14/03/2023
Masszőrként az ember hajlamos feltételezni, hogy az emberek járnak masszőrhöz. A pszichológusnak mindig van pszichológusa, a masszőrnek masszőre: ez evidensnek tűnik. Sőt, jó esetben a pszichológusnak is van masszőre, a masszőrnek pedig pszichológusa, hiszen egyikünk sem kizárólag testből vagy lélekből áll. Ugyanezen logika mentén, aki nap mint nap emberi életek meghosszabbításán fáradozik, amögött biztosan áll valaki – egy őrangyal – aki ugyanígy vigyáz az ő életének hosszára… hogy ez valóban így van-e arról Csermák József, veszprémi mentésirányítóval beszélgettem, aki annak ellenére volt kedves a rendelkezésemre állni, hogy – saját bevallása szerint – mostanában elég sokat „lót-fut.”
G.L: Többek között épp erről szerettelek volna megkérdezni: átlagosan mennyit lót-fut egy mentős?
CS.J: Ez az időszak viszonylag békés, túl vagyunk az ünnepeken – még fontosabb, hogy túl vagyunk a covidon és nem következett be egyéb fertőző betegség-áradat, úgyhogy remélhetőleg most már nem lesz semmi gond. Zajlanak az átalakulások az egészségügyben is, nem tudom pontosan, hogy mennyi munka lesz még ezzel, de erről azért nem akarok többet mondani, mert nekem az az elvem, hogy majd meglátjuk, hogy sül el. Kíváncsian várjuk a jövőt a hétköznapokban pedig tesszük azt, amivel meg vagyunk bízva.
G.L: Engem általánosságban érdekelne, hogy néz ki egy nap a mentőknél.
CS.J: Hat-ötvenkor megyek be, akkor váltunk. Hétig leszűrjük az egész megyét, hogy melyik kocsi hol tartózkodik, egymás után mindenki bejelentkezik. Én hívogatom őket, közben a kollégáim veszik fel a szállításokat.
G.L: Ez nagyjából hány kocsit jelent?
CS.J: Úgy huszonötöt-huszonnyolcat – attól függően, hogy épp hétvége van, vagy hétköznap. Bejelentik a műszaki problémákat, megnézzük a tervezet-javításokat, az előre felvett feladatokat, és ekkor kezdődik gyakorlatilag a logisztika: miből mit lehet kihozni, amelyik kocsi rossz, hogyan jusson el a szervízbe. Utána megpróbáljuk kitalálni, aznapra mi várható. Egy idős kollégám mondta egyszer, hogy ez olyan, mintha lenne egy marék dobókockád, és azzal dobnál egyet: minél kisebb a szám, annál nyugodtabb a nap.
G.L: Ezt mennyire tudjátok megjósolni? Péntek tizenharmadikán például jobban benne van az emberek pszichéjében, hogy most balesetet kell szenvedni?
CS.J: Ezt én így még nem figyeltem meg, de van egy ritmusa. Inkább jellemző, hogy bizonyos hónapoknak, ünnepeknek és évszakoknak van erre hatása. Például nem lehet összehasonlítani egy szerda estét szombat éjszakával, amikor ugye hosszabban maradnak fent az emberek. Én láttam – illetve érzékeltem – már olyat, hogy amikor nagy meccs volt a tv-ben, vagy valami jó film, akkor mintha kevesebb mentőhívás érkezett volna. Tehát ha valami az embereket hazaszólítja, akkor megfigyelhető, hogy kicsit nyugodtabb a légkör. Nyilván, amikor sok a rendezvény – itt gondolhatunk akár a városi programokra, vagy arra is, ha sportesemény van valahol – az egy fokozott figyelmet igényel. Ez nem feltétlenül jelent baleseteket, de várhatóan, ahol nő a népsűrűség és (nem akarok rosszmájú lenni, de) fogy az alkohol, ott több a riasztás. Ha esik az eső vagy lefagy az út, akkor nyilván megugrik a bokatörések száma, ahogy szombat este, a bulis időszakban pedig az alkoholfogyasztók rosszullétére kell számítani – és akkor nagyon finoman fogalmazok ahhoz képest, amit érzek ezzel kapcsolatban.
G.L: Mennyivel éreztek stresszesebbnek egy-egy ilyen napot?
CS.J: Alapvetően a kolontári vörösiszap-katasztrófa egy nagy vízválasztó volt – legalábbis az én pszichémben. Úgy is szoktam fogalmazni, hogy ha azt mentálisan végig lehetett csinálni, akkor bármit. De nem is kell feltétlenül Kolontárral példálózni, előfordul, hogy egy adott időpillanatban több autóbaleset történik. Vagy például leesik az eső, és turistacsoportok az erdőben maradnak, leszakad egy faág, valakire ráesik… szóval ez kimerítő tud lenni, de Kolontár mégiscsak egy olyan esemény volt, amit nem véletlenül nevezünk katasztrófának.
G.L: Gondolom, lelkileg is jobban megviselte azokat, akik a helyszínen voltak.
