Tudatos elme - Szabó-Héger Zsófiával

20/01/2026

Dicséret, amit nem bóknak érzel. Inkább összeugrik tőle a gyomrod. 😔
Mert ott visszhangzanak benned a gyerekkorodból oly jól ismert mondatok:
„Egész jó volt… de ne bízd el magad.”
„Ügyes vagy, csak el ne szállj.”
„Látod, ha akarnád, mindig menne.”

❗️Ezek nem valódi dicséretek. Ezek feltételes elismerések. Olyan mondatok, amelyek először emelnek – majd húznak is vissza rögtön. Mintha azt üzennék: jár a vállveregetés, de csak óvatosan, nehogy túl sok legyen belőle.
Ilyenkor az idegrendszered nem megnyugszik, hanem befeszül. Nem örömöt tanul, hanem éberséget. A dicséret pedig nem jutalom lesz, hanem figyelmeztetés.

💡Az ilyen „kettős üzenetek” gyakran abból a hitből születnek, hogy a túl sok elismerés elkényeztet, gyengít, vagy veszélyes. Hogy a szeretet és az elfogadás nem jár alanyi jogon, csak teljesítményhez kötve, és ha elrontod, visszavonható.
Felnőttként ez sokszor úgy jelenik meg, hogy nem tudsz felszabadultan örülni a sikereidnek, hogy reflexből relativizálod, amit elértél; vagy amikor valaki őszintén megdicsér, zavarba jössz, magyarázkodsz, és automatikusan kisebbíted az érdemeidet.

💜Pedig a valódi dicséret nem nevelési eszköz, hanem kapcsolódás. Nem fegyelmez, hanem biztonságot ad. Nem visszahúz, hanem megenged.

Ha te is olyan szófordulatokkal beszélsz magadról, magaddal, hogy „Jó volt, de...”, „Örülnék, csak…”, akkor tudd, nem veled van a baj, csak ezt tanultad, az elméd erre kondicionálódott. A jó hír viszont, hogy ezeket a tudattalan meggyőződéseket lassan, gyengéden át lehet írni, hogy végül megengedd magadnak azt a tiszta mondatot, hogy "ez klassz volt, jól csináltam". - Szeretetből, feltétel nélkül.

13/01/2026

Sadfishing – amikor a fájdalom kommunikációvá válik 😔
Biztos, hogy te is találkoztál már vele. Egy poszttal, ami túl nyers. Vagy túl sok. Vagy túl részletes, és miközben olvasod, egyszerre érzel együttérzést és feszültséget. Mintha rád nehezedne valami, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni.

👉A sadfishing kifejezés azt a jelenséget írja le, amikor valaki szélsőségesen, dramatizált formában osztja meg a lelki fájdalmát – jellemzően online térben –, abban a reményben, hogy figyelmet, visszajelzést, együttérzést vagy megnyugtatást kap. A fogalom gyakran negatív felhanggal jelenik meg, mégis fontos megérteni: ritkán van szó tudatos manipulációról. A sadfishing mögött legtöbbször valódi és súlyos probléma, kapcsolati hiány áll.

Az emberi idegrendszer jelentős részben társas érzelemszabályozásra (is) épül. Amikor nehéz érzések jelennek meg – szorongás, gyász, szégyen, kilátástalanság –, a pszichénk ösztönösen kapcsolatot keres. Ha azonban nincs olyan biztonságos személy, akivel ezeket őszintén meg lehetne osztani, az online tér válik a „legközelebbi közönséggé”.
Ilyenkor a fájdalom nem marad belső élmény, hanem kommunikációs eszközzé válik. Nem azért, mert az írója túlzásba akarja vinni. Hanem mert azt tanulta meg, hogy így észreveszik.

A sadfishing pszichológiai szempontból gyakran kapcsolódik:
– elhanyagoló vagy érzelmileg kiszámíthatatlan kapcsolati mintákhoz
– bizonytalan kötődéshez
– krónikus érzelmi magányhoz
– alacsony belső önmegnyugtató képességhez
Amikor ezek jelen vannak, az idegrendszer nem tud egyedül megnyugodni, és bármiféle külső reakció – komment, üzenet, lájk – ideiglenes feszültségcsökkentőként működik. Ez azonban nem valódi érzelemfeldolgozás, csak rövidtávú megkönnyebbülés. És pont itt kezdődik a probléma.

Mert a sadfishingelő környezete is elfárad idővel, ezért előbb-utóbb kiköveti az illetőt vagy elhárít, nem lájkol, nem kommentel, nem igazolja vissza az online térben a fájdalom jogosságát, így az eleve meglévő nehézségek mellett ez újabb „bizonyítékká” válhat arra, hogy „senkire sem lehet igazán számítani”, ami tovább mélyíti az ő érzelmi elszigetelődését. Egy ördögi kör alakul ki: fájdalom → megosztás → rövid megnyugvás → üresség → újabb megosztás.

