Énidő Lelkigondozói Műhely

15/01/2026

"Mentális betegsegek..."
Szedd össze magad!
Ami ma csupán egy régi fényképnek tűnik, valójában a 19. századi Európa egyik legtragikusabb történetét rejti.

A képen Emil és Mary Keller látható kislányukkal, a mindössze kilenc hónapos Annie-vel. A felvétel a viktoriánus kor egyik legnyugtalanítóbb műfajába tartozik: a posztmortem fényképezésbe, amely az elhunytakat örökít***e meg.

A Keller család Zürichből származott, és kívülről egy nyugodt, középosztálybeli életet élő házaspár benyomását kelt***e. 1890-ben házasodtak össze, ám nem sokkal később súlyos csapás érte őket: első gyermekük mindössze 13 napos korában meghalt. Mary teljesen összetört, és olyan mély depresszióba zuhant, amelyből soha nem tudott igazán felépülni.


Amikor megszületett Annie, az öröm helyett az anya állapota tovább romlott: súlyos, akkoriban alig ismert és félreértett szülés utáni pszichózis alakult ki nála.

A betegség következtében Mary elveszít***e kapcsolatát a valósággal, hangokat hallott és téveszméktől szenvedett. Többször is kórházba került, de minden alkalommal túl korán engedték haza. Férje, Emil – akit kortársai gondoskodó és szerető emberként írtak le – igyekezett egyben tartani a családot, miközben tehetetlenül figyelte felesége mentális összeomlását.

Január 25-én éjjel a tragédia végzetes fordulatot vett. Egy szomszéd lövéseket hallott. Emil holtan feküdt a konyhában. Mary főbe lőtte magát. A néhány hónapos Annie mellkasán lőtt seb volt.

A mentési kísérletek hiábavalónak bizonyultak: anya és gyermeke néhány órával később meghaltak.
Mindhármukat egy közösen készített koporsóban temették el. A fényképen Mary feje Emil vállára hajlik, eltakarva a halálos sebet. Annie középen fekszik, mintha csak aludna. A látszólagos béke azonban egy olyan családi pokol nyoma, amelyet sem az orvostudomány, sem a kor társadalma nem tudott kezelni.

A temetésen több mint ötezren vettek részt, megrendülve a tragédia brutalitásától. Később az a orvos, aki Maryt kezelte, elismerte: soha nem lett volna szabad ilyen hamar hazaengedni.

Ez a fénykép tehát nem pusztán emlék.
Fájdalmas bizonyítéka annak, hogy egy olyan korban, amikor a mentális betegségek szinte ismeretlen területnek számítottak, egy félreértett kórkép képes volt egy egész családot elpusztítani.
www.korhazilelkigondozo

05/01/2026

"A kiszolgáltatottság és sebezhetőség állandó kísérője a Szeretetnek"
Erdő Péter bíboros
www.korhazilelkigondozo.hu

03/01/2026

Szégyen: úgy érezzük, valamilyen alapvető baj van velünk. Elmagányosodáshoz vezető tapasztalat. Azt az érzést erősíti, hogy jelentéktelennek vagyunk, nem èrdemlünk szeretetet, elfogadást.
Legyőzèsèhez: együttérzésre vany szükség, arra, hogy elfogadjuk Magunkat, azt, hogy emberként èrtèkesek vagyunk.

www.korhazilelkigondozo.hu

03/01/2026

"Akkor birkozhatunk meg mások sötét oldalával, ha ismerjük a saját sötét oldalukat."
Carl Gustav Jung

www.korhazilelkigondozo.hu

31/12/2025

Párterapeuta, nemzetközi előadó és tréner, kapcsolati sikerkönyvek szerzője

31/12/2025

Mi a különbség a szeretet és a traumakötés között?

SZERETET

A szeretet véd, tartósan körülölel, nem szűkíti be a tudatot.

A szeretetben:
- biztonságban érzed magad
- nem vagy folytonos pszichés, mentális készenlétben
- nem félsz attól, hogy elhagynak egy konfliktus után
- lehetnek problémák, de megbeszélhetők
- nem kell magadat visszafognod, elhallgatnod az erzéseseidet
- a tested ellazul (váll, gyomor, légzés)
- a kapcsolat energiát ad, nem pedig elszív
- a másik örül a fejlődésednek, autonómia igényednek, nem büntet, nem torolja meg azokat
- a határaid (sz*****is értelemben is) tiszteletben vannak tartva

❤️A szeretet nem tökéletes, de stabil.
Nem kell “bizonygatni”hogy megérdemled.

⸻

TRAUMAKÖTÉS – hogyan ismered fel?

A traumakötés feszít, függővé tesz, beszűkít.
A fight-or-flight” (harcolj vagy menekülj) túlélési üzemmódhoz hasonlítható: a tudat beszűkül, és kevésbé képes hosszú távú perspektívát tartani.

