01/03/2024
Nagyon jó írás a szülés és apák témakörben! Szánjatok rá kis időt és olvassátok.
Jó néhány friss édesapa jár hozzám terápiára, akik nem tudták feldolgozni a gyermekük születését, és az ezzel járó felelősségvállalást.
Sz*****is nehézségeik vannak, vágy hiány és merevedési zavar. Mert senki sem beszélt nekik arról, mivel jár apává válni, nincsenek felkészítve a szülésre.
A néhány alkalmas szülés felkészítő tanfolyam sokat jelent, de az igazi az lenne, ha az apává válásra, a szülés folyamatára már gyermekként kezdenék a felkészítést a fiúk esetében (és a lányok esetében) is. Ha a szülés és az 'elég jó apaság' fogalma ismeretlen, akkor félelmetes is mindenki számára.
Amikor 22 évesen én szültem az első babámat, még a szülőszobába sem jöhetett be a férjem.
Miután felfektettek a szülőágyra, nem mozdulhattam, se enni, se inni nem kaptam.
Minhárom szülés szerencsésen alakult, mindhárom gyermekem gyorsan megszületett, így nem kellett napokat szenvednem, mint más nőknek a mellettem lévő szülőágyakon.
A férjem a baba egy hetes koráig csak üvegen át láthatta a kicsit, mi több, én is csak szoptatni kaptam meg mindhárom kislányomat.
Nem volt testmeleg érintkezés és nem volt megengedett a pár órás csecsemő dajkálása.
Kedves, fiúk, férfiak, apák, lányok, nők, anyák, a születés misztérium, az apukáknak is fontos az erre való érzelmi felkészülés.
Ehhez sajnos nem elég a néhány alkalmas szülés felkészítő tanfolyam, már pici kortól kezdve mesélni kellene róla a kisfiúknak is.
Szabó T. Anna írását osztom meg aki a "férfiak különös figyelmébe" ajánlja írását.
Arról, hogy a férfiak támpontok nélkül maradtak a szülés és a nő sorsok misztériumát illetően.
Hogyan is válhatnak apává megértés és félelem nélkül?
"Végre le mertem venni a polcomról a kassai magyarból kaliforniai pszichológussá lett Edith Eva Eger A döntés című könyvét.
Éppen annál a jelenetnél tartok, amikor megszületik az első gyermeke, tizenkilenc éves fiatalasszonyként, holokauszt-túlélőként.
Azon gondolkozom, olvastam-e gimnazista koromban bármit, ami erről a halálon is diadalmaskodó női erőről szólt, és ami nem állt meg ott, ahol egy férfi megáll: hogy "Anyának érzem, oh Ádám, magam." Olyan írást, ami legalább néhány mondattal beavatott volna, ami erőtt adott és felkészített volna életem egyik legnagyobb, már akkor is vágyott és várt feladatára.
Ami belülről, az átélés igazi erejével mutatott volna példát arra a pillanatra, amikor valaki a maga legbelső erejéből, a maga és a gyermeke együttes erőfeszítésével, a lélek és az izmok teljes, izzó koncentrációjával, nem másoknak kiszolgáltatott testként, hanem teremtő akaratként hozza világra és öleli át diadalmas örömmel az új életet.
Egyetlen ilyen szövegre sem emlékszem.
Egyetemi első évből igen, Hemingway Indián tábor című rémségesen fájdalmas novellájára, ahol a nő egyedül nem képes szülni.
Lassanként én keresgéltem össze magamnak némi irodalmat a női sors témájában, és természetesen olvas az ember szülésfelkészítő tankönyvet, miegyebet - de egyik sem segített abban, hogy megtaláljam magamban azt az elemi, hatalmas erőt, amely minden nőben ott van, akkor is, ha fog valaha szülni, és akkor is, ha nem.
A félelemtől sokáig vajúdtam első gyermekemmel.
