig tartó fejlődés eredménye, nem 1,5 évesen ér a csúcsra.
Ha pedig amiatt teljesíthetetlenek ezek az elvárások a kicsik felé, mert még kicsik, akkor bármit is teszünk, nem fogjuk tudni ezt a korlátot átugrani.
Sőt, minél görcsösebben próbáljuk a lehetetlent, annál inkább szembesülünk a gyermekünk triggerelő viselkedésével.
Hiszen folyton azt az üzenetet közvetítjük, hogy nem elég, amit tesz, nem teljesíti az elvárásokat, nem felel meg annak, amit mi megfogalmaztunk felé.
Ez óriási teher egy pár hónapos–éves gyermeknek.
Hogyan is tudná kibontakoztatni ilyenkor a képességeit, tanulni, gyakorolni, hibázni, próbálkozni, tapasztalni, gazdagítani a személyiségét, ha folyton azt érzi, hogy anya-apa nem elégedett vele?
Hogy kevés, hogy rosszul csinálja, hogy igazán lehetne gyorsabb, kedvesebb, nyugodtabb, cukibb, szófogadóbb, tökéletesebb?
És mit érez, gondol magáról az a szülő, aki magával is folyton elégedetlen, hiszen bármit is tesz, a gyermeke nem lesz olyan kedves, cuki, szófogadó, csendes, okos, ügyes, jól evő, jól alvó, nem síró, nem hisztiző, mint ahogy szeretné?
És ezt a sok csalódást, tehetetlenséget, bűntudatot, szomorúságot, dühöt, bizonytalanságot vajon nem érzik meg a gyerekek, és nem rombolja tovább az amúgy is ingatag önbizalmukat, biztonságérzetüket, hogy a szüleiket ennyiszer látják, érzik elégedetlennek?
Dehogynem.
És az ördögi kör máris bezárult:
lehetetlen elvárások a kisgyermek és saját magunk felé -> frusztrált, feszült, önbizalomhiányos, félő kisgyermekek + elégedetlen, csalódott, ideges, bizonytalan szülők -> még kevésbé tud megfelelni a csemete az elvárásoknak -> még csalódottabb, feszültebb a szülő emiatt
Hogy hogyan lehet ebből kilépni?
Csak úgy, ha már nem akarunk lehetetlent, hanem megkeressük, megismerjük, mi a reális - és ezt várjuk el mind a gyermektől, mind magunktól is.
Ebben többféle módon támogatjuk a Pont jó anyák Klubjába csatlakozó kisgyermekes anyákat, hogy ne alakuljon ki a lehetetlen elvárások-garantált csalódások ördögi köre, vagy sikerüljön kilépni belőle és még időben jóvátenni az emiatt kialakult mérgező kapcsolati mintákat.
A Klubba még pár napig lehetséges a csatlakozás, hozzászólásban találod a részleteket.
