Földi Ádám - Természetterápia

05/10/2025

Mérleg, s a mérték… MERÍTÉK ⏳ ♎️⚖️🌅

A nyújtózó reggeli napfény egyre vastagabb párapaplant kell megemeljen, s jóságos melegét egyre inkább óhajtja a didergő táj. Fázósan vacognak az elszáradt nyári virágok szárai, szirmaik helyén elsárgult magházakban a jövő lapul. A nemrég még színpompás rét most csillogó gyémántmezővé vált, ahol a nyári virágok helyén harmatcseppekből szirmokat növesztő pókpaloták tündökölnek. Kikristályosodás. Fénytörés. Mértékigazítás.

Az ember lelke is megborzong az első hideg reggellel. Az oszló pára az elmúlás illatát idézi. A változást, átalakulást. Eleddig fel sem tűnt talán, és váratlanul, a kelleténél nagyobb erővel tör ránk a felismerés… múlik az idő.

Fogy az idő. És fogy az élet köröttünk. Hová lettek a mindig vidáman prüttyögő gyurgyalagok? Az állandóan fecsegő fecskék? A békésen békászó, nagyléptű gólyák? Hová a zöld, és hová a kék? Hangversenyként zsongó tücskök, táncolva lépdelő lepkék?

Meginog az ember. Eddig minden lépés adta magát, könnyen, szaporán, de most minden más lett. Elég volt egyszer az elbotlásra gondolni, és máris minden lépésnek súlya lett. Különös melankólia telepszik a valóságra, s horgonyként ereszkedik alá… lassan… láncszemenként húzna lefelé… de egy hang visszaránt!

Az erdő felől, a köd alól valami ősi, mély erő ránt a jelenbe. Miféle elmúlás? Miféle elgyengülés? Recsegőn ront egymásnak az évezredes ösztön, s nyers valóság egyetlen csattanásban megérkezik. Mind a zen bot koppanása. Hiszen minden VAN és semmi NINCS! Úgy akad belénk a jelenlét, mint csipkének tövise, s a vékony karcolatban megjelenő vércseppek mind az életről szólnak! Az élet az, ami vöröslik, ami sárgul, ami fénylik, ami csillog, ami recseg, ami kopog! Nem fogy az idő! Telik! Telik, míg tele nem lesz!

Telik minden nyárral, minden sóhajjal, szerelemmel és elmúlással. Merjünk hát merni az életből! Szeretni és elengedni, nevetni és megsiratni… befogadni és átereszteni. Mindent megélni belülről és minden megélést látni kívülről… hiszen tű fokán billeg a lét mindig! S az a parányi hegy, amin a mérték múlik, az az egyetlen, szinte láthatatlan pont középütt, amelyen a mérleg karjai nyugszanak, mivel a valóságot méred… az vagy Te barátom. S ha azt hinnéd, hogy valóságod kétoldalt mérettetik meg, aszerint, hogy a pozitívból, vagy negatívból van-e több, hát had könnyítsek terheden! Azzal mérettetsz meg, hogy tartod… tartod magad ott, billegő valóságaid között, középütt. Mert a mértéket csakis a mindenséghez érdemes igazítani! Világokat tartasz… és világok terheit cipeled. De világokat alkotsz, és csakis ezek terheit cipeled. Hát így tekints most mérlegedre! Az ág is elengedi leveleit, amikor ideje jő… mert ami egykor szolgált, talán már nem szükséges. S ami most szükséges, annak csak tér kell… nyitás… s a helyére kerül. A mindenségből meríts! A kimeríthetetlenből!

Meríts erőt, bátorságot és hitet a rendből, amelyre valóságunk íródik! Hidd el, minden rendben van! Ezt a rendet érinti a Mérleg haváról szóló filmem is… engedd el magad bátran és meríts belőle eleget! (Link a hozzászólásoknál.)

30/09/2025

A magyar népmese napjára 🥖🐁✨

Mennyi – mennyi csodát lehetne írni a meséinkben rejlő bölcsességből! Most egyetlen egyet hozok, melyre akkora szükségünk lehet az elkövetkezőkben, mint egy falat kenyérre. Egy nagyon egyszerű életvezérlő elvemet fogom a mesék útján kifejteni. Íme:

„Aki azt hiszi győzött, már el is bukott. Aki érzi, hogy vesztett, jó nyomon jár a győzelem felé.”

Hogy is van ez? Valahogy úgy, mint amikor a legidősebb fiú, királyfi elindul a próbára, telve önbizalommal, erővel, jó adottságokkal és tettvággyal. Csakhogy a mesék próbái kísértetiesen hasonlítanak napjaink próbáihoz. (Persze mindez nem véletlen, hiszen korunk kihívásai az emberiség belső emelkedésének adnak teret.) Ezek során a próbák során, ami korábban erény, sőt elengedhetetlen szükség volt, hirtelen majdhogynem akadállyá válik. A túlzott önbizalom kiöli a valódi figyelmet és alázatot a környeztünk iránt. Észre sem vesszük, hogy nem a cél elérésével győzünk, sőt azt el sem érhetjük, ha nem osztjuk meg környezetünkkel mindazt, amivel bírunk. Az erő és a tettvágy itt mit sem ér… érdemes észrevennünk, hogy az anyagi világra a fizikai erőnk révén már nem vagyunk hatással, ellenben ha minden tettünket spirituális tettként, „szeretetmágiaként” éljük meg, annál inkább hatással leszünk.

