17/03/2021
Honnan származik női erőnk?
Miért van szükségünk egymásra nekünk, nőknek?
Női erőnk egy jelentős része abból származik, ha teljes jogú tagként tartozhatunk egy női körhöz, közösséghez. A nyugati társadalmakban a legtöbb nő a családjának és/vagy a karrierjének szenteli magát, szélmalomharcot vívva, hogy megfeleljen minden téren, mindenkinek, és nem érti, hogy miért érzi azt, hogy „sosem ELÉG.” Ez az életmód legtöbbször elszeparálja a nőket egymástól, ami azzal a súlyos következménnyel jár, hogy elszeparálódnak az erejük egy meghatározó részétől. Vagyis pont arra nem szánunk időt, amiből erőnket táplálhatnánk, és az őrült szélmalomharcot megszüntethetnénk.
Több generáció vagy egy törzs együttélése során természetes, hogy a nők sok időt töltenek együtt, ami nemcsak közös munkát jelent, hanem közben lehetőség nyílik mély beszélgetésekre is. Vagy gondoljunk csak az asszonyokra a fonóban. De olyan szokások is léteztek, hogy a nők kifejezetten azzal a céllal jöttek össze, hogy időt töltsenek együtt. Erre szolgált például a vörös sátor, az a védett hely, ahova az asszonyok félre vonultak néhány napra a havi vérzésük idején, hogy ünnepeljék női létüket. Ilyenkor nyílt lehetőség arra is, hogy az idősebbek átadhassák bölcsességüket a fiatalabb nemzedékeknek, meséljenek az életükről, örömeikről, fájdalmaikról.
Persze az is teljesen elfogadható és egészséges törekvés, hogy a mai fiatal nők szeretnék felülírni a rosszul működő régi családi női mintákat, szerepeket, és ennek érdekében eltávolodnak családjuktól, rokonságuktól, a környezettől, amiben felnőttek, és új mintákat, egy másfajta női létet keresnek. A baj csak az, hogy miközben karriert építenek, és/vagy saját családot alapítanak, gyakran elszigetelődnek, és magányosan küzdenek a női lét kihívásaival, nem találva vagy nem is keresve támogatást.
De pontosan miféle támogatás, miféle erő az, amit egy női közösség adhat nekünk?
Egy biztonságos, megtartó teret biztosít, amelyben bátran kapcsolódhatunk a testünkkel, az érzéseinkkel, megmutathatjuk női létünkből fakadó örömeinket és félelmeinket is, mindezt saját ritmusban haladva.
Az odatartozás érzését adja, azt, hogy elfogadnak, hogy én is ugyanolyan és mégis egyedi nő vagyok.
A sorsközösség érzését adja, azt a felfedezést, hogy mind hasonló problémákkal, félelmekkel, bizonytalanságokkal küzdünk, és nem kell ezek miatt szégyenkeznünk.
Női „tükröt” kapunk, amelyben láthatóvá válik, hogy milyen egyedi és megismételhetetlen nők vagyunk mindannyian, tehetségek, erősségek, gyengeségek csak ránk jellemző kombinációjával.
Időt kapunk, mivel egy ilyen női közösség kifejezetten azzal a céllal jön létre, hogy időt töltsünk együtt, időt azzal, hogy legyünk, magunkra és egymásra odafigyelve. Időre van szükség ahhoz, hogy megtapasztalhassuk, jó együtt lenni, jó nőnek lenni.
Tanulhatunk, inspirálódhatunk egymástól, egymásból.
Mindez megerősít női létünkben, hogy szeretni tudjuk magunkban a nőt.
Az itt szerzett tapasztalatok, az elfogadás, az együttérzés MINTAként szolgálnak arra, hogyan szeressük magunkat jobban, bölcsebben, hogyan legyünk együttérzőbbek magunkkal.
A „sosem elég” érzésétől így közeledünk az „ELÉG VAGYOK” érzéséhez.
