https://www.facebook.com/772607189274872/

Karácsony Ilona - tanácsadó szakpszichológus, Sopron (2026)

17/02/2026

Néha a megszokott megoldások már nem működnek...

01/01/2026

#2026

31/12/2025

Fekete István – Elment egy év

Éjfél van a havas utak s az örök idő országútján. Az óesztendő utolsó éjfele.
Tomboló szél nyargal az éjszakában. Nincs, ami útjába álljon, s a dermedt jegenyék suhogva hajolnak délnek, sziszegve panaszkodnak, és gyökereikkel riadtan kapaszkodnak a fagyos földbe.

Éjfél van. A szellemek órája, amikor láthatatlan szánok csilingelnek ismeretlen utakon, s az Úr felhőn túli pitvarában két vándor áll a csillagok ragyogó trónusa előtt. Az egyik tépett, havas szakállú agg, a másik ifjú ember.

– Elvégeztem, Uram- szól az agg-, bocsásd el szolgádat - és leteszi a tarisznyáját meg a botot. Januártól decemberig jártam a földi utakat, és arcod bélyegét mindenre ráütöttem. Mozgattam az órákat és a napokat. Csírákat szöktettem életbe, és érett magokat arattam; a rügyeket virágba borítottam, és a gyümölcsöket is leszedtem. Öreg sírok hátát behorpasztottam, régi fejfákat eldöntöttem, temetőket gyarapítottam. De ott voltam, Uram, a nászágyon is, és egyformán mértem a szerelem bódulatát és a vajúdás gyötrelmeit.
A folyók új szigeteket raktak, régieket hordtak el, a hegyek hátán megnőtt a hó, de el is múlott; a völgyek torkában új források fakadtak, s a régiekre köveket raktam rendelésed szerint. Öledbe hullott, Uram, minden. A növekedés, az épülés is, meg a romlás is; csak te maradtál, Uram, változatlan és örök elejétől fogva.

Az ifjú felveszi a botot meg a tarisznyát. Az elnyűtt suháng acélos, görcsös bottá erősödik abban a pillanatban, s a foszlott tarisznya újjá, kövérré dagad a láthatatlan útravalótól.
- Elmegyek, Uram - szól - akaratod szerint. Útravalómat elszóróm majd a földi világban. Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat; dús kalászokat érlelek, és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán még telet borítok az álmodó ugarra. Csak egyet kérek tőled Uram, ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz, és nyugodt, telekamrás a tél, amiket, ím, tarisznyámba adtál! Én leszek az Idő egy évig, Uram, a Te egyik világodban, engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem; a könnyet s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.

Az Úr int: zengőn felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a földre.

25/12/2025

Kedves Követőim!

Kívánok mindenkinek békés, lelassulós, léleksimogató ünnepeket – sok apró, szívmelengető pillanattal! Legyen időnk most arra figyelni, ami valóban táplál bennünket. Jusson idő pihenésre, kapcsolódásra (másokhoz és önmagunkhoz)!
🎄🤍

24/12/2025

A kis fa

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy apró fácska egy magas hegycsúcson. A kis fa arról álmodozott, mi lesz majd belőle, ha megnő. Éjjel a fácska vágyakozva nézett a csillagokra, amelyek úgy szikráztak fölötte, akár a gyémánt és kiabált nekik:
– Szeretnék kincsesláda lenni! Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!
Múltak az évek. Eső jött, aztán napsütés, és a kis fa egyre nagyobbra és egyre magasabbra nőtt. Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta fát, és azt mondta:
– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem. És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.
– Most lesz belőlem szép kincsesláda – gondolta a fa -, csodás kincseket kapok majd. Egy asztalos műhelyében kötött ki. De az asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott keze alól egy jászol került elő. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
Sok – sok nap telt el és sok – sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori álmát, amikor egy éjjel angyalok szálltak és egy fénylő csillag gyúlt ki éppen a fölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt. Vándorok érkeztek és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.
– Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki mellette volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A fényes csillag rásütött a fényes és erős fára.
– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony. És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett belőle. Benne volt a világ legnagyobb kincse.

