TúlélőKlub

15/08/2025

Mi a művészet....

28/07/2025

Érdemes elolvasni...

Mert tök jó a szöveg – azaz: Jób könyvét olvastam, mikor nagymama voltam

Véletlenek pedig nincsenek! Most, így pár nappal az élmény után is állítom: nincsenek véletlenek! És még azt is előre bocsájtom: aki bármi negatív kritikát mer mondani a mai fiatalokról, őket felszínességgel és nemtörődömséggel vádolni, azokat arra kérném, töltsön el körükben kis időt! Lásson bele életükbe, gondolatvilágukba, beszélgessen velük, kérdezzen tőlük, mi foglalkoztatja őket, hogyan látják a világ menetét - s garantáltan más véleménye lesz róluk!

Pár napot ugyanis huszonéves fiatalok körében volt szerencsém tölteni. Fiatalokkal, kik hasonló korúak, mint amilyen az én fiam volt akkor, amikor... Néhánnyal a gondolkodó, tevékeny ifjúság köréből, kik épp tanulmányi célból forgatták vizsgafilmjüket, s kikkel ennek kapcsán volt szerencsém együtt dolgozni. S bármennyire is vonz a téma, hogy írjak róluk és az általam megismert világukról, de mégsem azt fogom tenni. Inkább a bibliai Jóbról fogok mesélni. Jóbról, kinek történetét olvasom épp az alábbi fotón, mely az említett forgatáson készült a minap.

Itt épp egy idős asszonyt játszom. Szerepem szerint egy olyan nagymama korú hölgyet, ki gyászfeldolgozása során rendszeresen folyamodik a Biblia igéinek segítségéhez. Aztán az illusztrált jelenet felvétele előtt, mikor már az öregítő sminken túl az sztk-s szemüveg is felkerült, kezembe nyomta a rendezőasszisztens a Szentírást, mely Jób könyvénél volt kinyitva. Olvasni kezdtem. És azt hiszem, nem is hagytam abba a sokadik felvétel végéig. Csapó ide, csapó oda – anélkül, hogy felnéztem volna, azt tettem, amit a szerepem is megkívánt: elmélyülten, zavartalanul elmélkedtem Jób könyvének mondatain. Majd a forgatási szünetben megkérdeztem: -Miért ezt a részt választottátok? Mire jött a felelet a fiatalok részéről: -Mert belenéztünk és ennél tök jó a szöveg!

Hát, igen! Tök jó! És tökre nekem való! A filmbéli nagymamának is, de nekem, mint gyászoló szülőnek is mennyire, de mennyire jót tett, ha ti azt tudnátok, drága fiatalok!

Mert hát ki is Jób? Egy olyan ember, aki Istennek tetsző, békés, javakban gazdag, sőt, igaz életet él. Mégis - Isten engedélyével - elvétetik tőle minden, amit addig megszerzett: az összes barma, minden gazdagsága, egészsége, sőt, még a gyermekeit is elveszíti ez az igazhitű ember. Mindvégig tudja a történet olvasója, hogy nem azért, mert ezt érdemli. Mégis, Jób legjobb barátai is úgy vélik, hogy mivel Isten igazságos, ok nélkül nem bocsájtana ilyen veszedelmet hív szolgájára. Szerintük a szenvedés a bűn következménye, s Jób hiába próbálja „magyarázni a bizonyítványát”, mindannyian csak vádaskodnak és találgatnak, ugyan mi is lehet Jób hatalmas bűne. Nem tudják, mivel, de tutira vétkezett, hogy ezeket a csapásokat kapta!

Ó, honnan ismerős ez a helyzet?!?

Társadalmunkban az az általános vélekedés, hogy a világ ok-okozati következmények szerint halad előre. A közfelfogás szerint úgy működik a mindenség óraműszerkezete, hogy annak fogaskerekeit egy jól kiszámolható, érdem szerinti jutalomrendszer irányítja: ha jó voltál, jót kapsz, ha rossz, akkor büntetést.

Nos, ez valóban így lenne? Tényleg az igazságosság elve szerint kapjuk a sorseseményeket az életünkbe?

