13/12/2022
Nem tudok bízni továbbra sem. Szétmarcangol belüről, és érzem, mélyen, hogy ez nem mindig a másik hibája. Ez nem egészséges. De nem tudok bízni a férfiakban, és önmagamban sem. Önmagamban sem, mert nem tudom elhinni, hogy szerethető vagyok, hogy képes vagyok valaki számára azt nyújtani, ami őt boldoggá teszi. Nem hiszem el magamról azt sem, hogy képes vagyok valamit jól csinálni.
Nem tudok bízni a férfiakban. Pedig próbálok, tényleg. De olyan, mintha mindig történne valami, ami elbizonytalanít benne, mikor már úgy érzem, jó úton haladok. Ilyenkor az én fejemben rögtön lejátszódik számtalan lehetséges történés, és egyik sem szívderítő...Tudom, csak azt lehet elbizonytalanítani, aki hagyja, és én hagyom. Miért? Nem tudom. Lehet, hogy csak én látok bele a szituációkba mindenféle negatív, számomra fájdalmas eshetőséget, de ezek akkor is belerántanak egy sötét zuhanásba, ami lassan felemészti a lelkemet és a szívemet.
Voltam-e már megcsalva? Biztosan. Csaltam? Igen, én is csaltam. Mindegy az, hogy mi vezérelt, a tény az, hogy én is voltam hűtlen. Porba tiportam még ki sem alakult nőiségemet. Hogy miért csináltam? Valószínűleg ha erre meglelem a választ, akkor sokkal közelebb kerülök a megoldáshoz, mint eddig valaha. Mondhatnám azt is, hogy az édesapám miatt, foghatnám őrá is, hogy nárcisztikus, hogy biztos hűtlen volt édesanyámhoz stb. Igazságalapja mindegyik állításomnak lehet. Vagy esetleg rég „elfeledett”, elnyomott trauma áll a háttérben? Sajnos nem tudom rá a választ, de kutatom.
Kutatom, mert ha nem tenném, összeomolnék alatta. Cipelem a bizalmatlanság és félelem súlyos terhét, és elfáradtam bele.
De megyek tovább, mert szeretném meggyógyítani ezt a szeretetlen működést magamban. Mert tudom, hogy ahogy kint úgy bent. És azt is tudom, hogy minden belőlem fakad, mert ha újra és újra úgy érzi az ember, hogy a külvilág az oka annak, hogy rosszul van, akkor biztos lehet benne, hogy nem a külvilág a hibás. Én is tudom, hogy ezeknek a sebeknek gyógyulnia kell, mert igenis lehet hinni és bízni!
