15/09/2025
Férfi még a férfi és nő a nő? Vagy talán mindenki félúton tévelyeg?
Világunkat olyan erők hatják át, amelytől minden a feje tetejére állt. Nők és férfiak évezredes szerepei, mintázatai színeződnek, rendeződnek át. Sokan – főleg nők - örülnek ennek a változásnak, felszabadító érzésként élik meg és egyesek mindig többet akarnak. Talán jóvátételt, talán bosszút, talán csak valós szabadságot, megbecsülést, elfogadást. Mások válságnak élik ezt meg, tradíciók összeomlásának és világok bukásának. Semmi sem normális, semmi sem a régi…
Látszólag semmi sem maradt a régi rendből, csak a legkisebb, legősibb egység, a férfi és a nő… és most ez is elveszni látszik. Az utolsó kő is elporlad az alapból, melyre világnk épült! Nos… én nem tartozom egyik táborba sem. Ha a férfi-női alapok változnak, nem a világ dől össze, csak a kártyavár, amit ráépítettünk… és amivel igazán mindig csak a kaszinótulajdonosok jártak jól. A valódi világunkat csillagporból gyúrták, melyet őselemek tartanak össze. Örök alapokon nyugszik, benne a nővel és a férfivel… akik akarva-akaratlanul együtt kell, hogy rezegjenek a többi csillaggal. Ez a változás hajtóereje… nem az egó, nem a tudatosság… hanem az egyetemes változásrend, amely alól nem vonhatja ki magát az ember sem.
A változás tapasztalása valóban mellbevágó, ha valaki a múlthoz akarja viszonyítani a jelen valóságát. Egyesek szerint felcserélődtek a szerepek, mások szerint teljesen összekuszálódtak és olyanok is vannak, akik szerint teljesen eltűntek és létrejött egy semleges halamaz, a „harmadik nem”. Akik távolabbról nézik a képet és az emberiség fejlődéstörténetét egy lineáris idősíkon helyezik el, azt látják, hogy ez csupán a plurális világképnek a társadalmi lecsapódása. Egyfajta (látszat) értéksemlegesség és a végtelen nézőpontok összességének a sajátos és törvényszerű következménye ez. Olyan, mint amikor a serdülőkor egy bizonyos pontján a gyerek kitör a tradíciókból, felrúg minden normát, hogy megtudja, ki is ő valójában. Lehet, hogy belehal, de az is lehet, hogy megtanulja, hogy mekkora súlya van a döntéseknek az életében. Talán ez lehet a legmegnyugtatóbb nézőpont, amit a társadalomtudományok adhatnak arra, ami most játszódik le a világban. Megnyugtató azoknak, akik ragaszkodnak az illúzióhoz, hogy mi emberek csakis kulturális lények vagyunk és kultúránk fejlődési dinamikája a magyarázat mindenre. Azoknak lehet ez a legjobb magyarázat, akik elhitették magukkal, hogy mi emberek önálló világot hoztunk létre, leválva a nagy egészről, kivonva magunkat a természeti hatások és egyetemes mintázatok rendjei alól… létrehozva valami egészen egyedit és sajátosat. Aki így tekint az emberiségre, még mindig a kártyavár lapjainak egyik szereplője… még mindig nem látja az egészet és valóban megteremti ő maga is a serdülőkor dacosságát és önnön kivételességének érzését. „Én más úton járok! A saját utamon!” – mondta az ifjú, és tűzzel teli mellkassal lépdelt sorra ugyanolyan pocsolyákba, mint minden felmenője előtte.