A második királyfi sem járhat sikerrel, pedig benne talán már nincsenek túlcsordulva a fentebbi tulajdonságok… de még nem érti, hogy ez a világ, már nem az a világ. Ha nem vált nézőpontot, ha nem engedi el az eddig biztonságot nyújtó világképét, ő sem jár sikerrel, sőt, ő is kőbálvánnyá válik.

Ma már így NEM LEHET GYŐZNI! De nekünk sem! Észre kell vegyük, hogy fordult a világ és ami eddig működött, most nem fog. Viszont hogy hogy nem, az a csodálatos dolog történik velünk itt és most, hogy éppen a népmeséink világa és működésrendje vette át a mi külső világunk működésrendjének a helyét! Szinte felfoghatatlan lehetőség ez nekünk, ha készek vagyunk megnyílni a népmeséink bölcsességének! Hogyan lehet tehát győzni?

Ahogy a legkisebb legény indul útnak… csakis úgy. Először is elfogadva és vállalva a jelen adta próbát és ezt egy pillanatig sem figyelmen kívül hagyva. Mert a próba nem a végcélből áll, hanem folyamatosan zajlik, velünk együtt lépdel, egy pillanatra sem hagy magunkra. Ez már nem az a világ, amikor a legjobb lovon átugorhatjuk a kezdeti akadályokat, hogy gyorsan learassuk a babért. Volt ilyen is, több száz évig – ennek isszuk a levét -, de ennek az ideje lejárt. Most a próba maga a pillanatban levés, méghozzá a legteljesebb önfelajánlással. Mert bizony itt egyedül csak veszíteni lehet. Ide az ember most kevés. Én is az vagyok, te is az vagy… egyedül. De még mi ketten is kevesek vagyunk… itt ma az ember nem győzhet. HACSAK…. nem viselkedik végre Ember módjára (aki a Teremtő képére és hasonlatosságára teremtetett) és kezd el együttműködni a környezetével.

Első lépés tehát elfogadni a jelent és benne saját helyünket és szerepünket. A második, a lelkünk legmélyéről jövő felajánlása életünknek erre a szolgálatra (legyen az bármi is) és a (látható és láthatatlan) világ támogatásának kérése. Innen indul minden. És a próba elkezdődik… minden egyes lépés a része. Innentől fogva nincs „véletlen találkozás”, nincs olyan élethelyzet, nincs olyan megélés, ami nem a nekünk szóló legszemélyesebb üzenet lenne. Nincs!

MINDENKI ÉS MINDEN, AMIVEL TALÁLKOZUNK EGY LEHETŐSÉG ARRA, HOGY A BELŐLÜNK FAKADÓ LEGJOBBAT KIHOZZUK.
A legkisebb kisegérnek is oda kell adni élelmünket, mert csak így lehet győzni. Viszont nem lehet illúzióba ringatni magunkat, hogy csak rászorulóval fogunk találkozni és minden esetben tudni fogjuk, hogy mi a jó. Ezt mostantól nem lehet tudni…csakis érezni. JÓ TETT HELYÉBE JÓT VÁRJ! Ez a mondat szinte minden mesénkben elhangzik, minden körülmények között makacsul ragaszkodott hozzá hagyományunk.

És mégis el fogunk bukni. Tőrbe fognak csalni. El fognak bűvölni. Ennek így kell lennie! Mert most egyedül nem győzhetünk. De azzal együtt, ahogyan addig hatottunk a világra… nos azzal együtt már igen. Mert a kegyelem pontosan akkor érkezik, amikor ideje van. Vesztettünk és mégis győzhetünk. Csakhogy győzelmünkkel immár a világ fog gazdálkodni, a mi kezünkbe a kegyelem lehetőségét adja, hogy magunk mellé, fölé emelhessük azt, akit még lehet. Így van, mert csak így lehet.

Fantasztikus adottság most magyarnak lenni – ne dőljön be senki az anyagi világ lehúzó erejének, ez csak egy csapda -, mert lelkünkben, nyelvünkben, kultúránkban ott van minden, minden, ami most ebben az önmagát újraformáló világban fontos lehet. Velünk együtt formálódik a világ, és így vagy úgy, de saját képünkre és hasonlatosságunkra fogjuk formálni ismét. Ideje hát elővenni a lelkünk mélyére rejtett legjobb és legőszintébb énünket, a jóságba vetett hitünket… mert a jó végül győzni fog, ahogy mindig. Aki nem hiszi, járjon utána!

Földi Ádám

15/09/2025

Férfi még a férfi és nő a nő? Vagy talán mindenki félúton tévelyeg?

Világunkat olyan erők hatják át, amelytől minden a feje tetejére állt. Nők és férfiak évezredes szerepei, mintázatai színeződnek, rendeződnek át. Sokan – főleg nők - örülnek ennek a változásnak, felszabadító érzésként élik meg és egyesek mindig többet akarnak. Talán jóvátételt, talán bosszút, talán csak valós szabadságot, megbecsülést, elfogadást. Mások válságnak élik ezt meg, tradíciók összeomlásának és világok bukásának. Semmi sem normális, semmi sem a régi…

Látszólag semmi sem maradt a régi rendből, csak a legkisebb, legősibb egység, a férfi és a nő… és most ez is elveszni látszik. Az utolsó kő is elporlad az alapból, melyre világnk épült! Nos… én nem tartozom egyik táborba sem. Ha a férfi-női alapok változnak, nem a világ dől össze, csak a kártyavár, amit ráépítettünk… és amivel igazán mindig csak a kaszinótulajdonosok jártak jól. A valódi világunkat csillagporból gyúrták, melyet őselemek tartanak össze. Örök alapokon nyugszik, benne a nővel és a férfivel… akik akarva-akaratlanul együtt kell, hogy rezegjenek a többi csillaggal. Ez a változás hajtóereje… nem az egó, nem a tudatosság… hanem az egyetemes változásrend, amely alól nem vonhatja ki magát az ember sem.