Jób könyve erről elmélkedik hosszan, több vélemény összeütköztetésével. Még Isten nézőpontját is megismerhetjük! Azonban a lírai, sok-sok oldalon keresztül vezetett gondolatmenet végén még csak konkrét válaszokat sem kapunk a felmerült miértekre. Ámde ez a (tök jó) szöveg rengeteget segíthet egy, a társadalom peremére szorult, vagy épp tragédiák és veszteségek által sújtott embernek! Megmutatja, hogyan lehet elfogadni a sorsát, beletörődni helyzetébe egy nagy adag reménnyel a tarsolyában, mondván: Isten tudja egyedül, mi válik igazán a javunkra. Az az Isten, aki az egész kozmosz, a teljes univerzum irányítója! Aki mindennek látja a kezdetét és végét, tehát a szenvedések kimenetelét is. Próbákat küld, s főképp azok számára, akik valóban erősek, s abból a célból, hogy még inkább megerősítse őket. Tanítja őket a szenvedés által, méghozzá: alázatra. Tehát – mily’ nagyszerű!(?) - az igazakat a próbasorozat által még több erénnyel övezi fel! Hurrá!

De, hogy mindezt igazságosnak lehet-e nevezni? Nem tudom. Csak azt: Jób történetének minden elemét felfedeztem a saját sorsomban is. A totális veszteséget. Hisz még a barátok, családtagok is azon meggyőződésüket akarták rám erőltetni, hogy azért kaptam a legnagyobb megpróbáltatásokat az életemben, mert valószínű, megérdemeltem. Azok, akik közelről látták emberi minőségem, áldozatkész tetteim, szándékaim és anyai szeretetem mértékét, még azok is az ok-okozat mércéje és elve szerint mértek engem és a sorsomat. „Nem tudni ugyan, mi okból jártál így, ezt neked kell tudnod!” – hagytak magamra a váddal és a meg nem értettséggel… Úgy maradtam szinte teljesen egyedül a gyászommal és a veszteségemmel, akár az Úz földjén élő Jób.

Milyen hatalmas erővel felruházó, segítő, s egyben örökérvényű történetet is nyomtak ezek a még alig felnőtt gyermekek a kezembe?! Maguk sem tudták, talán… Csak annyit láthattak: olvasom és elmélkedem, keresem a sorok között én is a válaszokat, miközben hálát adok minden véletlennek tűnő gesztusnak és eseménynek, bár tudom - s közhelyesen mondhatnám így is -: nincsenek véletlenek.

Jób sorsa nemcsak a mi, gyermeküket elvesztő szülők sorsára hasonlít. Számtalanszor visszatér a történelem folyamán egy-egy üldöztetett, ártatlanul vádolt és meg nem értett ember érdemtelen szenvedéstörténetében. És - közhelyesen - mondhatnánk így is: nincs új a nap alatt. Megtapasztalhattam, hogy amikor a legnagyobb empátiára és megértésre lenne szükség, akkor kritizálnak és fordulnak el az emberek a leginkább a szenvedőtől.

A kegyelem azonban pont akkor érkezett meg hozzám, amikor kellett: ott, akkor, abban a legmélyebb, mégis legmagasabbra felemelő pillanatban, fiam halálának órájában teljesen világosan körvonalazódott a veszteség oka, annak gyökere, láttam a fogaskerekeket, s azt is, mi lesz ennek az egész szenvedéstörténetnek a kimenetele és hozadéka. Ezért e küldetéstudat. Ezért e béke. Ami a külvilág, s a legközelebbi hozzátartozók szerint fel- és elfogadhatatlan.

S hogy mi lett Jób sorsa a legvégén? Mert még nincs ám vége ennek a sztorinak! (Mint ahogy a keresztre feszítés története sem Krisztus halálával végződik.) Nem fogom elárulni itt és most. Aki kíváncsi, úgyis elolvassa. Annyit elárulok: tök jó a vége! S talán pont ez a „happyend” ad újabb lendületet, hitet és energiát segítő munkám folytatásához.

És nem kevésbé ad erőt annak a forgatásnak a sikere, mely a minap történt Kalocsán. S a téma, melyet a készülő film körbejár: egy öngyilkosság utáni gyász feldolgozása. Ugye, hogy nincsenek véletlenek!?

Fotó: Nagy Lilla

15/07/2025

Megfontolandó...

