09/05/2026
Mindegyikünk életében voltak olyan pillanatok, amikor a családi lojalitás kötelékében megtettünk olyan dolgokat akár csecsemő-, akár kisgyermek-, akár kamaszkorunkban, melyeket nem igazán akartunk.
Csak azért tettük meg, mert meg akartunk felelni a családunknak, az „oda- és összetartozásnak”. Ez egy ősi működésünk, hiszen, ha nem vagyunk tagja egy csoportnak, akkor kirekesztődünk és a kirekesztettség valamikor fizikai halállal járt.
Ez az, ami miatt a személyiségünk annak mentén formálódik, hogy kiszolgáltatott gyermeki állapotunkban a felmenőinknek minduntalan megfeleljünk.
Ilyenek például azok az események, amikor érzelmileg elhanyagoltak bennünket, amikor számunkra nem megfelelően bíztattak vagy dicsértek. Amikor túl sok szabályt hoztak felettünk, amikor megszégyenítettek, amikor verbális vagy sz*****is bántalmazás áldozatai lettünk, amikor végignéztük a bántalmazást egyik családtagunkon. Mikor a szüleink távolsága túl messzinek hatott és emiatt magányosnak éreztük magunkat, még akkor is, ha épp nem messze dolgozott, hanem mellettünk ült a szobában.
Minden olyan eseménynél tehát, mikor a személyiségünk a környezet által szenvedett csorbát, és így idegrendszerünk, illetve vele együtt érzelmi megéléseink, szükségleteink ezeken a pontokon fixálódtak, ás melynek hatásaihoz igazodva gyerekként teljesen befogadva az akkori kereteket, elnyomjuk magunkban az ösztöneinket és a valódi személyiségünk bizonyos részeit, melyek azonban ennek kiteljesedése miatt egy életen át kísér bennünket.
Felnőtt életünk során ezek a pontok jelentkeznek sorozatosan triggerként, míg a be nem töltött érzelmi szükségletek nem pótlódnak.
Amikor kapcsolatba lépünk valakivel, legyen ez bármilyen minőségű kapcsolat: barát, ismerős, kolléga, párkapcsolat, sőt még a gyerekeink is, ezek az elnyomott részek aktiválódnak, mégpedig olyan formában, hogy tűpontossággal jelzi bennünk a tudatalattiba lenyomott történetünket: a másikban nem tetsző tulajdonságokban manifesztálódnak.
Egészen addig mocorognak és határozzák meg az életünket, míg a gyermekkorban megszenvedett és átélt hiányosságainkat, érzelmi szükségleteinket nem pótoljuk. Ezeknek a traumának és mintáknak az újraprogramozásával, a hiányos érzelmi szükségletek pótlásával válik életünk teljessé.
Ezt nevezzük fejlődésnek.
A fejlődésre azért van szükség, mert az embert az állatvilágból ez az egyetlen dolog, ami kiemeli, megkülönbözteti. Ösztönzi a tudásra, a boldogságra, és tudatosítja a „nem tudást”.
Személyiségfejlesztőként abban segítek Neked, hogy ezeket az érzelmi hiányosságokat pótold, traumáid feldolgozd, belső gyermekeddel békét köss. Így válik az életed különböző aspektusaiban egész egyszerűen: elégedetté.
Ha úgy érzed, hogy belevágsz ebbe a nem túl egyenletes, kihívásokkal teli, azonban békés és „elég jó” kapcsolatot Önmagaddal és másokkal kialakító folyamatba, jelentkezz nálam egyéni vagy párkapcsolati fejlesztésre.
+ 36 30 335 7261