A változás tapasztalása valóban mellbevágó, ha valaki a múlthoz akarja viszonyítani a jelen valóságát. Egyesek szerint felcserélődtek a szerepek, mások szerint teljesen összekuszálódtak és olyanok is vannak, akik szerint teljesen eltűntek és létrejött egy semleges halamaz, a „harmadik nem”. Akik távolabbról nézik a képet és az emberiség fejlődéstörténetét egy lineáris idősíkon helyezik el, azt látják, hogy ez csupán a plurális világképnek a társadalmi lecsapódása. Egyfajta (látszat) értéksemlegesség és a végtelen nézőpontok összességének a sajátos és törvényszerű következménye ez. Olyan, mint amikor a serdülőkor egy bizonyos pontján a gyerek kitör a tradíciókból, felrúg minden normát, hogy megtudja, ki is ő valójában. Lehet, hogy belehal, de az is lehet, hogy megtanulja, hogy mekkora súlya van a döntéseknek az életében. Talán ez lehet a legmegnyugtatóbb nézőpont, amit a társadalomtudományok adhatnak arra, ami most játszódik le a világban. Megnyugtató azoknak, akik ragaszkodnak az illúzióhoz, hogy mi emberek csakis kulturális lények vagyunk és kultúránk fejlődési dinamikája a magyarázat mindenre. Azoknak lehet ez a legjobb magyarázat, akik elhitették magukkal, hogy mi emberek önálló világot hoztunk létre, leválva a nagy egészről, kivonva magunkat a természeti hatások és egyetemes mintázatok rendjei alól… létrehozva valami egészen egyedit és sajátosat. Aki így tekint az emberiségre, még mindig a kártyavár lapjainak egyik szereplője… még mindig nem látja az egészet és valóban megteremti ő maga is a serdülőkor dacosságát és önnön kivételességének érzését. „Én más úton járok! A saját utamon!” – mondta az ifjú, és tűzzel teli mellkassal lépdelt sorra ugyanolyan pocsolyákba, mint minden felmenője előtte.

A teremtett világban rend van. Bármilyen zajt is csap az ember, bármennyire is kuszál össze mindent maga körül, semmi egyebet nem csinál, mint megvalósítja azt, ami a nagy egész szempontjából épp a feladata. Ám amennyire örök és egyetemes a teremtett világ rendje, amennyire elrendelt az emberiség feladata, épp annyira változó, eleven és spontán is! A zene örök, de a tánc a pillanatban változik. Nincs két egyforma tavasz, nincs két egyforma ember és megismételhető tánc… de minden tavaszt és minden embert ugyanazok az erők hívnak táncba. És most ezek az erők átformálják azt, amiben eddig éltünk. Emberiségként nem kerülhetjük el a változást, de nincs is olyan, hogy emberiség… mi vagyunk, egyének és párok, kapcsolathálók… és a mi döntéseinken múlik, hogy mikor engedjük át magunkat a létezés örömének. Meddig állunk ellent, meddig „agyalunk” az egészen és mikor jön el a pont, amikor csettintünk egyet és beleállunk… átengedve magunkat az örök mostnak. A zene most is szól…

De vissza a férfiakhoz és nőkhöz, mert ezért írtam ilyen hosszasan minderről. Úgy érzem – és ez nem most kezdődött - hogy a duális rend lép most egy szintet. Egyesül az egyénben… egyénileg mindenkiben. Nem a múlt irányába, nem az emberiség ősidejének valóságába, mikor a férfi és a női lélek még nem vált szét egymástól, hanem előrefelé… amikor a női és férfi minőség egyénileg, egészként jelenik meg mindenkiben. Azaz a férfi nem csak átérzi, hanem átéli önmaga női jellemzőit és hiányait is, és a nő is átéli önmaga férfi princípiumait és legnagyobb hiányait. Felismeri, elfogadja és megéli… és ezzel átlép a kettősségek birodalmából a hármasság szentségébe. Mert az bizony Szentség! Hármasság, ami teljességet ad.

Nyelvünk csodája, hogy a teljességet is egységnek nevezhetjük, mert forrása és végkimenetele is ugyanaz az egy. De nem újdonság ez teljesen, csak ebben a formában sosem volt lehetőségünk felszabadítani. A hármasság egységét most nem fejthetem ki bőven, közismert példák állnak előttünk: test-lélek-szellem, teremtő-fenntartó-pusztító istenségek vagy Atya-Fiú-Szentlélek. Most, hogy leírtam, már látom, hogy mégis meg kell állnom egy szóra, mert sokan ez utóbbit torz hármasságnak tekintik, éppen annak okán, mert a nő hiányzik a képletből. Pedig nem hiányzik, éppen a helyén van a magyar néplélekben, úgy mint a Boldogasszonyság, Nagyboldogasszony és Kisboldogasszony. Virágnak virága, azaz életadó anyának, életadó lánya… az új élet (lehetősége) teszi ezt szent hármassá. Ennek férfi párja az Atya és Fiú… virágnak virága… magot adó atyának magot adni képes fia… és foganást biztosító Szentlélek teszi ezt Szentháromsággá. Ezek a hagyomány nagy teljességei. Egy olyan hagyományé, amelyikben a duális rend, a kettősség kifelé, szétfelé tört és húzott mindent.