Traumakötésben:
- hullámvasút van (nagyon jó, nagyon rossz váltakozik)
- a jó pillanatok után jön a fájdalom
- a szeretet feltételes
- folyamatosan szorongsz a másik elvesztésétől
- konfliktus = feszültség, megsértődés, ordítozás, vagy csend, eltűnés, szakítás, büntetés, lehet, hogy eltűnik, majd újra feltűnik.
- tested állandó készenlétben van
- nehéz elengedni, még akkor is, ha szenvedsz
- a másik időnként kedves, gondoskodó, ez erősíti a kötést
- magadat hibáztatod: „biztos én rontottam el”

A traumakötés nem a másik emberhez köt,
hanem ahhoz az érzéshez, amit kivált benned.
⸻
Miért olyan erős a traumakötés?

Mert gyerekkori mintát aktivál.

• túlféltő, önfeláldozó, mindent adó egyik szülő, érzelmileg elérhetetlen, agresszív, feljogositott, vagy függő másik szülő
• érzelmileg elérhetetlen, vagy kiszámíthatatlanul reagáló szülők (néha szeret***eljes, néha elutasító vagy dühös)
• szeretet és hiány egyszerre
• szégyenélméy
• szeretet megvonás
• szükségletek figyelmen kívül hagyása

A tested megtanulta:

„A szeretet fáj.
A kötődés bizonytalan.
Ha maradok és küzdök, talán egyszer jó lesz.”

kiralyeszter.com

31/12/2025

31/12/2025

„És, hogy vagy MOST?”

Sokan megkérdezik mostanában tőlem amikor találkozunk, hogy „Hogy vagy?” Akik közelebb állnak és mernek egészen személyes területekre is belépni nálam, azok hozzátesznek egy aprócska, de annál jelentőségteljesebb szócskát, ami az egész kérdést behozza a konkrét itt-és-mostba.

Így volt ez a minap Robival is. Robival évek óta útitársai vagyunk egymás életének, egyike annak a kevés embernek, aki előtt minden páncélomat le tudom tenni, mert biztos vagyok benne, hogy sosem élne vissza vele. Ahogy apukám halála óta már többször t***e, felhívott – ekkor éppen Finnországból – és megkérdezte tőlem: „És, hogy vagy MOST?”

Ez a MOST egyszerre több jelentéssel is bírt. MOST, apukám halála óta, ami kettévágta az időt egy előtte és egy utána korszakra. Így a MOST az új időszámítást jelölte. És MOST, vagyis a gyászfolyamatnak ebben a jelenlegi szakaszában. Abban a pillanatban, ahol a folyamatban MOST éppen tartok. Noha nem lehet pontosan keretek közé szorítani a gyászt, fázisokba kényszeríteni és a fázisoknak meghatározott időkeretet adni, azért a legtöbbünknek ismerős (Elisabeth Kübler-Ross óta), hogy a gyászolók legtöbbje mégiscsak megél hasonló időszakokat: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Így a MOST az éppen aktuális szakaszra is vonatkozott Robi kérdésében.

A kérdés mélyebb önreflexióra indított.

Két működési módot érek t***en magamban. Az egyik a tudatos, a kontrollált, az amelynek nagyon is jól ismerem a paramétereit. Ebben otthon vagyok, magabiztosan forgolódok. Ezt élem meg, amikor férjként, apaként, anyukám fiaként, az öcsém bátyjaként, vagy éppen a két hivatásom valamelyikének művelőjeként vagyok jelen. Párterápiát apukám halála óta nem végeztem, erre még adok egy kis időt magamnak. Lelkészi szerepemben már volt több megszólalásom, ezek jól mentek. Összeszedett és kompetens voltam. Erre az állapotra gondoltam, amikor azt mondtam Robi kérdésére:
„Amikor szerepben vagyok, akkor jól vagyok. Működöm úgy, ahogyan azt elvárom magamtól.”

Majd folytattam – és itt lép be a másik működési mód: „Ám van egy másik működési módom is, egy ijesztőbb, kiszámíthatatlanabb és kontrollálhatatlanabb. Bármikor jöhet egy gondolat, egy képbevillanás, egy dallam, amely megjelenik a fülemben, egy emlék, amely felelevenedik bennem... valami, ami átdob egy párhuzamos univerzumba, a fájdalom, a veszteség, a bizonytalanság, a mély szomorúság világába. Akkor megtelik a szemem könnyel és szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam.”

Ezután Robi még mélyebbre ásott a következő kérdéssel: „És melyik vagy te a kettő közül?” Mire én: „Mindkettő. Mindkét működési módomban önazonos vagyok, mindkettőben a valódi önmagamat élem meg. Az egyikben otthon vagyok, a másiktól még kicsit félek, de egyre inkább kezdem magamhoz ölelni, mert az is igazi és rólam szól.”

