21/01/2026
2026
A bárka
Néha érdemes távolabbról is ránéznünk az élet egészére. A hétköznapok sűrűjében rohanunk a naptárunk diktálta tempóban, vagy talán heti tervezőkkel próbáljuk megtartani az irányítást. Így haladunk évről évre, miközben az élet közben változik, és próbál változtatni rajtunk is.
Furcsa dolog a megszokás. Jól példázza, hogy az ember mennyire hiábavalóan törekszik racionális lényként viselkedni: örökké az érzelmek rabja marad. „A tiszta ész józansága” illúzió, ócska önámítás. Hiába tudja például, hogy nem kellene két cukor a kávéjába, inkább azt mondja – és teljes meggyőződéssel azt is gondolja –, hogy ő így szereti. Pedig ha teljesen őszinte lenne magával, akkor bevallhatná – legalább magának –, hogy néha nem is esik jól neki, csak azért hörpinti fel, mert ilyen idő tájt szokott inni egyet. Ha még őszintébb lenne, akkor vissza merne nyúlni az emlékhez, hogy édesapjával is mindig ilyenkor ittak kávét, és ő mindig két cukorral itta. És most, húsz évvel később, már ő is így. Pedig érzi – és az orvos is megmondta –, hogy nem sokáig bírja már a szíve. Hiszen éppen erről van szó: a szívről, amelyet édes kávé hajt régóta, pedig valami másra szomjazik. És jön a diagnózis, és jön a kórház, de nem jön a megértés, hiszen: „Ő is így ment el.” Talán még valamiféle megnyugvást is érezni a közös sorsban… most, hogy legalább eszébe jutott.
Megszokás. Megszoktuk, hogy január elsejével új évet indítunk, és megszoktuk, hogy valójában nem változik semmi. Pontosabban: ami változik, ahhoz is hozzá vagyunk szokva. Életbe lép jópár törvény, forognak a fogaskerekek, csikorognak a fogak, egyeseknek rosszabb lesz, másoknak jobb, de végső soron nem változik semmi. Éli az életét tovább mindenki, úgy, ahogyan tudja. Csak hát van, hogy közbejönnek dolgok. Mert az élet már csak ilyen. Öt éve különösen.
Mostanra azt is megszoktuk, hogy bármi megtörténhet a világban, és bármi is történik, lesznek, akik annak az ellenkezőjét fogják állítani. Megszoktuk a „drámai” jelzőt minden egyes hír címében, és azt is, hogy még sincs akkora dráma. Megszoktuk, hogy a jövő teljesen kiszámíthatatlan – és tulajdonképpen a jelen is. Meg azt is, hogy valamiért fontos, hogy tömegek éljenek félelemben és bizonytalanságban, mind több és több hatalmat adva azok kezébe, akik az egészet generálják. Már alig lepődünk meg valamin. Szinte mindent megszoktunk.
De most teszek néhány szokatlan állítást. Az idei év sem január elsejével kezdődött. Nem a háttérhatalom, és nem a káosz uralkodik a kaotikus világon. Nem a cukor hiányzik.
Kezdjük az elején. A természettől el nem választott ember lelkében az élet csodája a teljességből indul. Még csak nem is a tél legsötétebb napjaiban újjászülető fényből, hanem hetekkel korábban kezdődik. A téli napforduló után, karácsonykor már napvilágra születik mindaz, amit tudatosan vagy tudat alatt szívünkben, érzeteinkben nevelgettünk. A Nyilas jegy teremtői közelségéből indul meg az újulás, belül formálódik, mígnem karácsonykor megszületik. Azaz bármilyen is jelen évünk, valahol november végén indult. Tudom, tudom, megszoktuk, hogy nem így van.