CS.J: Nekünk egy ilyen félkatonai szervezetünk van. Ahogy a főnököm régen mondta, vannak olyan balesetek, amik után érdemes lenne elmenni pszichológushoz, de ilyenekre nincs idő.
G.L. Ezt jó is, hogy említed, mert meg akartam kérdezni: egy ilyen életvitelbe mennyire fér bele az énidő? Mennyire tudod könnyen letenni a munkát a műszak végén?
CS.J: Nagyon sokat segít, ha rendesen elfáradok – ilyenkor csak lefekszem és elalszom. Az biztos, hogy nem vágyom túl sok társaságra, elég a szűk családi köröm. Mindig kitalál az ember valamit, most például váratlan fordulat az életemben, hogy kertészkedni kezdtem. Ha csinálok valamit – kétkezi dolgot – összeszerelek egy magaságyást, az engem tejesen kikapcsol. Ez az egyik verzió. A másik, hogy keresünk egy olyan pontot, ami valami egészen más. A mentősök többségének van valamilyen másodállása. Én nem véletlenül választottam a kozmetikumokat – a színek, az illatok: ez egy másik világ. Aztán ahogy halad az ember a korral előre, úgy egyre inkább nyugalmat keres. Az a lényeg, hogy kösse le valami az ember figyelmét. Én a mentésirányításban dolgozom, ott egyperces döntések vannak. Priorizálunk, van a P1-es – az az életveszély – és a P2-es – az pedig a sürgősségi – szint, ennek próbálunk elsősorban megfelelni, hogy minél többen túléljék ezeket a rossz állapotokat. Ha tényleg olyan helyzet van – a sürgősségi riasztás első fokozata – akkor ott nem csak mentőt küldünk, hanem közben telefonon megpróbáljuk az általános elsősegélynyújtási folyamatokat közvetíteni. Alapvetően az én munkaköröm most pillanatnyilag a logisztika: hogy egy huszonnégy órás esetszámra a mentők a súlyosságnak megfelelően, a lehető legjobban kihasználva kerüljenek bevetésre.
G.L: Nekem most az ragadta meg a figyelmemet, amit arról mondtál, hogy milyen egyéb tevékenységeket találtok magatoknak, ugyanis ezek mindegyike aktív: arról szól, hogy valami mást csinálsz, lekötöd a figyelmedet. Meg tudod mondani, mikor fordult elő utoljára, hogy magaddal foglalkoztál? Akár a mentális, akár a fizikai jólléteddel. Például mikor jelentkeztél be utoljára masszőrhöz, mentél el szaunába vagy akár pszichológushoz – amire ugye mondtad, hogy nincs idő?
CS.J: Én rendszeresen foglalkozom ilyen dolgokkal, szeretek szaunába, wellnessre járni – ha a család megengedheti magának, akkor megyünk.
G.L: Félve kérdezem meg: egy átlag mentős mennyire engedheti meg magának?
CS.J: Attól függ, hol. Itt Veszprémben bármelyik mentős megengedheti magának – szerencsére jó helyen vagyunk – de azért el van rúgva a laszti néhány helyzetben. Az elmúlt néhány évben nagyon megemelkedtek az árak, én három éve járok Velencére például, és ez ott is mérhető. Egyébként ennek más módja is van, vannak kollégák, akik kerékpároznak, azzal járnak még dolgozni is. De tény, hogy egy-egy ilyen háromórás akció (a wellness) ér annyit, mintha előtte egy húzósabb szolgálati dömping után aludtam volna néhány órát. Ez egy mentális segítség is, de szerintem nem csak a mentőknek az, hanem mindenkinek – mert senkin nincs könnyű helyzetben.
G.L: Azért nektek kiemelkedően stresszes az életetek, amennyire én így kívülről, laikusként látom.
CS.J: Én soha nem csináltam semmi mást, mindig mentős voltam. Nem tudom, milyen mást dolgozni, csak látom a többieket, és semmivel sem gondolok kevésbé stresszesnek egy pedagógust, vagy egy hivatalnokot, aki az ügyfélszolgálaton dolgozik.
G.L: Mennyire van – illetve mennyire lehet – abban rendszeresség, hogy minden nap legyen valamennyi énidőd?
CS.J: Az énidő legtöbbször a közös étkezés, vagy az egyedüllét otthon… nem tudom. Én például tévét nem nézek, mindig más köt le, például az olvasás.
G.L: Mi a helyzet a saját egészség megőrzésére fordított idővel?