(A norvég legenda forrása: https://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_008.html. A mesét az internetes forrás felhasználásával újramesélte: Bajzáth Mária)

23/12/2025

Lengyel Balázs: Mese a fehércsillagos sündisznóról

Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok! Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is apja, anyja:
- „Mi lesz ebből a gyerekből?” De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét. Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa. Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, amilyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél? De hát Benedek megtehette, neki csillag világolt a homlokán. Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent tudnia kell.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük. Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyítva hordta, úgy elmélkedett magában. - Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa. A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Ezt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet. S mikor jött a szél, a nyúl nekiiramodott, és futott, futott, versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél, beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem - s rázogatta keservesen tapsi fülét. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszél vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt. Odalent a fa aljában csak lesték, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat! Alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja hideg csillagfényével a szemem. Menjetek a vakondhoz, hátha a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél. A vakond hunyorgott néhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett valami sokat várakozni rá, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas, fészke pereméről, fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte vérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabálta a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél? De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet. Odalent az alatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Álomra hajtotta fejét sünmama és sünpapa és a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet kettőt magában, hiszen azért volt csillagos, de aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt.
Arra ébredt, hogy megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percegés. Kidugta a fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembetalálta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor ezt dünnyögte magában:
„Azért van tél, hogy eljöhessen a tavasz!” - Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyermekes dolgokkal foglalkoznia. Hogy miért van tél? Nem is gondolt rá soha többé!

22/12/2025

A NÉGY GYERTYA TÖRTÉNETE

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek.
Azt mondta az első:
– ÉN VAGYOK A BÉKE!
De az emberek nem képesek életben tartani. Azt hiszem, el fogok aludni. Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett a hajdan fényesen tündöklő lángra.
A második azt mondta:
– ÉN VAGYOK A HIT!
Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya:
– ÉN A SZERETET VAGYOK!
Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt.
Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott:
-De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kéne mindörökké!
Elkeseredésében hirtelen sírva fakadt.
Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj! Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát.
– ÉN VAGYOK A REMÉNY!
A gyermek szeme felragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, s lángjával új életre keltette a többit.
Kívánom, hogy soha ki ne aludjon bennünk a remény, ez segít megőrizni gyermekeink szívében a hit, remény, szeretet és béke lángját! Akinek csak lehet, adjuk tovább! Én a mesével teszem.

(Veress Andrea Hajnalka meséje alapján)

21/12/2025

A negyedik vasárnap angyala 🪽

A karácsony előtti utolsó vasárnap egy nagy, lila lepelbe öltözött angyal jelenik meg a mennybolton, és járja be az egész Földet. Kezében lantot tart, és azt pengeti. Közben szépen énekel hozzá. Ahhoz, hogy meghallhassuk, jól kell figyelnünk, s szívünknek tisztának kell lennie. A béke dalát énekli. Sok kis angyal kíséri, s együtt énekelnek. Daluktól valamennyi mag, amely a földben szunnyad, felébred, így lesz majd új élet tavasszal a Földön.
🕯️🕯️🕯️🕯️

Herceg Petra: Adventi angyalok (részlet)

20/12/2025

A SUSZTER MANÓI
Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement, hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre.
Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs az a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
- Mintha csak nekem készítették volna! - mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
"A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel - gondolta -, ráérek a dolgomtól."
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania.
Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter, a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
- Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgés-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! - eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
- Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap e dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni.
Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.
Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!
- énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.

(germán mese Grimm fivérek nyomán)