Akkor kerültem végre a szülőszobára, amikor a másik ágyra odaült egy frissen szült anya, és boldogan enni kezdte a szendvicsét.
Élt és örült, elégedett és erős volt - fog ez menni, gondoltam akkor én, és engedtem az erőnek.
Miért nem beszélt erről korábban nekem senki?
Miért titkolták el, hogy bennem van?
Miért a sötétség suttogott a fülembe a győzelem vágya helyett?
Nem azt mondom, hogy a gimnáziumban a szülésre kell felkészíteni a lányokat - nyilván nem holmi Gileád a példaképem. Azt mondom: erőt kell adni nekik, erőt az élethez, erőt a jövendő élethez, és erőt ahhoz, hogy élet és halál titkait összeroppanás nélkül elviseljék.
És azt mondom: ezt az intenzív, nagy női erőt igenis meg kell mutani a fiúknak is, olvasniuk kell róla a maguk életkorának megfelelően, hogy ne ijedjenek meg tőle, hiszen az ő utódaik jövője múlik rajta, már csak ezért is meg kell tanulniuk tisztelni.
Nem pusztán az anyaságot, és főleg nem a mártír anya mítoszát (ez már magában is kiszolgáltatottság), hanem azt, hogy úgy osztozzanak a győzedelmes nő örömében, ahogy az újszülött és az anya osztozik az új élet tágasságán, a közös levegő örömén.
Én nem látom, miért ne lehetne megtenni - hiszen a lányokat is megtanítják, hogy ismerjék és tiszteljék a férfi-vitézséget.
Az elmúlt napokban nagyon sok fájdalmat okozott nekem az, hogy bebizonyosodott: sok-sok okos, érző szívű, remek férfi sem érti meg, női szemmel mi hiányzik fájdalmasan a tankönyveinkből.
Hogy miért fájdalmas újra meg újra arról olvasni, hogy az irodalomban a nők kizárólag a férfiakkal való viszony által létezhetnek - hiszen alig néhány női hős van, aki meg tud állni a lábán a maga erejéből.
Nagyon hasonló kiszolgáltatottság ez ahhoz, mint amikor felkötöznek valakit a szülőágyra, és elveszik tőle a cselekvés erejét és szabadságát.
És ha még nem is beszélhet erről az ember, ha az erőről hírt adó női hang meg sem jelenik a kánonban (miféle kánon? ez így katonakórus...), akkor a traumák tovább öröklődnek, a félelmek és frusztrációk továbbadódnak, és hiába a boldog család az eszménykép: a boldogtalan családtörténet a boldog családok mögött is ott fog kísérteni, amíg végig nem beszéljük, ki nem beszéljük elődeink helyett is, amit újra meg újra el kellett hallgatniuk.
"A vajúdás fájdalmas ködéből" írja Eger - akit egyébként egy iskolán kívül is sokat olvasó gimnazista lány ajánlott először figyelmembe - "elében ötlik annak a terhes nőnek az emléke Auschwitzból, aki összekötözött lábakkal vajúdott és haldokolt. Nem tudom távol tartani az arcát és a hangját, beszivárog a szobába, itt van velem.
Kísért. Inspirál.
Testének és szívének minden ösztöne az élet felé mutatott, noha őt és kisbabáját is épp a kimondhatatlanul kegyetlen halálba küldték.
Eláraszt a szomorúság. Földcsuszamlás vagyok. Szétrepesztem magam az ő kínjának éles peremén. Elfogadom a fájdalmat, mert neki nem volt döntési lehetősége. Elfogadom a fájdalmamat, hogy ez kitörölhesse az övét, kitöröljön minden emléket, mert ha ez a fájdalom nem pusztít el, akkor jó eséllyel az emlékek fognak.
Az orvos végre megérkezik. Elfolyik a magzatvíz, és érzem, ahogy a kisbaba kilő belőlem. "Kislány!" kiált fel Klára.""