A teremtett világban rend van. Bármilyen zajt is csap az ember, bármennyire is kuszál össze mindent maga körül, semmi egyebet nem csinál, mint megvalósítja azt, ami a nagy egész szempontjából épp a feladata. Ám amennyire örök és egyetemes a teremtett világ rendje, amennyire elrendelt az emberiség feladata, épp annyira változó, eleven és spontán is! A zene örök, de a tánc a pillanatban változik. Nincs két egyforma tavasz, nincs két egyforma ember és megismételhető tánc… de minden tavaszt és minden embert ugyanazok az erők hívnak táncba. És most ezek az erők átformálják azt, amiben eddig éltünk. Emberiségként nem kerülhetjük el a változást, de nincs is olyan, hogy emberiség… mi vagyunk, egyének és párok, kapcsolathálók… és a mi döntéseinken múlik, hogy mikor engedjük át magunkat a létezés örömének. Meddig állunk ellent, meddig „agyalunk” az egészen és mikor jön el a pont, amikor csettintünk egyet és beleállunk… átengedve magunkat az örök mostnak. A zene most is szól…
De vissza a férfiakhoz és nőkhöz, mert ezért írtam ilyen hosszasan minderről. Úgy érzem – és ez nem most kezdődött - hogy a duális rend lép most egy szintet. Egyesül az egyénben… egyénileg mindenkiben. Nem a múlt irányába, nem az emberiség ősidejének valóságába, mikor a férfi és a női lélek még nem vált szét egymástól, hanem előrefelé… amikor a női és férfi minőség egyénileg, egészként jelenik meg mindenkiben. Azaz a férfi nem csak átérzi, hanem átéli önmaga női jellemzőit és hiányait is, és a nő is átéli önmaga férfi princípiumait és legnagyobb hiányait. Felismeri, elfogadja és megéli… és ezzel átlép a kettősségek birodalmából a hármasság szentségébe. Mert az bizony Szentség! Hármasság, ami teljességet ad.
Nyelvünk csodája, hogy a teljességet is egységnek nevezhetjük, mert forrása és végkimenetele is ugyanaz az egy. De nem újdonság ez teljesen, csak ebben a formában sosem volt lehetőségünk felszabadítani. A hármasság egységét most nem fejthetem ki bőven, közismert példák állnak előttünk: test-lélek-szellem, teremtő-fenntartó-pusztító istenségek vagy Atya-Fiú-Szentlélek. Most, hogy leírtam, már látom, hogy mégis meg kell állnom egy szóra, mert sokan ez utóbbit torz hármasságnak tekintik, éppen annak okán, mert a nő hiányzik a képletből. Pedig nem hiányzik, éppen a helyén van a magyar néplélekben, úgy mint a Boldogasszonyság, Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony. Virágnak virága, azaz életadó anyának, életadó lánya… az új élet (lehetősége) teszi ezt szent hármassá. Ennek férfi párja az Atya és Fiú… virágnak virága… magot adó atyának magot adni képes fia… és foganást biztosító Szentlélek teszi ezt Szentháromsággá. Ezek a hagyomány nagy teljességei. Egy olyan hagyományé, amelyikben a duális rend, a kettősség kifelé, szétfelé tört és húzott mindent.
Ez az, ami változott… mert ma, összefelé tart mindez. Ez hatja át már a jelent is, csak sokan nem tudják hova tenni. Érzik a bennük élő „másik én”-t, vagy legalábbis valaminek a hiányát, elfojtottságát. Hogyan éljék meg? Nincs más minta előttük, mint a homoszexualitás, transzneműség... így hát rátalálva önnön másik minőségére, ezeket a mintát kezdik követni. Már csak ezért sem ítélkezhetünk – egyébként sem, semmilyen esetben sem! – egymás felett, mert sok esetben az ezen az úton járók pusztán csak érzékenyebbek a jelen hatásaira a társaiknál. De érdemes látni azt is, hogy a „kaszinótulajdonosok” azonnal társadalomvezetési, politikai célokra használják ezt a jelenséget és ezen emberek egy részét. Nyomtatnak inkább új kártyákat és lecserélnek régieket a kártyavárban, mert számukra a veszteség realizálása nem elfogadható. Mind az „érzékenyítés”, mind az uszítás kőkeményen érdekvezérelt folyamat. Egyik sem a szabadságról szól, mert az, a valódi szabadság, ahol lélekben egész nők és férfiak szeretnek, valóban változást hozhat el a világnak. Ettől a férfi nem fog nővé válni és a nő sem férfivé… csak a tagadás és a „valamivel szembeni” lét kerülhet ki a képletből. Ha csak egyénileg megtanuljuk elfogadni magunkat, sőt szeretni, azzal óriási szeretetenergiát szabadítunk fel a világban! És ha ezzel a lélekkel kapcsolódunk egymáshoz… bele sem gondolok! Évezredes frusztrációk oldódhatnak fel és ebben a szabadságban a férfi és a nő olyan új szövetségben kapcsolódhat egymáshoz, amelyre emberemlékezet óta nem volt példa! De ami a legfontosabb, hogy ez nem egy „ötlet”, amit kipróbálhatunk, nem egy hipotézis, nem egy terv… hanem a teremtett világ által diktált ritmus, aminek hatását elkerülhetetlenül érezzük egyénileg és emberiségként is! A kérdés az, hogy mi hogyan lépünk és milyen lesz az új tánc... a zene most is szól.
Földi Ádám