20/11/2025
Tündérország:
Kölcsey utca 32-34.
Sok téma foglalkoztat mostanában, az egyik éppen legaktuálisabb, hogy édesanyám és a testvérei a napokban hirdetik meg a nagyszüleim házát.
Ennek a háznak a szomszédságában nőttem fel. A két telek között egy ajtó van, gyakorlatilag a két udvar egy. Gyerekként egész nap a két ház között ingáztam.
Az unokatestvéreimmel a nyarakat mamáék kertjében, később padlásán és a mi házunkban töltöttük. A hat jó madár… A Kölcsey utca 34.-ben kergetett minket a nagyapám ostorral, mert megint a szénakazalról ugráltunk vagy a szalmabálákon mászkáltunk.
Mamáék telkén van az a pirinyó füstölő, ahol a világ legfinomabb sonkái és kolbászai készültek. Egy életre elrontott minket a nagyapám és apukánk. Mind imádjuk a házi füstölt finomságokat.
A hátsó kert közepén van egy irgalmatlanul nagy pajta. Akkora, hogy traktorral simán be lehet állni. A nagyapámnak nagyon jó volt a humorérzéke, és a zabot minden évben ez elé a tároló elé öntette, hogy vödrökkel onnan cipeljük be. Természetesen negyven fokban. De utáltuk – már nem a nagyapámat, hanem ezt a műveletet. Együtt viszonylag hamar végeztünk, 4–5 óra alatt megvoltunk. Ekkor még egyikünk sem kérdőjelezte meg, hogy ha beférne a platós kocsi a terménytárolóba, akkor miért nem önteti oda nagyapánk. Hozzáteszem, a felnőttek sem firtatták. Pár éve mondta az unokabátyám, hogy ő azóta gondolkozott, és szerinte Becses szándékosan szívatott minket. Ez amúgy vallott volna rá. Közben ő valószínűleg jókat mosolygott a nem létező bajusza alatt.
Ugyanitt a vénségesen vén szilvafák alól, amikkel tele volt a kert és amelyek azóta az enyészeté lettek, szedtük a szilvát, és aztán csúszdáztattuk. A legnagyobb kiváltság volt a csúszda mellett állni és kikapkodni a leveleket és a rossz szilvát. Addig sem kellett görnyednünk a fák alatt vagy cipekednünk. Ekkor még hatan voltunk unokák három fiú és három lány. A hetedik unokatestvérünk, a drága keresztlányom majd pár évvel később érkezett hozzánk.
A csúszda mellett véres harcok folytak köztünk, és azért is, hogy húsvétkor ki festhesse és zsírozhassa a tojásokat. Hozzáteszem teljesen igazságtalanul, mert a fiúk sokkal jobban jártak a locsolkodással, mint mi. Mi a nap végére csak elcsigázottak és iszonyatosan büdösek lettünk, ráadásul nem mehettünk sehova. Ők meg bejártak ungot-berket, és minden háznál megkínálták őket sütivel, enni-innivalóval, csokival vagy pénzzel. De a tojásfestésből ők sem akartak kimaradni.
Becses tejesládákban gyűjtötte a tojást, és roppant büszke volt arra a több százra, amit évről évre összeszedett nekünk. Amikor megtelt a láda, akkor dagadó mellkassal mutatta, hogy ő bizony már hetek óta készül. Mi pedig az összes tojást elosztogattuk, mert annyi locsolónk volt. Jöttek az osztálytársak, barátok, szomszédok, rokonok csőstül.
Aztán Becses lebénult, pont a kamaszéveink előtt egy lélegzetvétellel. Tündérország falai elkezdtek repedezni. De mi éppen lendületben voltunk. Készültünk felnőni. Bandákba rendeződtünk. Fiúk a lányok ellen. Minden elképzelhető módon szívattuk egymást; ha meg béke volt köztünk, akkor fent dohányoztunk mamáék padlásán, vagy azon kaptuk magunkat, hogy a gőzölgő trágyadomb mellett ülünk a szakadó esőben egy ketrecben, ami a szilvaverésnél használatos fekete ponyva maradékával volt lefedve. Megtörtént eset. Éppen alkalmas főhadiszállást kerestünk, és valahogy a ketrecbe keveredtünk.
