16/06/2025
Kábán bandukoltam ma hazafelé a gyógytornász-manuálterapeuta rendelőjéből. Azt éreztem, alig élek, legszívesebben az első padra lefeküdnék aludni vagy pityeregni.
Elnevettem magam: utoljára akkor vánszorogtam így az utcán, amikor pár éve a pszichológusommal egy szintén kemény és nehéz témával foglalkoztunk. (Igen, a pszichológusok is járnak pszichológushoz, ez természetes.)
Profi volt a pszichológusom is, profi a gyógytornász-manuálterapeutám is, én messziről kerülöm a párhónapos képzéseket végzett "gyógyítókat".
Elgondolkodtam az analógián, és rájöttem, hogy egészen sok mindenben hasonlít a két szakma - ha eljátszunk a szimbolikus gondolkodással.
Első pillantásra a pszichológus és a manuálterapeuta egészen más területen dolgozik: egyikük a lélek, másikuk a test fájdalmait próbálja enyhíteni. De mindketten a szenvedés, a régi sérülések és a fájdalmas pontok felől közelítenek a gyógyulás felé.
A manuálterapeuta gyakran olyan izom- vagy ízületi területeket kezel, amelyek a test "emlékezetében" régi balesetek, rossz tartás vagy túlterhelés következményeként őriznek feszültséget. Ugyanígy a pszichológus is olyan lelki csomókkal dolgozik, amelyek gyerekkori tapasztalatokból, korábbi kapcsolati sérülésekből vagy elnyomott érzésekből erednek. A test és a psziché egyaránt hajlamos „kompenzálni”: ahogy a test egy sérült területet más izmok túlterhelésével próbálja tehermentesíteni, úgy a lélek is védekezik – elkerüléssel, hárítással, maladaptív sémákkal.
Mindkét szakembernek képesnek kell lennie arra, hogy kellő érzékenységgel tapintson rá ezekre a régóta hordozott fájdalompontokra. A kezelési folyamat gyakran kezdetben nemhogy enyhíti, hanem épp felerősíti a szenvedést. Egy régen begörcsölt izom kilazítása fájdalmas lehet – csakúgy, mint egy eltemetett emlék vagy elfojtott érzés felszínre hozása. A „megbolygatott” terület sajog, tiltakozik, fáradékonnyá válik. Ez azonban nem a baj jele, hanem a gyógyulás kezdete.
Épp ezért mindkét esetben alapelv a fokozatosság, a türelem és az átgondolt felépítés. Egy mélyen húzódó testi vagy lelki sérülés nem oldható meg egyetlen alkalommal – a csoda, az átokoldás és katarzis helyett rendszerességre, biztonságos tempóra és együttműködésre van szükség. A túl gyors, erőszakos beavatkozás – legyen szó hirtelen nyomásról egy érzékeny idegre vagy túl mélyre hatoló kérdésekről egy éretlen lelki állapotban – akár ártalmas is lehet. Egy rossz mozdulat bénulást okozhat a testben; egy rosszul időzített lelki konfrontáció bezárkózáshoz, retraumatizálódáshoz vezethet. A jó szakember tudja: nem a gyors eredmény a cél, hanem a tartós és fenntartható gyógyulás.
A pszichológus és a manuálterapeuta is a klienssel közösen dolgozik: egyikük a test visszajelzéseire, másikuk a belső élményekre hangolódik. A figyelem, az empátia, az együttérző jelenlét mindkét kapcsolatban alapvető. Egy valóban hatékony terápiás kapcsolat nem csupán technikák sorozata, hanem bizalmi tér, ahol a kliens megtapasztalhatja, hogy nincs egyedül a fájdalomban – és hogy a változás, bármennyire nehéz is, lehetséges.
Végül, mind a manuálterápia, mind a pszichoterápia célja a mozgás helyreállítása: az előbbi értelemben szó szerint – egy felszabadított ízület, egy fájdalommentes mozdulat formájában –, az utóbbi pedig lelki értelemben: szabadabb kapcsolódás, tágabb érzelmi mozgástér, nagyobb önazonosság formájában. Mindkét folyamatban kulcsfontosságú az, hogy a kliens aktív részesévé váljon saját gyógyulásának.