Ez az, ami változott… mert ma, összefelé tart mindez. Ez hatja át már a jelent is, csak sokan nem tudják hova tenni. Érzik a bennük élő „másik én”-t, vagy legalábbis valaminek a hiányát, elfojtottságát. Hogyan éljék meg? Nincs más minta előttük, mint a homoszexualitás, transzneműség... így hát rátalálva önnön másik minőségére, ezeket a mintát kezdik követni. Már csak ezért sem ítélkezhetünk – egyébként sem, semmilyen esetben sem! – egymás felett, mert sok esetben az ezen az úton járók pusztán csak érzékenyebbek a jelen hatásaira a társaiknál. De érdemes látni azt is, hogy a „kaszinótulajdonosok” azonnal társadalomvezetési, politikai célokra használják ezt a jelenséget és ezen emberek egy részét. Nyomtatnak inkább új kártyákat és lecserélnek régieket a kártyavárban, mert számukra a veszteség realizálása nem elfogadható. Mind az „érzékenyítés”, mind az uszítás kőkeményen érdekvezérelt folyamat. Egyik sem a szabadságról szól, mert az, a valódi szabadság, ahol lélekben egész nők és férfiak szeretnek, valóban változást hozhat el a világnak. Ettől a férfi nem fog nővé válni és a nő sem férfivé… csak a tagadás és a „valamivel szembeni” lét kerülhet ki a képletből. Ha csak egyénileg megtanuljuk elfogadni magunkat, sőt szeretni, azzal óriási szeretetenergiát szabadítunk fel a világban! És ha ezzel a lélekkel kapcsolódunk egymáshoz… bele sem gondolok! Évezredes frusztrációk oldódhatnak fel és ebben a szabadságban a férfi és a nő olyan új szövetségben kapcsolódhat egymáshoz, amelyre emberemlékezet óta nem volt példa! De ami a legfontosabb, hogy ez nem egy „ötlet”, amit kipróbálhatunk, nem egy hipotézis, nem egy terv… hanem a teremtett világ által diktált ritmus, aminek hatását elkerülhetetlenül érezzük egyénileg és emberiségként is! A kérdés az, hogy mi hogyan lépünk és milyen lesz az új tánc... a zene most is szól.

Földi Ádám

05/09/2025

10 éve! Napra pontosan 10 éve írtam az alábbi szöveget. Egyetlen szót nem változtatnék benne ma sem.

"Mivel a félelem, békétlenség és bizonytalanság járja át az üzenőfalamat, megosztom veletek, amit én látok a világból. Nem vagyok próféta, de látom, amit látok.

Az új világról szólok, mely észrevétlen reánk folyik. Elmosódott fogalmaink tisztulnak meg először. Kivilágosodik a béke fogalma, de csak miközben megtapasztaljuk a legbékétlenebb állapotot. Kitisztul a biztonság fogalma, miközben megismerjük a legbizonytalanabb léthelyzeteket. Csak így lesz a szabadság fogalmával is. Ami a legfontosabb, hogy minden megtapasztalás közben egyre tisztább és egyre fényesebb lesz bennünk a szeretet.

Mindenki egyénileg fogja e fogalmak valós jelentését megérteni, és nem is egyszerre. Mindent el kell ahhoz veszítenünk, hogy végre valóban a miénk lehessen. Hogy ez jó vagy rossz? Bármilyen fájdalmas is és nehéz belátni, de jó. A jó kora jött el. Most az ellenpont sötétjében kell egyénileg felismernünk a fényre vezető utat. Nem fog mindenkinek sikerülni és bármennyire is szeretnénk másoknak segíteni, mindenki csak magát tudja kivezetni a fényre, mert a sötét is és a fény is a saját belsőnkben él.

A társas viszonyok, emberi kapcsolatok is változnak. Ezt is látjuk évek óta, de nehéz beismerni. A felfelé irányuló, azaz gyermek-szülő kapcsolatok épp úgy válságban vannak, mint az oldalirányú, azaz házastársi, élettársi kapcsolatok. A válság oka a fentebb írt egyéni megtapasztalások folyamata. Szinte mindannyian a társas kapcsolatainkban éljük meg a sötétben való bolyongásunkat. A legtöbb esetben egyénileg fogunk tudni a fényre jutni, de csak miután felismertük, hogy a kapcsolatainkban feltáruló problémák a mi megoldandó feladataink kivetülései, ezért a megoldást sem várhatjuk a másik féltől, felektől.

Ez a „tisztulás” is sok fájdalommal és elengedéssel jár, de elkezdődik a magasabb rendű kötődéseknek a kialakulása. Az anyagi szintű gyermek – szülő viszony kozmikus viszonyba lép, ahol az egyén felismeri önnön istengyermeki létét és a minden élőben megjelenő teremtő atyaisten és a szűzanya kettőse felé fordul. A biztonság fogalmának legbensőségesebb megélése lesz ez. Az oldalirányú kötődések terén kezdi felismerni a férfi a boldogasszonyi szentséget a nőben, s ajándékként él meg minden vele töltött percet. A nő pedig a teremtő fiúisten képében látja meg a férfit és adja a legmagasabb szerelemre magát. A legfontosabb változást azonban a fent említett szeretet fogalmának a tisztulása jelzi. Kikopik belőle a féltés fogalma, mely manapság leginkább jellemzi, noha lényegét tekintve éppen ellentétes jelentésű, mint maga a szeretet. A félelem nélküli szeretet szüli meg a szabad embert, a szabad gyermeket, férfit és nőt.

