01/10/2025
Elmúlás. Egyre többet látok. Hirtelen, egyik napról a másikra. És ezzel kapcsolatban egy gondolat már évek óta foglalkoztat: Vajon, ha tudnánk, hogy most találkozunk, beszélünk utoljára, más lenne? Mást mondanánk? Másként viselkednénk? Másként néznél? Jobban ölelnénk? Megbocsátanánk? Nem vitáznánk? A fontos dolgok már nem is tűnnének olyan fontosnak? Már nem az foglalkoztatna, hogy nincs elmosogatva? És a tegnapi ötöshelyettnégyes matekdolgozat már nem is érdekes? Helyette focizhatnánk, hangosan társasozhatnánk?
Sajnos, én a gyerekeimnél nem találtam meg azt a szakembert, akik tudták volna kamaszkorukkal együtt segíteni a szülő elvesztését. Mélyen remélem azonban, hogy van ilyen. De mivel nekünk nem állt rendelkezésre, anyai ösztöneim által vezérelt módszerekhez kellett folyamodnom.
Például, mikor felismertem, hogy a halálnak az az aspektusa is, hogy számukra minden átmenet nélkül történt meg, hiszen látogatni sem tudták az édesapjukat, feldolgozandó, akkor leültünk a nagy ebédlőasztalunkhoz. Gyertyát gyújtottam, elmondtunk egy imát, majd annyit mondtam: “Ott ül Apa azon a széken. Most utoljára. Utoljára beszélhetsz vele. Elbúcsúzhatsz. Mit mondanál neki?”
Sokáig tartott, a kezdeti ellenállás után dőltek a mondatok, az érzelmek. De segített.
Bár előtte is tudtam, de akkor még inkább tudatosult: minden mondat, minden elválás tiszta és nyitott kell legyen. Hogy ne kelljen azon gondolkozni, mit kellett volna másként…
Szeretettel: Rita ☀️🙏💕
Foto: Pixabay