Az emberek meglepően hasonlóan írják le, amit akkor élnek át, amikor lelki krízisben vannak. Folyamatosan úgy érezzük, mintha egy mázsás súly nehezedne a mellkasunkra. Volt már ilyenben részed? Nekem is, bár szerencsére nem most.

Szinte csak akkor szabadulsz meg a rettentő nyomástól, amikor alszol. És van az a pillanat az ébrenlét és az álom határán, amikor már felébredtél, de még nem ugrottak a helyükre az emlékeid, az identitásod, a hely és az idő, amiben vagy. Ebben a röpke, tűnő pillanatban még nem érzed a súlyt - a lelked súlytalan.

De aztán fókuszba áll a valóság. Visszaemlékezel arra, ki vagy, és mi történt veled. A nyomasztó teher ismét rád nehezedik.

Ahogy Rilke írja:

„És minden reggel újra kezdődnek
a dolgok, mintha még nem történt volna semmi.
Csak a szívünk emlékezik.”

Sokat elgondolkodtam azon, hogy ez a röpke súlytalan pillanat üzenetet hordoz számunkra. Azt az üzenetet, hogy a teher, amit viselünk, viszonylagos. Az ego terhe. Az ő vesztesége. Sérelme. Ezt a terhet nem csak mi hordozzuk, de egyben mi is teremtjük újra, minden egyes reggel. A gondolatainkkal, az érzéseinkkel.

Mögötte pedig mindig is ott van valami más - egy jóval tágasabb, végtelen óceán. Amitől minden pillanatban csak egy karnyújtásnyi távolság választ el bennünket. Ahol a teher elveszíti a súlyát és az értelmét.

"Az ego nem más, mint egy vékony ostya, ami egy szivárványosan csillogó óceán felszínén lebeg," mondta James Hollis, a jungiánus pszichológus.

Ez a gondolat vigaszt nyújt.

Mégis, aki azt hiszi, hogy eldobhatja az ego terheit és rögtön beleugorhat ebbe a végtelen óceánba, téved. Nincs expressz felvonó, nincs spiritual bypassing, nincs kémiai vagy egyéb tudatmódosító, ego dissolution, ami megspórolná nekünk a hosszú, fájdalmas önismereti utat. Amit végig kell járnunk addig, amíg a veszteségünk, a gyászunk, a sérelmünk, a kudarcunk, a szégyenünk a helyére nem kerül. Jelentést nyer.

Az ego nem véletlenül alakult ki. Egyfajta védőpajzs. Ami megóv, segít a túlélésben - de egyben foglyul is ejt minket. Ahogy Hollis írja: az ego hasznos szolga, de rettenetes úr.

Meg kell szelídítenünk, ahogy a kis herceg a rókát. Lassan, türelemmel, figyelemmel. Meg kell tanulnunk felfedezni az árnyékban lévő részeinket. Felelősséget kell értük vállalnunk, bármilyen nehéz is. Mert a szabadság egyben felelősség.

„Az emberek elfelejtették ezt az igazságot – mondta a róka. –
De neked nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”

(note to myself)

13/07/2025

A gazdagság titka....

22/06/2025

Milyen igaz....

A Kalahári elveszett világa című művében Laurens van der Post felfedező egy megrendítő pillanatot oszt meg, amelyet a kalahári busmanokkal töltött ideje alatt élt át.

Egy éjjel egyszerű kérdést tettek fel neki:
„Miért nem hallod a csillagokat?”
Nevetett, azt hitte, tréfálnak. De ők nem vicceltek.

Amikor rájöttek, hogy valóban nem hallja a csillagok énekét, az örömük szomorúságba fordult. Számukra az éjszakai égbolt hangjai valóságosak voltak – a természet bensőséges, élő hangjai. Az, hogy valaki ezt nem hallja, sokkal súlyosabb, mint a siketség:
az elszakadást jelentette.

A busmanok szemében a legnagyobb tragédia nem a hallás elvesztése volt...
Hanem az, ha valaki elveszíti a kapcsolatát a világegyetemmel.

31/05/2025

Álom és valóság – egy dal, amely oda repít, ahol már csak béke van...

E dal megszületése egy ködös, novemberi reggelhez kötődik – ott és akkor, ahol az álmok és az emlékek világa összeér.
Szavakból és hangokból lett híd a fájdalmon át, amit a Holló-Hát, minden egyes előadásukkal újra és újra átjár.