A szabadság hozza el az egészséget, ahol a test, lélek és szellem egésze hatja át az életet. Az egészséges ember anyagi alkotásait a szellem hatja át, így az élő élő minőséget alkot. Elmosódnak a fizikai valóságunk határai és felismerjük a szentlélek működését életvilágainkban. Nem tárgyakat, anyagi javakat halmozunk fel eztán túlélésünk érdekében, hanem elfogadjuk az isteni szeretetet legfőbb napi táplálékul („minden, napi kenyerünket add meg nekünk ma…” ) és a gondviselésre bízzuk magunkat („legyen meg a Te akaratod”). A magántulajdon fogalma kiüresedik, ám a közösségi tulajdon (népek, nemzetek szintjén) felértékelődik.

A magyarság élen fog járni ezen az úton, és példát mutat a világ népeinek. Nem a közös (ám ködössé tett) múlt, hanem a cseppenként összeálló jelen és jövő lesz a példa.

Te jelen vagy? Rajta vagy a jelen? Itt és most történik minden, élj vele és ne félj! Ez a legfőbb. "

Földi Ádám
2015.09.05.
Faluhely major

A fotó a jelenemet mutatja nemrégről ( works)

04/09/2025

Átlátni a kőfalon, átjárni az időrésen

Igen, lehetséges. Börtönünk falain mi magunk is átjárunk, mégis hisszük létezésüket és szűkölünk köztük… mert úgy illik. Mert meg akarunk felelni a „normális”, azaz anyagelvű világképnek. Nem azért tesszük, mert a tudomány mai állása szerint így van, hanem mert még mindig tekintélyelvű és hagyományalapú világban képzeljük el magunkat. Mert az élet bizonyos területein még valóban így van, és a korlátozottságunk tapasztalati úton is bizonyítható. Csakhogy a szellem ébredése és a lélek emelkedése immár elkerülhetetlenül a valóságunk része. Nem tudni, hogy önkorlátozó valóságképünk mikor formálódik át, mivel nem az ész, hanem a szív az, amely megindítja a változást.

Az elme makacs. Összeállít egy számára felfogható valóságot, és kizár mindent, ami nem fér bele ebbe az általa egyszerűsített és így rendezett képbe. Az egót állítja őrködni, aki kedvére gúnyolhat, nevethet, figurázhat ki mindent, ami a megszokott rendet megzavarná. Büszkén vetheti oda minden új valóságelemnek a kitiltásakor, hogy „csak!” Csakhogy még a csak is legyőzhető… mert van, ami erősebb. Ilyen például a csók. Még a legmakacsabb embert is képes megnyitni… mert lélekre hat, és az ész a szívvel szemben tehetetlen.

A kőfalon nem láthatunk keresztül, az időn nem léphetünk át. Nem, ha az elménket küldjük előre. De mi történik, ha a lelket engedjük előre, s megengedjük, hogy ebből szülessenek gondolatok? Fordul egy tengely… és a szívnek nyílik az út, és ezen az úton a Nyilas – Ikrek tengelyen, vagyis a Tejút szeretetét lelkében hordozó népek járnak elől. A Vízöntő korának csalfa játéka ez, de kivételes lehetőség és kegyelem is egyben a lélekben magyarok számára. Igen, így, ahogy írtam: lélekben magyarok. Nem öntudatuk, nem „kiválasztottságtudatuk”, nem idegengyűlöletük, nem viseletük, és nem hangzatos szavaik teszik azzá őket… ettől sokkal egyszerűbb, de nehezebb is a megmérettetés: a szeretet útján járnak, vagy sem.

De nem ám úgy, hogy kiválogatjuk, hogy kit szeretünk és kit nem, melyik ősünket gyalázzuk és melyiket emeljük fel! Az nem közösség, amelyet valójában a közös ellenségképek és azok gyűlölete tart egyben! Ez még tarsollyal az oldalunkon és dobbal a kezünkben sem magyar lelkület. És jógi ruhában sem a szeretet útja!

A szeretet útja belső út, és teljesen személyes, azaz kívülről meg nem ítélhető. Nem a tettei minősítik az embert… hanem az, ami belül a tettekre sarkallta. Éppen ezért csakis önmagunkat számoltathatjuk el. Minden lélegzet belül lélekzetté válik… mert valahogyan általunk hasznosulni fog. Hajtani fog valamit… hiszen minden pillanatban teremtünk. Gondolattal, szóval és tettel. A szeretet útján befelé nézünk, és kifelé látunk. És amikor készek vagyunk minden beszívott lélegzetet áldássá formálni, akkor szemünk új világra nyílik.

Kívánom, hogy így legyen!

Földi Ádám

A képről: az alkotás terve Bertalan Péter, Grátz Antsl, Láposi Gabriella, a kézimunka Láposi Gabriella

26/08/2025

Az igazságról

„A szavak különlévők és gyöngysor-szerűek, a dolgok összefüggők és halom-szerűek. Ezért a szavak és dolgok csak súrolják egymást.
A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd benne.” ( Weöres Sándor )

Az igazságot egyre többen és többen keresik. Vannak, akik a fájdalmasat, akik a felszabadítót, akik a veszélyeset, akik a leleplezőt… ki-ki a lelkiállapotának megfelelőt. Weöres Sándornak olyannyira IGAZat adok - most biztos kuncogna -, hogy ki merem jelenteni, e keresők semmilyen másféle igazságot nem is hajlandók elfogadni, csakis, ami lelkiállapotukat tükrözi. És ez így is van rendjén, ettől lesz az a valami, valóban igaz. Igaz és létező, ami átjárja az embert, mi több, sugárzik belőle.