Fontos hangsúlyozni: a fájdalom valós. A szenvedés nem „figyelemhajhászás”. De az eszköz, ahogyan segítséget kér, hosszú távon nem tart meg.

💜Mert a gyógyulás soha nem ott kezdődik, hogy kevesebbet kellene érezned. Hanem ott, hogy megtanulsz másképp kapcsolódni – először önmagadhoz, azután másokhoz.
Ott, hogy megtanulod felismerni, mire van valójában szükséged, megtanulod megkülönböztetni a figyelem iránti vágyat a valódi támogatástól, és biztonságos kapcsolatokat teremtve azokban megosztani azt, amit addig másoknak mondtál.

Ez nem könnyű, sokszor azt jelenti, hogy először szembesülsz a magánnyal – reakciók nélkül. De itt születik meg az érzelmi önszabályozás, itt válik a fájdalom kezelhető élménnyé, nem pedig identitássá, és ennek köszönhetően kezd el valóban oldódni benned. Sosem az a cél, hogy elhallgass, hanem az, hogy ne a fájdalmad legyen az egyetlen hangod.

Jogod van „nehéznek lenni”. És jogod van ahhoz is, hogy ne egyedül kelljen megtartanod magad. Jogod van segítséget kérni. ❤

06/01/2026

„Nem akartak, nem engem választottak, nem kellettem” - ez nem csak egy egyszerű történet az életedből, hanem egy mély és fájdalmas megélés, amikor egy egész világ mozdul meg benned: régi tapasztalatok, kimondatlan félelmek, gyerekkori lenyomatok, amelyek újra és újra ugyanarra a kérdésre futnak ki…
Egy szerelem, ahol végül mást választottak. Egy barátság, ahol valahogy mindig te voltál a „B terv”. Egy munkahely, ahol te adtál bele mindent, mégis valaki más aratta le a babérokat és kapta meg az előrelépési lehetőséget. És hiába minden önsegítő mantra, hogy „nem az én hibám, csak így alakult”, mélyen belül emészt a gondolat: „Ha igazán akartak volna, ha elég fontos/jó lettem volna, engem választanak… De nem kellettem.”

Fontos tudnod, hogy ezek a gondolatok és a velük járó fájdalom a legritkább esetben születik csupán az aktuális helyzetből. A legtöbb esetben a gyerekkorban gyökerezik, amikor még azt hitted, mindenért teljesítened kell. Hogy ha csendben maradsz, alkalmazkodsz, jól viselkedsz, akkor majd észrevesznek. Hogy a szeretet valami olyasmi, ami nem jár alanyi jogon, hanem ki kell érdemelni; és amikor valaki nem melletted dönt, a tested, a lelked automatikusan visszakapcsol abba a régi üzemmódba, ami csak azt ismételgeti, „biztos valami baj van velem”.

Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb, a nem-választásnak számtalan oka lehet. Lehetséges, hogy a másiknál a saját régi sebei erősebbek. Vagy fél. Vagy épp nem érzi, hogy adni tudna neked. Vagy kapcsolódási nehézsége van. Vagy más ritmusban, más életszakaszban van, mint te. Vagy egészen egyszerűen nem azt éli, nem azt érzi, amit te. Egy nemleges válasznak millió és még több oka lehet, és bár a fogadása nehéz, fontos tudatosítani, hogy a visszautasítás nem egy az egyben tükre az értékednek. Az, aki nem téged választ, nem feltétlenül rólad mond ítéletet, csak a saját határait rajzolja meg az aktuális érzéseinek és megéléseinek fényében. Az elutasítás egy olyan találkozás, ahol két történet nem illeszkedik össze – tulajdonképpen ilyen egyszerű még akkor is, ha fájdalmas a szembesülés azzal, hogy az ő jelenébe te most épp nem férsz bele.

A belső munkád viszont itt, a „nem” után kezdődik. Felismerni, megérteni és átérezni, hogy a „nem kellettem” nem egy univerzális igazság. Hogy ez a megélés nem bizonyíték arra, hogy ne lennél elég (jó). Hogy a szerethetőség nem egy választás kérdése, hanem a létezésé. A gyógyulás pedig nem akkor történik meg, amikor valaki téged választ, hanem amikor egyszer csak meghallod a saját belső hangod: „Nem kell senkinek bizonyítanom azt, hogy értékes és szerethető vagyok.”

Mert ez a történet nem ott ér véget, ahol valaki nemet mond neked, hanem ott kezdődik, ahol te igent mondasz magadra. Ahol figyelsz és vigyázol magadra.
Figyelj magadra ma egy kicsit jobban!❤

03/01/2026

Manapság mintha kimondatlan szabály lenne, hogy ha valamire nemet mondasz, ha nem lelkesedsz együtt a többséggel, akkor automatikusan megkapod a „fanyalgó” címkét. Mintha egy negatív kritika nem személyes vélemény lenne, hanem rosszindulat. Pedig nem ugyanaz nem szeretni valamit, mint elrontani más örömét. És talán érdemes lenne egy pillanatra megállni, és megnézni, miért lett a különvéleményből probléma – és mit árul el ez rólunk, közösségekről, biztonságról és elfogadásról.
(A Futni mentem, a Hogyan tudnék élni nélküled és a Szenvedélyes nők három, tavaly és tavalyelőtt megjelent ún. közönségfilm, ami sokkal nagyobb hullámokat vetett tetszik-nem tetszik véleménynyilvánításokban, mint korábban bármi más. Most, mivel többet újra vetítettek, újra felkorbácsolódtak az érzelmek a közösségi oldalakon, én pedig filmkritikától mentesen fontosnak gondolom, hogy értsd ennek a mögöttes okait – ezen a pár konkrét filmen messze túlmutatóan.)