CS.J: Fogadalmak vannak inkább. A covid ideje alatt állandóan bent voltunk, és hát megindult a súlygyarapodás, a rengeteg üléstől. Akkor jött annak az igénye, hogy ezzel történjen valami. Nekem is sikerült húsz kilót felszednem, aztán amikor a plazmaadásba beszálltam, a fokozott vízfogyasztással, meg az étkezés kordában tartásával sikerült valamiféle döntetlent elérnem, hogy ne nőjön a súlyom. Talán az egésznek a pszichés vonzata ez, mintha az állandó bentléttől, az állandó éjszakázástól az ember abba menekülne, hogy folyamatosan eszik valamit. És ez nem csak az én példám: mind szépen megnőtünk, még a nádszálak is. Nekem hetven valahány kilóról sikerült kilencvenhatra felmenni, ami előtte nem volt jellemző. Tehát ez is szerintem egy ilyen mentális dolog. Ami nagyon fontos, hogy tényleg találjunk valami elfoglaltságot. Amikor tehetem, utazom. Mindig igyekszem lecsapni a kedvezményes repülőjegyekre, amihez nemzetközi keresőmotorokat használok. Ez egy ideig lázban tartott minket, most ennek a kertészet kezdi átvenni a helyét. És ugye, amit te is mondasz, a wellness, a masszázs: ezek mindegyike több ponton hat. Első körben a mentális részét emeltem ki, de a masszázsnál vannak más dolgok is. Jótékony hatása van az olyan mozgásszervi betegségek esetén is, mint mondjuk a gerincfájdalmam annak idején – amivel csak azért nem mentem el masszőrhöz, mert nem jutott eszembe. De nagyon sokan élnek ezzel a lehetőséggel – függetlenül attól, hogy egyébként mivel foglalkoznak. Aki kicsit az ízületeivel, a csontjaival nehezebben boldogul, tőlük gyakrabban hallom.
G.L: Nálatok van lehetőség arra, hogy kedvezményesen vegyetek igénybe valamilyen masszázsszolgáltatást?
CS.J: Nincs. De tudom, hogy sokan vannak, akik ezt prioritásként kezelik, és én sem azért nem csinálom, mert bajom van vele. Egyszer kipróbáltam, azután valahogy nem került rá sor – talán mert a wellnesst egyszerűbben értem el. Meg nem tudom, vannak-e olyan embertípusok, akik ritkábban járnak ilyen helyekre… talán a férfiak pont, legalábbis egy részük. A párom például rendszeresen jár masszőrhöz. Egyébként van még, amit ide lehet sorolni – ott is egyszer voltam, tetszett, de aztán valahogy nem került többet képbe – ez a hangtálazás. Ez is olyan, hogy az ember gondol róla valamit, hogy „jó, jó, ez fontos, de valahogy nem én vagyok…” de ha soha nem próbálod ki – ha nem mész el soha masszőrhöz, ha nem mész el hangtálazni, akkor nem tudod, miről maradsz le.
G.L: Van olyan, kifejezetten a ti munkátokra jellemző tünet, ami mondjuk a stresszre vezethető vissza, vagy arra, hogy sokat cipeltek hordágyat? Ahogy például a gyári dolgozóknál gyakori a gerincsérv.
CS.J: A gerincsérvhez egy rossz mozdulat kell, nem mentősnek kell lenni. A rossz tartás mondjuk jellemző lehet az ülőmunkát végzőknél, és a kor előrehaladtával. Ugye, ahogy meszesednek a csontok, könnyebb lesz a sérvet is előidézni. De tény, hogy a mi munkánkkal ez szintén könnyebben előfordulhat. Nyilván lehetne még durva példákat hozni, mondjuk a kialvatlanságra. De, ami jellemzően problémás, az valóban a gerinc.
G.L: Mivel ti folyamatosan emberekkel foglalkoztok, felmerül a kérdés, hogy veletek mikor foglalkozik másvalaki… ezért kérdeztem, hogy mennyire tudod elengedni a kontrollt, amikor nem dolgozol.
CS.J: Régi szabály, hogy este hét után nem foglalkozom semmivel. Tehát van egy konkrét időpont, és ezt nagyon ritkán töröm meg.
G.L: Ez a te saját szabályod?
CS.J: Ez az én saját szabályom. Tehát ha félbehagytam valamit, el kell tudni engedni. Amikor kiszállsz a székből – az irányításból – ha ott éppen egy tömeges balesetből szállsz ki, akkor nem viheted magaddal.
G.L: Az nagyon jó, ha ezt így meg tudod csinálni. Nekem nem menne…
CS.J: Jó, de nekem harmincöt év rutinom van már ebben, hogy hogyan kell. Először csak az idősebbektől hallottuk. Ilyenkor (amikor leteszed a munkát) egyből teret ad az agyad arra, hogy minden mással is foglalkozz. Ez a „minden más” gyönyörű. Van ez a példa a jégheggyel, hogy a víz alatt lapul egy hatalmas rész, amit nem látunk. Ugye a hét óra a tengerszint, és ami alatta van, az a rengeteg eset, ami napközben lerakódik az ember pszichéjében. Ezt egyféleképpen lehet kiütni: ha új dolgokat próbálunk ki, mert akkor az raktározódik tovább. Amikor mentővel kivonuló voltam, akkor úgy volt, hogy elmegyünk, felszámoljuk a kárhelyet, tizenöt perc alatt átadjuk a betegünket, és utána jön egy következő eset. Betolunk egy hordágyat, mindig más fekszik rajta, más bajjal. És nagyon széles a skála: az egyik vérzik, a másiknak infarktusa van, leesett, elütötték… tehát bármi történhet, és talán ez segít, hogy este az ember húz egy vonalat és elhagyja, az egyenruhájával együtt leteszi a gondokat. Egy idő után muszáj.