És mégis, mindezek ellenére, az ember teljességgel képtelen ezen igazságát másnak szavakkal átadni. De ugyanígy elhallgatni sem tudja, hiszen süt róla, amit belül rejteget, vagy épp kényszeresen megosztani szeretne. Éppen ezért más igazságát sehogy máshogy nem ismerhetjük meg, csakis az együttérzés révén.

Az igazság nem relatív, azaz nem viszonylagos. A megismerhetősége az, de az igazság abszolútum. Az igazság energia, teremtőerő, ami a lelkiállapotunknak megfelelő képre formálja világunkat és tükröződik onnan ránk. Az igazság nem választható el sem a lélek örökétől, sem a szellem által tudatosított jelen pillanattól. Éppen így nem választható el sem a teljességtől, melyen mind osztozunk (így tehát az igazság egyetemes), sem önmagunktól, kik részegészként egyénileg teremtjük újra (vagyis ekképpen részleges).

Ha pedig így tekintünk rá – mint energia -, akkor megláthatjuk annak természetét. Ezért tudjuk jelzőkkel ellátni és biztosra veszem, hogy így részleges igazságaink mindegyike besorolható abba az egyetemes rendbe (amely pl. a zodiákus 12 jegyével szépen leírható), amelyen így is és úgy is osztozunk mind a valamilyenségünk által.

Öröktől való a rend, és jelen idejű annak megélése. Ebben a rendben a jelen, a Szűz energetikája éppen a „leleplező” igazsággal kecsegtet. Sejtelmes fátyolszövetben, kecses mozdulatokkal idéz titokzatosságot és misztikumot, melyekről fokozatosan hullanak le a leplek, mígnem ott áll előttünk a mezítelen igazság… hogy ez is csak újabb illúzió volt, amelyet kíváncsiságunk teremtett meg és tartott fönn. Az efféle igazság az elme teremtménye… márpedig a kezdő soroknál eldőlt, hogy az igazság nem a szellemhez, hanem a lélekhez kötött. De aki bódulatban, italban, fűben, füstben, gombában, kristálygömbben keresi azt… azt a valamit, az is Szűz „igazságának” a hatása alatt áll. Aki a „szellemvilágok” nagy tanítóinál… nos, az is.

Káprázatban fürdik most a világ… ezt mondatja velem az öröktől való. Úgy tűnik, kell még ez a tapasztalás… ezt meg a részleges énem. De aki ebből bármit is megértett, az nem az igazságot keresi, hanem a jelenlétet. Látja kívülről és átéli belülről azt, ami van… itt és most. De még csak nem is keres, hanem árad és befogad a jelen pillanatban… és így az emberi élet egésze válik igazzá. Ez az igazság is energia, amihez a környezetünk is igaz-odni fog előbb-utóbb. (Igaz – igéz.) Ha most azt hiszi valaki, hogy ez valami elvont „spiri” gondolat, akkor jobb, ha tudja, hogy ez színtiszta gyakorlat. A nem elválasztottság gyakorlata. Ahol nincs külön „spirituális cselekvés”... nincs „énidő”… mert minden az, és mind igaz. Ez az átélés gyakorlata, amit érdemes a rálátással kiegészíteni (erre készítettem a Rálátás című online tanfolyamomat), hogy ne csak átéld, hanem értsd is azt, amit átélsz… érezd, hogy minden rendben van. Mert rendje van mindennek. Ez is egy örök igazság.

25/08/2025

Hogy mi a JELENLÉT? 🌅✨

Mikor a lélek belekapaszkodik a pillanatba és az a valóság, mely máskor felbomlik látványra, hangulatra és megannyi más érzésre, most nem engedni, hogy elválasztódj tőle. Egészében átérzed belülről a külső valóságot, mintha azt lelked szövetébe szőné épp most a Mindenható… de mielőtt még ezt gondolattá tennéd, beleborzongsz az érzésbe… hogy magad vagy a szövet, magad a minta és magad az is, aki szövi mindezt. Belülről hajt ez a pillanat, s benne tenmagad is kihajtott, a világ a te világoddal fényesedik fel… és ott állsz alatta, hálától túlcsorduló szívvel, önmagad szeretetével ölelve át a mindenséget, s benne parányi, háláját sugárzó önmagad.

A jelenlét magja a jel… az őskép, melyet a külső valóság megidéz, s ami benned felébreszti az emléket, amit a teljességből hoztál. Jel, ami akkor jelenik meg, mikor szükséged van rá. Jel, ami szólít, ami hívogat, amelynek nyomába eredhetsz. Igen, eredettől való… ezért tud lelkesíteni, ezért tud irányt adni és érzést ébreszteni, amit követhetsz, hogy önnön valóságod teljesebbé legyen. Hogy ráébredj arra, hogy csupán azzal, hogy jelen vagy itt és most, a mindenhatóság teljességét képviseled és világformáló erőd van!

Azt hiszed létezhet nagyobb hatalom ennél?! Lehet-e bármelyik földi hatalom nagyobb hatású a Mindenhatóságnál? Annál az erőnél, amely a teljességből származik, s amelyet belső önvalód megidéz újra és újra, csak azért, hogy így vezethesd Önmagad a születéssel vállalt életutadon, hogy teljesítsd sorsod és küldetésed? Szó szerint teljesítsd, azaz találd meg a részlegességbe születve a teljességből való részed és éld át egészségben! Vedd észre, hogy minden hat mindenre és ebben a mindenhatóságban igenis számít, hogy Te hogy vagy! Hogy milyen világot éltetsz odabenn! Hogy mennyi szeretetet adsz és kapsz, és hogy egyáltalán, mered-e szeretni annyira magad, hogy mindezt elhidd és át is érezd?!