🎥 A felvétel a Bükki Csillagdában készült, ahol a planetáriumi látvány és a zene együtt teszi felejthetetlenné az élményt.

🎶 Olvasd el Lovass Adél írását, és hallgasd meg a dalt – talán te is megbékélsz valami régivel benne...

Bükki Csillagda élő 2025.04.12.Zene: Veres Zoltán Szöveg: Lovass AdélÁlom és valóságMorzsolt álmomat rágom,Szívom köd velejét,Kép-lánc fon körül ágyon,Fű...

25/05/2025

..., aki csinálja is, amit mond....

20/04/2025

Mélység, szépség, megértés....

LOVASS ADÉL: NINCS HALÁL

Az előbb még
mozdulatlanság ült mindenütt.
Túl a koszos, fakult üvegen,
ahol a sok, halott levél feküdt.
Temérdek, szürke, lapos falevél,
mit papírvékonyra döngölt a hó, a fagy,
s az, itt, a hegyekben oly’ hosszú tél.
Csak ültem.
S a telefon kijelzőjét bámultam bénán.
Néztem magamba elmerülten,
némán.
S az ablakon túl,
ahol a fák ágain reggelente a fény halványan kigyúl,
a kopasz tavasz meredt vissza énrám.
Ó, mily’ hazug! – gondoltam.
S próbáltam értelmet találni a telefonon kiírt sorokban.
Próbáltam a reggeli fényben életet látni.
Tavasz, kikelet, születés, akármi…!
De csak néztem keserűen. Minden hideg, halott, rideg és…
Hol van itt újjászületés?

S ahogy az ablak előtt ültem,
s halálhíred próbáltam megrendülten
feldolgozni, szinte már a fájdalom,
a minden mindegy!,
a mi végre? kétségbeesett tavába merülten,
kinn,
az üvegen túl
valami megváltozott.
S a kopasz, tavaszi tájban,
ahol még semmi szín, ahol még minden szürke,
ahol még a téli gyász van,
hol a kopott, halott levelek a földön,
laposak, barnák, sötétek mind,
mint naptól elzárt börtön,
a kerítésen túl, igen, ott, egy ponton: valami mozog!
Mit mozog? Emelkedik, pörög, forog…!

S látom, ahogy a halott, lapos levelek
hirtelen szárnyat kapnak,
repülnek és táncot ropnak,
láthatatlan kezet fognak,
kavargó, vakító áramlásban,
illegnek-billegnek gyors egymásutánban,
fény villan rajtuk,
alakjuk lapos tükör,
majd nő, nő egyre a szélfútta kör,
s látszólag tehetetlen, s mégis boldogan,
pár percre új életet kapva
keringnek, szállnak a magasba,
s ha egy-egy feléri szédülve a legfelső ághegyet,
könnyű lesz, vidám,
nézelődik, s tán
élvezi a megnyílt teret,
nem tudom,
csak lebeg, lebeg, lebeg…

Ó… a fenti levél, lehet, a te szemed?
Föntről látja tán a tavaszi tájat,
a szétterülőt, a tágat…
S az oldalsó, a lehulló… A kezed? Nicsak! Integet…
És arcom már lágyul, rá szelíd mosoly ül.
S ahogy a felkelő nap a fák tetejére csücsül,
látom, hogy a szélben leng egy ág, egy vékonyka, görbe…
Hát, itt vagy!
Hát eljöttél pár percre, látszólag testet öltve.
Csontjaid ketrecén túlra szabadult ki a lényeg,
tested megpihen, már bomlik,
ám sejtjeid külön-külön önálló életre kélnek,
építenek fát, ágat, levelet,
új egységbe állva az atomok
új kötéssel alkotnak új elemet…
Ó, mi oktalan, búsba süllyedt emberek,
nehéz, húsos agyag, ami a félelemtől remeg;
mi, az égi lehelettel töltött földi testek,
kiknek minden alkotóeleme nemlétező haláltól retteg…!

Te itt vagy! Érzem!
Szabadon, szárnyalón, egészen!

S hogy közelebb lehessek hozzád, a teraszajtót nyitom.
Hideg a március
-lebben pizsamám, papucs a lábamon -,
huzatja friss, s huss:
szél tölti ki megnyitott terem.
Érzem, te léptél be hozzám,
s veled a végtelen.
A finom, az örök, isteni lehelet,
s az ajtón besepersz néhány papírvékony,
ideiglenesen életre kelt levelet.

