10/11/2025
Halál. Elmúlás. Örökségül itt hagyott mintázat.
A halál soha nem csak véget jelent.
Egy ajtó csukódik, és közben láthatatlanul száz másik tárul fel bennünk.
Azoké, akik előttünk jártak.
Azoké, akik nélkül nem lehetnénk ma azok, akik vagyunk.
A családállításban azt látjuk:
a távozók nem tűnnek el.
Nem porrá lesznek –
hanem történetté, mintává, amelyek bennünk élnek tovább.
Örökölünk tekintetet,
mozdulatot,
szótlan bánatot,
titkokat…
És örökölünk erőt is.
Sokszor azt hisszük, mi magunk cipeljük az egész terhet,
de amikor benézünk a mélybe,
kiderül: nem a mi fájdalmunkat hordjuk –
csak hűségesen követünk valakit,
akit szerettünk.
Van, aki a nagymama félelmét viszi tovább,
aki háborúban veszített el mindent.
Van, aki a dédapa dühét hordozza,
akit sosem hallgattak meg.
És van, aki a család ki nem mondott gyászát éli tovább,
mert ő volt az első, aki elég erős volt hozzá,
hogy érezze.
A halál után a történetek nem zárulnak le.
Beépülnek.
Megőrződnek.
És ha nem tudunk róluk,
csendben vezetnek.
A gyógyulás ott kezdődik,
amikor leülünk melléjük.
Amikor azt mondjuk:
„Látlak.”
Mert a mintázat nem ellenség.
Nem átok.
Hanem híd.
Híd ő és én között.
A múlt és a jelen között.
És amikor felismerjük,
hogy amit hordozunk, nem a mi sorsunk,
csak szeretetből vállaltuk,
akkor megjelenik az a pillanat:
visszaengedhetjük.
Nem megtagadva.
Hanem tisztelettel.
„Köszönöm, hogy eljöttél velem idáig.
Most már megyek tovább.”
A halál tehát nem a vége a kapcsolatnak,
hanem egy másfajta közelség kezdete.
És mi tovább élünk –
könnyebben, tisztábban –
amikor a múlt már nem bennünk kiált,
hanem békében pihen mögöttünk.