Nézd, minden rendben van! Változásrendben. Lelkünk szövetén égi tünemények hímeznek új mintákat, s még ha szemünk nem is látja, elménk nem is érti, mi kerekedik ki ebből, de a lelkünk és a rajta öltögető kéz ugyanabból a teljességből való... és én teljes bizodalmam, minden jóba vetett hitem belé helyezem. Belső valóságunk kívül is megmutatkozik, s visszahat ránk… és a világ felragyog, éppen úgy, ahogyan tegnap este is történt velünk.

20/08/2025

ZÖLD BOSZIK, javasasszonyok, gyógyítók és gyógyítottak… most Benneteket hívlak! 🧙‍♀️🧝‍♀️🧚‍♀️🦄

Tudom, nem szokás megkérdezni Tőletek, de… HOGY VAGYTOK?

Csodálkoznék, ha most jól lennétek. Csodálkoznék, ha igazán jól lenne bárki, aki az átlagosnál érzékenyebb a valóság változásaira.

NEKTEK fogom szentelni az idei utolsó elvonulásomat szeptember 15-17-ig a Faluhely majorban! 🦋🐸🍂🦎🐞

Tudom, sokakat megosztottam az elmúlt években azzal, ahogyan a boszorkányokról vagy a nők mágikus erejéről írtam. Sokan el is könyvelték, hogy „bajom van” Veletek. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy akik így vélekednek, csak felületesen ismerték meg gondolataimat.

Hiszek a jószándékú, mágikus erejű nőkben és abban is, hogy ideje van ezt felszabadítani minél többetekben. Ezért hívlak Benneteket egy olyan térbe, ahol minden adott ehhez, méghozzá a Szűz havának vége felé. A program épp oly kötetlen és szabad, mint Ti magatok vagytok… meglátjuk mit hoz a varázs.

Hogy miről lesz szó? Növények, állatok… elixírek, amulettek… csillagok és miegymás. 🍀🍄🌛✨

Mitől lesz más? Tőled… aki más szemmel kapcsolódsz a világhoz, mint mások, és ezért más kérdéseket tudsz feltenni nekem és a mindenségnek. A válaszok olyan szintűek lesznek, amilyenek a kérdések.

Összesen 3 db kétágyas szoba vár, azaz minimum 3-an, maximum 6-an jöhettek.

Tiszta szívvel, nyíltan állok előttetek… hiszen látjátok. Várlak!

19/08/2025

Időben...

Nők és Férfiak itt és most

A királyság energetikájában, az Oroszlán havának végén, augusztus 18-án van Ilona napja. Azaz varázsütésre feltűnik Tündér Ilona, tündéreink királynőjének ünnepe, mintegy bevezetvén, megidézvén az érkező Szűz energetikát. Királynője, és nem királynéja. Apró különbségnek látszik. Hiszen azt jelenti, hogy ő az egyedüli uralkodó… aki várja Árgyélusát. (Ne feledjük, az Oroszlán csillagkép legfényesebb, királyságot indító csillaga a ReGuLuS / áRGyéLuS.) Hiába minden földöntúli képesség, varázslat, hiába él „teljes életet”, úgy érzi fogságban van… méghozzá egy üvegpalotában. Vagyis fogságának határai nem láthatók… rabságát épp a megfoghatatlanság, végtelenség jelenti. Ebben a végtelenben végtelenül bolyongani, sehová sem tartozni, senkihez sem illeszkedni, az élet csodáját senkivel sem megosztani… ez az üvegpalota. Az üveg, csak tükröződni képes… és a tükörkép mindig teljességet mutat. Csakhogy életet adni és éltetni nem tud. A tükör a Szűz jegy eszköze. Hiszen kiknek a kezében van a legnagyobb jelentősége? Igen, a szűz lányoknak… akiknek az addigi belső énképe kihelyeződik és az lesz a központi kérdés, hogy „hogy nézek ki?”… és még csak nem is önmaguk szemén át nézik tükörképüket, hanem elképzelve, hogy a világ milyennek látja őket. Mert kell számukra a viszonyítási pont, és kell a figyelem is. Hiába próbálja szeretni magát az ember, ha nem érzi soha, hogy mások is szeretik őt. Sőt azt, hogy van egy párja, aki részeként szereti őt magát is.
Ezért van fogságban Tündér Ilona is. Árgyélus oldalán lesz csak valóban teljes, az égi és a földi királyság királynéja. Fele-ség. Fele királyság. De miért csak a felét nyeri el hősünk mindig annak a királyságnak?