S hallom, a szél súgja:
nem félek, nem félek!
Majd visszahangja zúg, hogy:
élek, élek, élek, élek, élek, élek, élek, élek!

Fél perc.
Csak ennyi volt e reggeli látomás.
Csak egy forgószél. Csak egy fuvallat.
Csak feszült figyelem, - mert, igen, az is kell -,
s már minden, látod, más!
Tudom, hogy nem a szél, nem a huzat muzsikál.
Tudom, te köszöntél el tőlem.
Tudom: TE VAGY!
S tudom, hogy nincs halál!

Bükkszentkereszt, 2025. márciusa

17/04/2025

Segíts, ha tudsz.

11/04/2025

A bölcsességről....

Az egyik kedvenc bibliai történetem Salamonról, Dávid fiáról szól. Aki, a Biblia szerint, igen kedves vala az Úr szemében. Ezért Isten megjelent az álmában, és így szólt: Kérj valamit, én megadom neked! Salamon nem azt kérte, mint amit nagyon sokan kérnének. Hosszú életet, gazdagságot, az ellenségei halálát. Hanem bölcsességet. Többet, mint a puszta tudást. Értelmet, képességet, hogy különbséget tegyen a jó és a rossz között. És lőn: az Úr bölcs és értelmes szívet adott neki. Ráadásul azt is megadta neki, amit nem kért: gazdagságot és dicsőséget.

Ez a történet nagyon megragadt bennem. Így ha a csodatévő dzsinn még a mai napon is megkérdezné tőlem, hogy mit kívánok, akkor ezt válaszolnám: több bölcsességet, tesó! Mert még ha az élet csapásokat is tartogat - márpedig fog - megfelelő bölcsességgel azt is át lehet vészelni.

De persze a bölcsességet azt többnyire nem csak úgy osztogatják. Mint Luca Giordano barokk festőművész festményén, ahol Isten valamiféle szuperhősként lézerfénnyel sugározza a bölcsességet az alvó Salamon fejébe. A bölcsességre az ember szert tesz. Igazából Salamon már azelőtt szert tett (némi) bölcsességre, hogy kérte azt. Hiszen az ember akkor kér (több) bölcsességet, ha már van neki valamennyi (amivel persze nem kérkedik, tudja, hogy soha nem lehet tökéletes). A balga pedig többnyire balgaságokat kér.

A keleti hagyományban a bölcsesség - magasabb belátás. Szanszkritul pradnyá. Egyfajta megértés, betekintés a függöny mögé, a valóság természetének felfogása. A sötétség eloszlatása.

A théravada buddhista bölcselők szerint három úton szerezheted meg. Vagy úgyis mondhatnánk, hogy a bölcsesség elsajátításának három szintje van.

1. Tanult: amit a könyvekből olvasol, bölcs emberektől hallasz. Sok ember meg is elégszik ezzel a szinttel és nem törekszik mélyebb tudásra (nem is említve azokat, akik még erre sem törekszenek).

2. A reflektív vagy kontemplatív: amikor az előbbi módon megszerezett tudásodat elmélyíted, a valóság természetén töprengsz, elmélkedsz. És ebből új belátásokra teszel szert.

3. Tapasztalati, meditatív: ez a tudás már csak azok számára nyílik meg, akik meditálnak, tudatosan megfigyelik a belső valóságukat. A testi észleléseket. A gondolatok, érzések egybefűződését és széthullását. Ezek keresztül megvilágításba kerül számukra a valóság változó természete. Az állandóság illúziójához való ragaszkodásban rejlő szenvedés.

Ez a harmadik szint az, amiben mi, európai emberek, gyerekcipőben járunk. A pragmatikus, alkalmazható, technológiai tudás terén hatalmasat léptünk előre. Mégis, ez a fejlődés egyoldalú és torz maradt. Mert a bölcsesség harmadik szintje tekintetében még gyerekcipőben járunk. Belefulladunk az információba, de mégis szomjazunk bölcsességre.