Sátoroztunk mi lányok hárman a kert végében, hogy a legidősebb unokanővérünk lelépjen az éjszaka közepén randizni, mi, a két kisebb meg, összecsináltuk magunkat ijedtünkben minden apró nesztől a kertben. Napközben szabadak voltunk. Bejártuk a kert alatt az összes földutat. A lányok a lányokkal bóklásztak, a fiúk a fiúkkal bandáztak.
Amikor elkezdtünk bulizni, akkor gyakran összetalálkoztunk, együtt mentünk szórakozni, és vigyáztunk egymásra, tanácsokkal meg dorgálással láttuk el egymást. Kötött menetrendet, jó beregi szokáshoz híven, az étkezések ütemezése jelentett. Mindegy volt, napközben hol járunk, mit csinálunk, de ebédre és vacsorára érjünk haza. És mi óraműpontossággal az étkezések időpontjára az asztalnál ültünk, mint a kisangyal. Akkor mind ott voltunk, mind, akiket most elég lenne összelasszózni az ország különböző pontjairól.
Gyerekként az ember fel sem fogja, mennyit jelentenek ezek a pillanatok, és a legfájóbb, hogy elmúlnak. Mama és anya mindig elégedetten nézte, ahogyan eszünk. Olyankor nagyon-nagyon boldogok voltak. Örültek, hogy együtt látnak minket, és azért is, hogy tudtak tenni valamit értünk. Ha tehették volna, szerintem intravénásan adagolták volna belénk a gulyáslevest és a tarkedlit reggeltől estig, és közben gyönyörködtek volna bennünk, mert ennyire szerettek minket.
Azt, hogy közben traktorral raliztunk a mezőn, mert az unokahúgomnak volt egy ilyen vágya, és véletlenül voltak olyan barátaink, akik ebben partnerek voltak, azt majd csak pár évvel később mondtuk el. Vagy hogy az unokahúgommal összeszedtünk minden kóbor macskát, kutyát – teljesen természetes volt. Egyszer egy sérült ölyvvel tértünk haza a kirándulásból, mert észrevettük a mezőn, hogy nem tud felszállni. Ezért én ledobtam a rajtam lévő hat réteg ruhából egyet, és Réka pedig a pulóverembe csavarta szegény állatot.
Mamáéknak volt egy óriási, fiatalabb éveiben nagyon jól tejelő magyar tarkája. Minden állattól félek, ami tőlem nagyobb, de ez sosem tántorított el semmitől. Szóval ezt az idős, de hatalmas méretű jószágot már nem a csordával küldték ki mamáék, hanem gyakran külön, egymaga, hogy a saját tempójában bandukolhasson ki. Erre a tempóra mi is alkalmasak voltunk, így volt, hogy ketten az unokahúgommal kísértük ki a legelőre. Egyszer egy ilyen alkalommal a mamáék háza előtt lévő fülkében éppen telefonáló idegen egyszerre ijedt halálra az óriási állat láttán, és volt lenyűgözve, hogy a jószághoz képest két kicsi kislány vezeti, és egyúttal jót is röhögött magán, hogy mennyire fél.