19/12/2025

B. Radó Lili: A három fenyőfa

Három fenyőfa állt egy dombtetőn. A legnagyobb fa szép és egyenes volt, erős, messze nyúló ágai voltak. A kisebbik fenyő volt nem olyan terebélyes, de napról napra fejlődött és növekedett. A harmadik fenyő azonban igazán nagyon kicsi volt, vékony törzsű és egészen alacsony.
- Bárcsak olyan nagy és erős lennék, mint a Legnagyobb fenyő. - sóhajtotta ez a kicsike fa. Nagyon hideg tél volt ebben az esztendőben. A földet belepte a hó. Karácsony közeledett.
- Bárcsak eljönne értem Télapó, és elvinne karácsonyfának! - sóhajtott a Legnagyobb fenyő.
- Bárcsak engem vinne! - mondta a Kisebbik fenyő.
- Bárcsak engem választana! - kívánta a Harmadik Fácska.
Egy napon fázós kismadár jött szökdécselve feléjük. Megsérült a szárnya, s ezért nem tudott repülni.
- Kérlek Legnagyobb fenyő, itt maradhatnék az ágaid közt? - szólította meg félénken a kismadár a fát.
- Nem lehet! - mondta a Legnagyobb fenyő- Nem használhatok madarakat az ágaim közt, mert éppen karácsonyfának készülök.
- Pedig úgy fázom - panaszolta a kismadár, a Legnagyobb fenyő azonban nem is válaszolt. Így hát a törött szárnyú kismadár odább ugrált a Kisebbik fenyőhöz.
- Kedves Kisebbik fenyő megengednéd, hogy itt maradjak az ágaid között? - kérdezte.
- Nem! - felelte a Kisebbik fenyő. - Nem ringathatok semmiféle madarat az ágaim között, mert hátha éppen most vinne el valaki karácsonyfának. Ekkor szegény didergő kismadár tovább ugrált a Harmadik Fácskához.
- Drága kicsi fenyő, itt maradhatnék az ágaid között? - kérdezte.
- Hogyne maradhatnál kismadár - felelte a Harmadik Fácska. - Búj csak egészen hozzám. Majd megmelegítelek, amennyire csak tőlem telik.
A kismadár felugrott a Harmadik Fácska ágai közé, ott nyomban el is aludt. Hosszú idő múlva a Harmadik Fácska édes, halk csengettyűszót hallott. A hangok egyre közeledtek, már egészen ott hallatszottak a dombon.
Elhagyták a Legnagyobb fenyőt, elhaladtak a Kisebbik fenyő előtt is, de amikor a Harmadik Fácska elé értek, elhallgattak. Mind a három fácska látta az apró csengettyűket. Egy rénszarvas húzta szép, kicsi szánkón csüngtek, amelyből most kiszállott az utasa.
- Télapó vagyok- mondta - Karácsonyfát keresek egy nagyon kedves kicsi gyermek számára...
- Vigyél engem ! - kiáltotta a Legnagyobb fenyő.
- Engem vigyél! - ágaskodott a Kisebbik fenyő.
A Harmadik Fácska azonban meg sem szólalt.
- Te nem szeretnél eljönni? - kérdezte tőle a Télapó.
- Dehogynem! Nagyon szeretnék - felelte a Harmadik Fácska - De hát itt kell maradnom, hogy vigyázzak erre a beteg kismadárra. Éppen elaludt.
- Kicsike fa - mondta a Télapó - te vagy a legszebb fácska a világon! Téged viszlek magammal. Azzal gyöngéden kiemelte őt a földből, olyan óvatosan, hogy az ágai közt megbúvó kismadár fel sem ébredt. Aztán szánkójába állította a csöpp fenyőt a kismadárkával együtt, majd maga is beült mögéjük. És a kicsi szánkó ezüstös csengettyűszóval tovasuhant velük a karácsonyi havon...

18/12/2025

Mentovics Éva: Mióta van csillag a karácsonyfák csúcsán?

