26/07/2025
Érdemes elolvasni...
Egy kilencéves kisfiú az iskolapadban ül, amikor hirtelen valami furcsára lesz figyelmes:
egy tócsa a lábai között.
A nadrágja eleje nedves.
A szíve a torkában dobog.
Nem tudja, hogyan történt.
Soha nem esett még meg vele ilyesmi.
De pontosan tudja, mi vár rá, ha valaki észreveszi: a fiúk kinevetik,
a lányok többé nem beszélnek vele,
és a szégyen örökre vele marad.
Ezért lesüti a szemét, behunyja, és kétségbeesetten fohászkodik:
„Istenem, kérlek… ez vészhelyzet. Segíts! Öt perc múlva vége mindennek.”
Ekkor látja, hogy a tanítónő közeledik.
Komoly, szinte szigorú az arca.
Megértette? Látta?
De mielőtt odaérne, történik valami.
Susie, az egyik osztálytársa, épp egy aranyhallal teli üveggel sétál.
Megbotlik.
Az üveg átrepül a levegőn, és az egész víz épp a kisfiú lábaira zúdul.
Mindenki odanéz. Néhányan visszafojtják a lélegzetüket.
A kisfiú úgy tesz, mintha bosszankodna, de legbelül ezt kiáltja:
„Köszönöm! Köszönöm, Istenem!”
Most már nem az a fiú, aki bepisilt.
Most egy szerencsétlen baleset áldozata.
A tanítónő elkíséri az iskolaorvoshoz, ahol száraz nadrágot kap.
Az osztálytársai körbeveszik a padját, feltakarítják a padlót,
és mindenki együttérző pillantásokkal néz rá.
De ahogy az lenni szokott, a figyelem elterelődik.
Ami eddig őt illette…
most Susie felé fordul.
„Figyelj már oda!”
„Ezt jól elintézted!”
„Megint te voltál az, aki balhézott!”
Susie próbál segíteni a takarításban, de valaki rászól:
„Te már épp eleget tettél.”
Később, miközben a buszra várnak, a kisfiú odamegy hozzá.
Ránéz, és halkan megkérdezi:
„Ugye direkt csináltad?”
A lány alig észrevehetően elmosolyodik, és szinte suttogva válaszol:
„Velem is megtörtént. Egyszer.”
Vannak csendes gesztusok, amelyek többet érnek ezer szónál.
Néha azok mentenek meg minket,
akik maguk is átélték ugyanazt a fájdalmat.
Akik ismerik a szégyent, a megaláztatást, a szorongást…
ők tudják, mennyit jelenthet egy segítő kéz a megfelelő pillanatban.
Ez nem csak egy iskolai történet.
Ez az empátia története, az önzetlen kedvességé,
azé a szereteté, amelynek nincs szüksége nyilvánosságra ahhoz, hogy létezzen.
Mert gyakran a legkedvesebb emberek azok,
akik már sírtak csendben,
és egy nap úgy döntöttek,
ők lesznek valaki másnak
az, akit ők szerettek volna maguk mellett tudni.
Forrás: https://www.facebook.com/photo?fbid=1294152845603509&set=a.717373466614786