Ma úgy tekintünk erre, mintha törvényszerűen valamit két részre kellene darabolnunk ahhoz, hogy feleket kapjuk. (Megérthető ez a Halak kétezer éves örökségében, melyet a Szűz feldaraboló, megosztó, egyneműsítő szellemisége és Halak széthúzó ereje hatott át.) Megérthető, de nem egészen igaz. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy pl. egy feleség ne lenne önállóan egész. A „felek” nem egy élő kettéosztásával jönnek létre… hiszen gondoljunk csak pl. a papucsállatka szaporodására. Osztódással nem két féllé, hanem két teljes egésszé válik. Vagyis ha az élet éltetése felől nézzük, akkor két, egymást kiegészíteni képes teljesség alkotja a feleket. Ők mégis, együtt tovább egészülnek… talán életnek nemzenek, majd szülnek… éltetik a létet. Az élet fraktálszerűségében, ami egy szinten egészet alkot az egy kicsit nagyobb távlatból éppen valahová beillő rész csupán… odailleszkedve ismét egészet alkot és aztán egy magasabb szinten kettejük teljessége is csak részleges és így tovább. Virágnak virága… az életet éltető fraktál. De térjünk vissza Tündér Ilonához.
Szakrális királyságban a királyné nincs megfosztva hatalmától. Nem kevesebb, mint a királynő… sőt. Ebben a duális létben éppen a felelősségen osztozik meg URÁ-val. De akkor itt megint álljunk meg. Mi az, hogy ura? Miért lenne egy férfi ura a nőnek? Ha innen közelítjük, már nyílik is a bicska… tudom. Úgyhogy nézzünk inkább a csillagos égre. Szabad szemmel is látható rajta az a hét bolygó minőség, amely irányultságot ad az életnek, a 12 állapotövi csillagkép mindegyikében. Minden bolygónak van URALMI helyzete és OTTHONA. Az elsőben ERŐ-ben van, a másikban viszont a kiteljesedését lehetővé tévő BUROKBAN. A nőnek az ura, azt az erőt képviseli, amely áthatja, mozgatja, építi, védi azt a teret, ahol a nő, maga, burokká képes válni és befogadhatja ezt az erőt, megszelídítheti és élettel telivé varázsolhatja. A nő ura… fizikai ereje a férfi, a férfi otthona pedig a nő. Teljes mellérendelő viszony ez, amely nem moccanatlan, hanem amelyben hol egyik, hol másik fél tudja emelni kettejük egészét az adott helyzetben. Ezt a „szakrális királyságot” a mi léptékünkben úgy hívják: család.

Világunk egésze ma üvegpalotákban raboskodik. (És nem csak képletesen, nézzétek meg modern városainkat.) Szabadságvágyának börtönében, belső magányban, melyet különféle módokon próbál elviselni. Testi síkon kényelemmel és élvezettel, lelki síkon élményekkel és felfokozott ingerekkel, szellemi síkon fantáziavilággal, vagy talán önismerettel, spiritualitással. (De pl. az a pozitív hozadék is ebből ered, hogy egy magasabb szinten emberi kapcsolatainkra is tükröződésekként tekintünk.) Azt már láttuk, hogy mi a forrása ennek a hiánynak és abból felsejlik, ily módon a kiteljesülés mégsem pótolható… talán csak elviselhetőbbé tehető.

Hibásak vagyunk, hogy valóságunk ilyenné lett? Mi tettük ilyenné? Elkövetők vagyunk vagy áldozatok? Bármilyen furcsa is, amikor ilyenné lett világunk, csak a rendet követte. Mindez a Halak világhónapjának szűzi szellemiséggel átitatott valósága, amelyben a Vízöntő csak tetézte mindezt a maga illúzióival, virtuális valóságaival. Mégis ezzel, ezzel az utóbbi behatással most már egyre inkább mutatja magát a túloldali, Oroszlán szellemiség is… azaz mégiscsak van remény, hogy az élet megmaradjon és haladjon tovább a maga rendje és módja szerint. Hiszen itt ez is a tét! Nem csak rólunk van szó, hanem rajtunk keresztül a világ egészéről.
A régi, sok száz éve hagyományozódó társadalmi keretek széthullottak, amit azért annyira ne is sirassunk. Az a család fogalom, amihez még ragaszkodni próbálunk, teljesen más keretek között jött létre. Ott a kultúra szabályozta az egyéni belső utakat, méghozzá az élet továbbadása köré rendezve mindent. Ahol ebből a célból kellett, ott szigorún és keményen, ahol az elviselhetőség szempontjából kellett, ott pedig lazábban és megengedőbben. De abban a kultúrában az egyén a közösség szövetébe volt beleszőve… és nem egy üvegpalotába/irodaházba. Éppen ezért a régi fogalmak, régi elvárások és megfelelési vágyak még megterhelőbbé váltak, amelyeket érdemes lenne a jelenhez igazítani. Hány és hány ember bántja, bünteti magát, mert úgy érzi, hogy „neki nem sikerült”. Ideje lenne elengedni azt, ami darabjaira hullott, és áthangolni magunkat arra, ami viszont egy magasabb szinten bontogatja szirmát.

Persze egy bejegyzésben nem lehet feltárni mindezt, meg sem kísérlem, de sorolok a fényben meg-megcsillanó fogalmak, kifejezések közül párat. Önmagunkra nézve ilyen a jelenlét, az áramlás, a kapcsolódás, a testi-lelki-szellemi tudatosság és mindenekfölött a szeretet, a belső fénnyel telített elfogadás. Kapcsolódásainkra nézve a megértés és elfogadás, a befogadás és az áradás, az elengedés és új szinten való megtartás. A közösség szintjén pedig a lélekcsaládok és az élővilág egészével való együttesség.

Ha szeretnétek minderről többet hallani, olvasni, kövessétek figyelemmel posztjaimat, Youtube csatornámat, mert úgy tűnik, időszerű ezzel is foglalkoznunk. De addig se bántsátok magatokat olyasmi miatt, ami a természeti valóságunk rendjének a része. Változik a világ és a fele királyság mindenki számára elnyerhető, de nem ésszel, nem erővel és akarattal, csakis nyílt szívvel, együttérzéssel és elfogadással.

Földi Ádám
2024.08.18. Ilona napja
Faluhely major