Azóta tudom, hogy ez teljesen normális a gyász során. Ez a testünk reakciója a veszteségre. Ez normális, egészséges. Egyszerűen csak annyit jelent, hogy normálisan működő emberi lény vagyok. És azt, hogy nagyon szeretem az apukámat. Minél jobban szerettünk valakit, annál jobban fáj az elvesztése. A gyász lényegében az az ár, amit a szeretetért fizetünk.

És a végére a jó hír: Ahogy a gyászmunka halad előre, az átmenet a két működési mód között egyre kiszámíthatóbb és kontrollálhatóbb lesz. Egyre kevésbé fog meglepetésként érni és egyre jobban kézben fogom tudni tartani. Az átugrás a két működési mód között egyre kevésbé lesz érezhető és kimerítő.

Nagyon megérint, hogy milyen sokan írtátok, hogy hasonló élethelyzetben vagytok. Azért írom le ezeket az élményeimet, hogy nektek is reményt adjak. Gyógyuljunk együtt!

31/12/2025

😢3 dolog, amit ne mondj egy gyászolónak🖤

Két nappal karácsony előtt édesapám koporsója mellett álltam, és végig kellett élnem a búcsúztatását. Azóta is dolgozom magamban az elengedésével, az együtt töltött 51 év feldolgozásával. Hihetetlenül sokan fejezték ki a részvétüket – élő szóban és különböző online felületeken is. A szeretet és az együttérzés, amit kaptam, nagyon sok erőt és vigaszt adott, és ezért őszintén hálás vagyok.

Ugyanakkor ebben az érzékeny élethelyzetben különösen jól látszik az is, mennyire nem mindegy, mit mondunk egy gyászolónak. Mivel magam is most tanulom ezt az új állapotot a saját bőrömön, arra gondoltam, megosztok néhány olyan mondatot is, amely a segítség helyett inkább kellemetlen érzéseket váltott ki bennem és ahol inkább azt éreztem, hogy most határokat kell szabnom önmagam és a vigasztaló között.

Álljon itt ezért egy rövid összefoglalás arról a három mondatról, amit ha lehet, inkább ne mondj egy gyászolónak:

1. „Ne sírj!”
A gyász természetes velejárója az érzelmek megélése. Nagy segítség, ha az érzéseinket nem elfojtjuk, hanem kifejezzük, megéljük. Attól kezdve, hogy kiengedtük, már nem tudnak belül bántani bennünket, henem egy tőlünk független, önálló entitássá válnak. Ennek egyik csatornája pedig a sírás. A sírás nem gyengeség, hanem feldolgozás. Az érzéseknek ilyenkor jó utat engedni.

2. „Tudom, mit érzel, amikor az én … meghalt.”
Általában ezt a mondatot egy hosszú monológ követi arról, hogy a mesélő mit élt meg, amikor évekkel ezelőtt ő veszített el valakit. Ez a megközelítés két szempontból is problémás. Egyrészt minden veszteség más. Nem biztos, hogy mindenki ugyanazt éli meg, ugyanúgy reagál, ugyanazt jelenti neki. Másrészt pedig a gyászoló ilyenkor elsősorban nem összehasonlításra, vagy túllicitálásra, hanem elfogadó jelenlétre vágyik. A saját történet megosztása – bármennyire is őszinte – könnyen plusz terhet jelenthet. Volt olyan beszélgetésem, amelyben ki is mondtam: "Nagyon sajnálom a te fájdalmadat, de nekem most a sajátom elég és nem tudom a tiédet is befogadni, ezért most szeretném letenni a telefont."

3. „Légy erős.”
Általában ez alatt ezt értik, hogy "Kapd össze magad!" "Rázd le gyorsan magadról és lépj tovább!" A gyász idején az erő nem az összeszedettségben és a mesterkélt kontrolláltságban van, hanem az őszinteségben. Abban, ha valaki megengedheti magának a fájdalmat is. Hogy nem ugrik bele a mindennapi tevékenységeibe úgy, mintha mi sem történt volna, hanem megengedi magának az elengedést, az újraszerveződést, az átalakulást.

Ami viszont valóban sokat segít:
- Egy csendes, hosszú, meleg ölelés.
- Egy egyszerű „Nem tudok mit mondani, de veled vagyok”.
- Vagy az, ha a másik nem akar semmit megoldani – csak jelen van.

A gyászt nem lehet megsiettetni, megmagyarázni vagy „rendbe tenni”. De együtt hordozni igen. És akkor a teher sokkal könnyebb lesz.

Köszönöm.

30/12/2025

" Istenem, adj nekem lelki békét, hogy elfogadjam, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjék a különbséget."

www.korhazilelkigondozo.hu