A természettől elválasztott ember sem tudja kivonni magát azok alól a hatások alól, amelyek a földi élet ciklusait adják. Ezek nem csupán fizikai törvények, hanem olyan hatások, amelyek minőségkülönbségeket hoznak létre a dolgok között – nem hierarchikusan, hanem egymás mellé rendelten. Az asztrológia nevet is adott ezeknek a tulajdonsághalmazoknak, így ezzel bátran élhetünk, és talán máris érthetőbbé válik az egész. A tavaszt például mindig a Kos minősége robbantja be, de nem a semmiből. A Kos nem a nullpont, hiszen a tavasz – bármit is értsünk alatta – csakis a télből tud azzá válni, ami. A Bikában kivirágzik, illatokkal telik meg, és így tovább. De az az erő, ami a virágot megindítja, ami az erdei vadakat párzásra hívja, ami a tengerek vizét megemeli, mind-mind hat az emberre is. Nem csupán fejfájást okozó frontként vagy vágyat ébresztő érzetként, hanem az élet minden területére kiterjedően. És nem is egyetlen síkon, például hónapról hónapra, hanem fraktálszerűen: áthat éveket, évtizedeket, emberi életszakaszokat, évszázadokat és évezredeket. Tudom, tudom, megszoktuk, hogy a szabad akarat teszi olyanná az életet, amilyen. Mégis, most itt horgonyt vetek.
Megszoktuk azt is, hogy ilyenkor, januárban asztrológusok, asztrozófusok, számmisztikusok – vagyis azok, akik még foglalkoznak az élet eltérő minőségeivel és ezek változásrendjével – igyekeznek valamit sejtetni az előttünk álló év milyenségéről. A megközelítések sokfélesége ellenére is van közös metszet az általuk elmondottak között, noha mindegyikük a korábban említett fraktálnak csupán egy-egy szintjén vizsgálódik.
Tavaly sokszor felemlegettem, hogy ha megtartotta volna a nyugati asztrológia is figyelmét az évek minősége felett, akkor 2025-öt egy Szűz energetikájú évnek látná. Hogy ez mit jelent? Fellebbenő fátylakat, döbbenetes tükröződéseket, széttörő merev kereteket, darabokra hulló megszokásokat és újra összeálló mintákat. A kezdeti példánk és a szív kapcsolata éppen ezt írja le.
Idén azonban tovább léptünk egyet – ahogyan írtam, már november végén –, és bekerültünk a Mérleg jegy bárkájába. Van, aki egészben, van, aki darabokban. A korábban említett „előrejelzések” némelyikét magam is elolvastam. Nagyszerű lehetőségekről, tudatos teremtésekről, megújuló ciklusokról szóltak, és valahol meg is értem a lelkesedést, hiszen jó lenne már lezárni a közelmúltat. De talán árnyalja a képet annak tudata, hogy most egy bárkán ülünk, és a megújulás lehetősége valóban előttünk áll, de nem jutalomként, hanem kegyelemként. Nem azért kerültünk ide, mert nincs más dolgunk, csak kiszállni az új világ földjén, hanem hogy megtanuljunk hajózni az élet vizén.
Ha most nem találunk rá az egyensúlyra, akkor azt a partot sosem érjük el. Igen, az egyensúly a kulcs, de ez még kevés. Nem véletlen, hogy most egy csónakban vagyunk azokkal, akikkel. Hogy kikkel? Nem a fizikai tér dönti el, hanem azok a szeretetszálak, amelyek a szívünkből indulnak. Ez a kötelék az, amelyben most az együtthatás felértékelődik, és ez adja a bárka egyensúlyát. Ez tartja meg azt, akit ledobni készül a hullám, és azt is, aki mellett eltörik az árbóc. Lesz szélcsend, amikor nem haladunk sehová, és lesz vihar, amely visszavet. Lesz minden olyan körülmény, amely ahhoz kell, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és benne a saját helyünket. Most nem tudatos tervezésre van szükség, hanem a legmélyebb hitre és bizalomra a saját lelkünk felé. Nyitásra egymás felé, hogy áramolhasson azokon a szálakon mindaz, ami emel és megtart bennünket.
Tetszik vagy sem, nem az ész ideje jött el. Az ember nem racionális, és nem is kell annak lennie. Egyensúly – ez a kulcs. És az egyensúlyhoz figyelem kell: figyelni a lelkünkre, az érzeteinkre, és hallgatni a szívünkre. Nem a cukor, nem a kávé, és talán nem is az emlék hiányzik. Az érzés hiányzik. A feltétel nélküli szeretet. Az együttlét öröme. Meg tudjuk adni neki?
Földi Ádám