Bizonyos szempontból Blaise Pascalnak bizony igaza volt: az emberiség minden problémája abból fakad, hogy az ember nem képes egyedül, csendben ülni egy szobában. De nem csak tanulni, ücsörögni, elmélkedni és álmodozni kell abban a szobában. Az jól megy már most is a nyugati embernek. Sokan összetévesztik a meditációt a puszta elmélkedéssel. A meditatív bölcsességhez módszeres, éber figyelemre, tudatos jelenlétre van szükség.

Sokat tanultunk, és még tanulhatunk erről a keleti bölcselettől - és egyben szerintem ez fordítva is igaz. Másban járunk előrébb és hátrább (ha egyáltalán van itt értelme arról beszélni, hogy "előre" meg "hátra"). Én azt gondolom, hogy a 21. században a legizgalmasabb felfedezések nem a technológiában vagy a világűrben várnak ránk. Hanem az emberi lélek és elme végtelen térségeiben. Ahol a keleti bölcseség megtermékenyíti a nyugati tudományt. A legnagyobb utazásokat ülve tesszük meg, miközben befelé figyelünk.

"Minden utazásnak van egy titkos uticélja, aminek az utazó nincsen tudatában," mondta Martin Buber.

07/04/2025

Egy érdekes, szép, látványos műsor lesz, ha még nincs 12-én, szombat estére programod. Vár a Bükki Csillagda!

Bükkszentkeresztre hullik a hófehér égi áldás!
Tegnap és ma téli hangulat és komoly hótakaró lepte el a vidéket. De hogy küszöbön van a várva várt tavasz, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a mai napsütéses-madárcsicsergős hóesés. A fagy még bele-belemar kicsit fákba, virágokba, fülünkre húzzuk a sapkát, de az biztos, hogy a tavasz már itt jár a kertek alatt.

Ebbéli vágyunknak ad hangot e hétvégén a Bükki Csillagdaban a Holló-Hát formáció is, ugyanis műsorukat a tavasz, az újjászületés témájának szentelik. A közelgő húsvét és költészet napja pedig apropóul szolgál annak, hogy a planetáriumi vetítés alatt megzenésített verseket hallgassunk tőlük. Az együttes tagjai szintén "idevalósiak", Lovass Adél és Veres Zoltán Bükkszentkereszten él és alkot.
Dalaik nem csupán zeneszámok. Műveik „látódalok”, melyek képeken, szimbólumokon és hangokon keresztül vezetnek be a lélek belső tájaira. A hangzásvilág különösen sokszínű: finom folk-hatások, balladai építkezés, indie-pop lüktetés és lírai elemek keverednek egyedi formában. Szó esik bennük szerelemről, érzékiségről, a halál és élet nagy kérdéseiről – tabuk helyett őszinteséggel és spirituális kereséssel. A dalszövegek irodalmi rétegei és szimbolikája révén minden egyes előadás szellemi utazás, amely egyszerre személyes és egyetemes, s melyhez a látvány misztikus élményt tud nyújtani.

Előadásuk 19 órakor kezdődik, melyhez esti csillagles és csillagász által tartott bemutató is tartozik, jegyek még kaphatók az eseményre:
https://www.bnpi.hu/hu/program-reszletek/tavaszi-varazslat-a-csillagok-alatt-zene-kolteszet-es-ujjaszuletes-a-bukki-csillagdaban?fbclid=IwY2xjawJg7Z1leHRuA2FlbQIxMAABHgJBoGFzztFAG7_tH3cPnn5oYcfsKKyc_lBzIcywDn6RL0v2ArSU6u0xaXyD_aem_FOb1mH2DEDsAcr84wd83mQ

S ha valaki szeretne belehallgatni a Holló-Hát dalaiba, akkor álljon itt egy olyan alkotás, mely biztos nem fog elhangzani a tavaszi előadáson, a mostani időjárást azonban hűen tükrözi hangulata. Címe is az: Téli dal, talán. :) :
https://www.youtube.com/watch?v=-4CXblGyZEc

26/03/2025

Tudtad?

Mostanában a tomboló drogellenes háború közepette kevesebb időm van elmélkedni és elmélyültebb posztokat írni. Pedig az ilyen időszakokban még fontosabb az elmélyülés.