Egyszer, réges-régen, egy teliholdas decemberi éjszakán, amikor milliónyi csillag ragyogott az égen, néhány egészen apró kis csillagocska pajkosan játszadozott az öreg Hold mellett. Remekül érezték magukat. Huncutkodtak, viháncoltak, csintalankodtak. Addig-addig rosszalkodtak, amíg az egyik kis csillagot valamelyik társa véletlenül alaposan oldalba lökte.
– Bocsánat, nem volt szándékos! – mentegetőzött a kis rosszaság.
– Segítség! Kapjon el valaki! – kiáltotta ijedten a szegény pórul járt csillagocska.
De sajnos már senki sem tudott utána nyúlni. Elveszítette az egyensúlyát, és elkezdett zuhanni lefelé. Zuhant, zuhant egyenesen a Föld felé. A társai egyre távolabb kerültek tőle. Ő pedig rettenetesen félt, mert ilyen még sohasem történt vele. Lehet-e még annál is rosszabb, hogy lepottyant, és elveszítette a társait? Hosszú ideig csak zuhant, zuhant lefelé, ám egyszer csak valami érdekes dolog történt. Mintha valaki kinyújtotta volna érte a karját. Egy enyhén szúrós, zöld valami alányúlt, és elkapta. A kis csillagocskának fogalma sem volt róla, hogy mi történt? Éppen egy fenyves erdőbe pottyant le. Az enyhén szúrós zöld valami pedig egy hatalmasra nőtt fenyőfa volt.
– Nem tudom, hogy ki vagy, de kérlek, segíts nekem, hogy vissza tudjak menni a barátaim közé! – könyörgött a kis csillagocska, és olyan kedvesen mosolygott, amennyire csak tudott a történtek után.
– Én vagyok az erdő legöregebb fenyőfája. – recsegte kedvesen az öreg fenyő. Már nagyon sok mindent megértem. Évtizedek óta csodállak benneteket, hogy télen – nyáron milyen ragyogóan, fényesen tündököltök ott az égbolton. Szóval sok mindent megértem, de ilyen még sohasem történt velem, hogy egyikőtök az ölembe pottyant volna. De ha már így esett, nagyon szívesen megpróbálok neked segíteni, hogy visszakerülj az égboltra.
– Előre is nagyon köszönöm neked, kedves fenyő! – hálálkodott a kis csillag.
– Még ne köszönj semmit sem! Megteszek minden tőlem telhetőt, de biztosat nem ígérhetek. – mormogta kedvesen a fenyőfa.
Középső ágai egyikével megfogta a kis csillagocskát, és jó nagy lendületet vett… A kis csillag szállt, szállt egy ideig felfelé, majd lelassult… és visszapottyant a fenyő ágai közé. A vén fenyő még jó néhány kísérletet tett, hogy visszahajítsa a pórul járt csillagocskát, de sajnos nem járt sikerrel.
– Látod, te árva kis csillagocska, nem tudok rajtad segíteni. Annyit azonban megtehetek, hogy felültetlek a legmagasabb ágam hegyére, úgy talán egy kicsit közelebb leszel a barátaidhoz.
– Jól van – szólt búslakodva a kis csillagocska. – Mindenesetre köszönöm, hogy megpróbáltál segíteni. Az öreg fenyő pedig gyengéden megfogta, és feltette a csúcsára.
A kis csillagocska egy ideig búslakodott, majd lassan beletörődött a sorsába, és elkezdett ugyanolyan fényesen, szikrázóan világítani, mint ott fenn, az égbolton…
Amikor az égből a társai megpillantották, hogy milyen csodálatosan mutat a kis csillagocska ott lent a havas tájon, a hatalmas fenyőfa csúcsán, nyomban irigykedni kezdtek rá.
– Nézzétek csak, milyen jól fest a mi kis barátunk ott, azon a szép, zöld fenyőfán! Mennyivel jobb helye lehet ott neki, mint itt nekünk! Talán még a fénye is sokkal szikrázóbb, mint amilyen korábban volt!
Addig-addig csodálták a kis csillagocskát ott lent, a havas fenyőfán, mígnem elhatározták, hogy ők is leugranak. Azon az éjszakán rengeteg csillag hullott alá az égből, hogy egy-egy szép, zöld fenyőfa csúcsán folytathassa a ragyogását. Néhány nap múlva favágók érkeztek az erdőbe. Nagyon elcsodálkoztak a látottakon, de egyben örültek is, mert ilyen fenyőfákkal még sohasem találkoztak. Ki is vágták mindegyiket, hogy majd feldíszítve karácsonyfaként pompázhassanak a házakban. Az égbolton tündöklő csillagok pedig ámuldozva figyelték, hogy mi történik a faluszéli fenyves erdőben? Elérkezett a karácsony. Minden házban fények gyúltak, és igazi ünnepi hangulat költözött az otthonokba.
Az égen ragyogó csillagok kíváncsiskodva tekintettek be az ablakokon. Azonban amit ott láttak minden várakozásukat felülmúlta. A csillag-barátaik már nem csak egy egyszerű zöld fenyőfa csúcsát díszítették, hanem egy-egy pompásan, csillogóan feldíszített karácsonyfán ragyogtak. Az emberek körbeállták, csodálták, és énekszóval köszöntötték őket.
Az égen tündöklő csillagok ekkor határozták el, hogy minden karácsony előtt leugranak egy-egy fenyőfára, hogy nekik is részük lehessen ebben a pompában, és szeretetteljes fogadtatásban.
Azt pedig, hogy kit érjen ez a megtiszteltetés, minden decemberben sorshúzással döntik el. Azóta díszíti csillag a karácsonyfák csúcsait.