Később a padláson való bagózás ötlete nem tőlünk lányoktól származott, mi még akkor nem is dohányoztunk. Mivel kíváncsi gyerekek voltunk, bejártuk mind a két udvart pincétől padlásig, és rájöttünk, hogy elég korrektül el tudunk lenni a padláson anélkül, hogy bárki zavarna minket. Sok régi kincs és egy padlásszoba volt fent. Aztán a fiúk, amikor elkezdtek dohányozni, bekéredzkedtek, hogy ott bagózhassanak. Így lett mamáék padlása a kijelölt dohányzóhely évekig. Persze egy ember volt a családban a két udvaron, aki korábban dohányzott: Becses. Ő ekkor már tolókocsiban töltötte a napjait, és az agyvérzés miatt nem tudott beszélni, csak káromkodni, de azt választékosan. Egy alkalommal mentem hozzá a szobájába megnézni, hogy van, amikor elmutogatta nekem, hogy ő tudja, hogy a padláson cigizünk. Köpni-nyelni nem tudtam. De mivel a nagyapámnak nemcsak jó humorérzéke, de hatalmas szíve is volt, így csak nekem szólt, mamának és a szüleinknek „elfelejtett” beszámolni arról, mire jött rá.
Az egyik legszebb dolog – az unokatestvéreimen felül –, amit mamáék szomszédságától kaptam, hogy a karácsonyokat velünk töltötték. Náluk az előszobában volt mindig feldíszítve egy picike fa színes izzókkal. Nálunk a zongoraszobában egy hatalmas, háromméteres fenyő, amit volt, hogy az öcsémmel szánkón húztunk haza. A szentestéink azért is különlegesek voltak, mert a december 24.-i fejéshez igazítottuk. Miután mamáék megfejtek, lezuhanyoztak, átöltöztek, ők ketten átjöttek hozzánk, és együtt karácsonyoztunk. Imádtam ezeket a karácsonyokat. Nagyon hálás voltam, hogy hozzánk laknak a legközelebb, és így egy este az évben csak a miénk lehettek.
Miután Becses lebénult, a tehenek továbbra is maradtak, mert mamám egy amazon volt, és mit neki négy hasfalsérv-műtét. Lehet, inkább terminátor volt… A karácsonyok viszont átrendeződtek. A majonézt azonban mindig mamával kevertem ki. Ezért is hálás voltam, mert kollektív élményünk volt az unokatestvéreimmel, hogy eme szent napon anyáink megőrültek, és nekünk gyerekeknek minden lehetséges módon menekülnünk kellett a nagy lakomát megelőző egész napos éhezéstől és hajtástól. Szóval így esett egyszer, hogy a majonézt kikevernem nagyjából 1,5–2 óráig tartott, amíg végig nem néztem egy filmet mamánál.
Mamáék udvarán voltak a disznóvágások is. Itt láttam, hogyan ölnek meg és szednek szét egy disznót a felnőttek, majd darabolják tovább a szüleim teljes egyetértésben. A táncon kívül ilyenkor volt köztük a legnagyobb összhang. Nagyon sok ember és állat fordult meg a két udvaron. Ha nem mentünk volna sehova sem, akkor is elég kalandban lett volna részünk. A mindennapjainkban velünk voltak a rokonok, barátok, szomszédok, ismerősök, a tehenek, disznók, tyúkok, pulykák, kutyák, macskák. I
tt ismertem meg a világ legőrültebb mudiját, Fürgét, aki a háztetőn kergette a macskákat. Még ekkora forma kutyát azóta sem láttam. Itt született a hosszúszőrű cicánk, a tündéri Pamacs, aki a világ leghosszabb monológjait tudta elnyávogni. És ezen a két udvaron élt a legelvetemültebb és legokosabb kandúr, Bagira, akit a combjában lévő légpuskagolyó sem állíthatott meg. A lista természetesen ettől sokkal hosszabb, nagyon sok kedves kutyánk és macskánk volt.
Ezen a két udvaron tanultam meg, hogy mennyire fontos a család, a barátok, az állatok, az egymásra figyelés és az otthon.
Tündérország kertje bezárul. Fáj? Hogyne fájna, nagyon… Remélem, hogy olyan új gazdája lesz, aki ezt az albumot tovább színesíti, gazdagítja.
Szeretettel: egy régi lakó…