A Buddha négy nemes igazsága közül az elsőt gyakran így adják vissza magyarul: az élet tele van szenvedéssel. Erre a sarkalatos tanításra épül minden más: tehát ennek a megértése kulcsfontosságú. A zsidó-keresztény kultúrkörben nevelkedett ember azonban könnyen félreértheti ezt úgy, hogy a buddhizmus szerint a világ nem más, mint siralmak völgye (vallis lacrimarum). A nirvána tanítását pedig könnyű úgy félreérteni, hogy ez valamiféle buddhista mennyország, ahová az üdvözült lelkek kerülnek.

Hát nem erről van szó.

Amit magyarra gyakran "szenvedésnek" fordítanak, az a Buddha nyelvén (páli) nem más, mint a dukkha. Ennek jóval több jelentésárnyalata van, mint amit bármilyen magyar szóval vissza lehetne adni. A kifejezés a du (rossz, nehéz) előképzőből és a kha (üres, lyuk) szóból áll. Eredetileg a kerék tengelyében található lyukat értették alatta, amibe rosszul illeszkedik a kerék tengelye, ezért a kerék nehezen, csikorogva forog.

Gondolj csak bele, milyen találó hasonlat: az ember gyakran érzi úgy, hogy az élete kereke nehezen, csikorogva forog, mintha valami baj lenne vele, mintha selejtes lenne. Vagy mintha a világgal lenne valami baj. De a Buddha szerint sem a világgal, sem az emberrel nincs baj. Senki sincsen "selejtes anyagból gyúrva". Mind ragyogó lények vagyunk. Csupán a szemléletünkkel van a probléma. Azzal, ahogy a valósághoz viszonyulunk. Ahogy ragaszkodunk dolgokhoz, amik nem adhatnak nekünk tartós kielégülést. Ebből ered a dukkha. Amit gyakran fordítanak "kielégületlenségnek" is, ami szerintem találóbb fordítás.

Amikor azt mondjuk, hogy "szenvedés", akkor többnyire csak negatív érzésekre gondolunk. Fájdalom, félelem, szorongás. És azt hisszük, hogy ezektől kell megszabadulnunk ahhoz, hogy megtaláljuk a tartós örömöt. De a Buddha szerint nem ez az út - a dukkha több, mint egyszerűen csak negatív érzés. Mondhatnám úgy is, hogy ez csupán a dukkha egyik eleme: amikor kimondottan szarul érzed magad. Ugyanakkor a dukkha akkor is jelentkezhet, amikor kimondottan feldobott vagy. Például éppen be vagy rúgva vagy tépve, vagy orgazmust élsz át. És úgy érzed, a világ császára vagy.

Bizony, a dukkha gyakran az eufória, az eksztázis álarcát ölti: hiszen ezek nem tartanak örökké. Görcsösen igyekezünk, hogy meghosszabbítsuk őket. Hogy minél több időt töltsünk bennük. És közben kifakul minden más. Még jobban csikorog a hétköznapi életünk rozsdás kereke.

A Buddha egyik első beszédében egy nagyon találó hasonlattal élt: olyanok vagyunk, mi, még fel nem ébredt emberek, mint a kutya, ami ki van kötve egy karóhoz. És hiába acsarog, hiába rángatja a láncot, hiába kering a karó körül, nem képes elszabadulni - ugyanazokat a köröket futja újra és újra. Ragaszkodunk a karóhoz, azt hisszük, hogy mi vagyunk a karó. Azonosítjuk magunkat a szenvedélyeinkkel, az indulatainkkal, az észleléseinkkel, az ítéleteinkkel, a nézeteinkkel, a tudatállapotainkkal.

Ez az egzisztenciális függőség az emberi létezés egy szerves velejárója, amiből a felébredés egyszerre borzasztó egyszerű - és mint minden borzasztó egyszerű dolog, egyben borzasztó nehéz is. Nem csoda, hogy nem szaladgálnak körülöttük a Buddhák.🙃 Ebből a felismerésből, a dukkha mint egyetemes kondicionáltság megértéséből fakad az együttérzés is minden más érző-gondolkodó lény iránt. Hiszen felismerjük, hogy nem vagyunk sem felsőbbrendűbbek, sem alsóbbrendűbbek másoknál - mindenki ugyanebben az egyetemes egzisztenciális függőségben szenved. Az ebből való felépülés - felébredés - az út.

"Nincs ok sietségre," mondta Sayadaw u Pandita, burmai buddhista tanító. "Az egyetlen dolog, ami számít, figyelni, ami történik, akár jó, akár rossz."