17/12/2025

Bősze Balázs: Erdei karácsony

Ezen a télen hamar leesett az első hó. Nagy, hízott pelyhekben esett, puhán és fehéren. Pici, a kétarasznyi kis fenyő még aludt. Mire felébredt, ruhácskáján észrevette azt a fehér micsodát, miről nem tudta, hogy mi az.
Hideg volt kicsit, de szép és csillogó! Pici lucfenyő volt, fenn állt a Várison, a Deák-kút alatt. Körülötte állt az egész nagy fenyőcsalád, lucfenyők, a rokonok: az erdei fenyők, a páváskodó ezüstfenyők, a tiszafák. Távolabb álldogáltak a többiek: a tölgyeke, bükkök a gyertyán és a cser. Tőle alig fél fahossznyira egy nagyobb, idősebb fenyő figyelte a szürke eget. Szép volt és karcsú az idegen, ám a saját törzséből való. A többiek Sudárnak szólították! Távolabb, a tisztás szélén laktak a vörös fenyők, erdei fenyőóriások. Sudár észrevette, hogy Pici felébredt. Megszólította!
- Hogy aludtál, kisöreg?
- Jól - jól köszönöm, udvariaskodott Pici. Kikandikált Sudár válla fölött a tisztás felé, s azonnal feltűnt neki, hogy ma mindenki olyan furcsán ünnepélyes.
- Milyen nap van ma? - kérdezte kíváncsian Sudártól!
- Ma van karácsony ünnepe - volt a válasz!
- Az meg micsoda? - érdeklődött tovább.
- Én sem tudom - felelte Sudár. A tisztás szélén az egyik erdei fenyőóriás elnevette magát. Hangja mély búgással gurult át az erdőn.
- Elmesélem nektek! Én már sok dolgot láttam; és tudom, hogy mi az a karácsony. A többi fa elhallgatott. Némán figyeltek az erdei fenyőre, aki halkabbra fogta a hangját és mesélni kezdett.
Lent a völgyben, nagy, kocka alakú kőtömbök állnak. Azok a házak. Ahol sok ház áll egymás mellett: az a város. Nagy, magas oszlopokon szentjánosbogarak ülnek a házak között, ők világítanak. A városban, a házak belsejében élnek és laknak az emberek. Két lábon járnak, s a fejük alatt a vállukból két ág nőtt ki, az a kezük. Tavasszal elszórják a szemetet a fák között, nyáron letörik az ágakat, ősszel gyantát csapolnak kis cserepekbe. Ilyenkor mikor a hó esik, az emberek vastag bundákat húznak, meleg csizmákat, mert fáznak. Ha karácsony ideje közeleg, vállukra emelik a csillogó fejű baltát, hónuk alá szorítják a boszorkányfogas, harapós fűrészt, s kijönnek ide közénk. A nyúlánk, szép és karcsú fiatalját kivágják, elviszik magukkal a házaikba, ott feldíszítik őket, cukrot és aranyozott diót aggatnak a fára. Énekelnek és örülnek, színes szalagokkal átkötött ajándékot adnak egymásnak. Hát ez a karácsony! A szeretet és az ajándékozás ünnepe.
- Ez csuda szép lehet - súgta Pici Sudárnak. Az öreg fenyő nem szól többet - halkan szuszogott. A többiek semmit sem kérdeztek, álltak némán, meglepetten gondolkodtak.
Valahol - nem messze - megzörrent egy-egy bokor, s ezzel együtt furcsa, ismeretlen hangok szálltak fel a tisztásra, belopództak a fenyők közé! Az öreg fenyő felriadt a szundikálásból, s rémülten súgta a többi fának:
- Most figyeljetek - ezek az emberek! És az emberek kiválasztottak pár fenyőt - köztük Sudárt is - ezeket kivágták és elvitték magukkal. Pici megfigyelte azokat a furcsa nagy valamiket, amiben az emberek jártak. Vastagon és sárosan tapadt rá a hó. A furcsa valamik folytatását is látta, de attól feljebb már nem tudta meglesni őket. Ahhoz pici volt és csenevész, azok meg túlságosan is hatalmasak.
Elmentek az emberek - egyedül maradtak végre a fenyők. Némelyikük a párját gyászolta, Pici azonban nem siratott senkit. Sudárt sem. Megérezte, hogy ennek így kellett lennie.
Az ember hatalmas és felséges - így mondta az öreg fenyő - jutott az eszébe. A tölgyek, bükkök és a cser halkan dúdolni kezdtek egy számára ismeretlen dalt. „Oh, gyönyörű, szép, csodálatos éj...” Lassan a többiek is átvették a dallamot, együtt énekelt az erdő minden fája.
A szürke ég erszénye újra kinyílt, s a hó csak hullt, hullt Pici vállára. Csillogó fehér ruhát borított rá! Arra lett figyelmes, hogy a többi körülötte táncol és örül. Éneklik azt a furcsán szép éneket: - Óh, gyönyörű, szép, csodálatos éj ...

Karácsony Ilona - tanácsadó szakpszichológus