Amikor valaki egy csoport uralkodó véleményével szemben kritikus vagy eltérő álláspontot fogalmaz meg, az emberek gyakran nem a kritika tartalmára reagálnak, hanem a kritikust magát címkézik: „fanyalgó”, „negatív”, „rosszindulatú”. Ennek egyik legalapvetőbb oka a csoportkohézió védelme. A közös vélemény biztonságérzetet ad: megerősít abban, hogy „jól látjuk a világot” – mindannyian. Egy ellenvélemény megbontja ezt az egységet, nehezen kezelhető feszültséget kelt a csoporton belül (esetleg csoportbomlással is fenyeget), ezért a csoport inkább az eltérőt minősíti, mintsem újragondolja vagy finomhangolja a saját álláspontját.

Ehhez kapcsolódik a kognitív disszonancia jelensége is. Ha valaki olyan információt hoz be egy közegbe, ami ellentmond a csoport hiedelmeinek vagy érzelmi befektetésének, az belső kellemetlenséget, feszülést vált ki. Ennek csökkentésére egyszerűbb a kritikát „negativitásként” elutasítani, mint szembenézni a tartalmi kérdésekkel, esetleg építő jellegű vitába szállni, érveket és ellenérveket felhozni bármely oldalon.

A „fanyalgó” címke emellett érzelmi elhárítás is: egy kritikus hang ugyanis mindig emlékeztethet bizonytalanságokra, elfojtott kételyekre vagy félelmekre. A címkézés így a legegyszerűbb védekezés azzal szemben, amivel – bármilyen okból kifolyólag is – nehéz lenne szembesülni.

Végül pedig ott van a társas lojalitás kérdése. Sok közegben az egyetértés az összetartozás feltétele, a kritika pedig árulásként hat. Ilyenkor nem az számít, igaz-e az ellenvélemény, lehet-e releváns, hanem az, hogy „nem illik bele” a közös narratívába – ez pedig a másik oldalról megengedhetetlennek tűnik.
A „fanyalgózás” tehát ritkán szól valódi rosszindulatról – sokkal inkább a csoport és az egyén belső biztonságának védelméről.

Épp ezért fontos lenne alapvetésként elfogadni, hogy a vélemény nem kollektív tulajdon, hanem személyes élmény. Ha másnak megengedett kimondani, hogy bármi is (jelen esetben egy film) tetszett, akkor ugyanolyan jogon megengedett neked is, hogy azt mondd: nekem meg nem. A két nézőpont nem kioltja, hanem kiegészíti egymást – különböző nézőpontokból mutatja meg ugyanazt az alkotást.

A probléma ott kezdődik, amikor az eltérő véleményt nem véleményként, hanem személyes támadásként értelmezzük. Mintha a „nekem nem tetszett” automatikusan azt jelentené: „neked rossz az ízlésed” vagy „amit szeretsz, az értéktelen”. Ez az összemosás érzelmi reakciókat indít el, és ilyenkor kerül elő az a bizonyos fent említett címkézés: „fanyalgó”, „negatív”, „lehúzó”. Pedig valójában nem célod a másik örömének elvétele, csak a saját tapasztalatodnak adsz hangot – nem több, nem kevesebb.

A saját véleményhez való jog pszichológiai értelemben az autonómia egyik alappillére. Amikor ezt megkérdőjelezik, az nem a filmről szól többé, hanem arról az üzenetről, hogy „csak akkor vagy elfogadható, ha egyetértesz”. Ez hosszú távon öncenzúrához, elhallgatáshoz vezet, és kiüresíti a valódi párbeszédet.
Egy érett közegben belefér, hogy ugyanarra a filmre valaki lelkesedéssel, más pedig kritikával reagál. A különbség nem fenyegetés, hanem információ: más élettörténet, más érzékenység, más szempont. Ha ezt el tudjuk fogadni, akkor a véleménykülönbség nem megoszt, hanem gazdagít. És talán itt lenne ideje leválasztani az eltérő véleményt a „fanyalgás” bélyegéről – mert a kritika nem ellenség, hanem a gondolkodás jele.

Számomra – még akkor is, ha ezek a filmek engem nem szólítottak meg, sőt – az óriási kasszasikerük nem azt üzeni, hogy „mindenki téved, csak a kritikus látja jól”. Sokkal inkább azt, hogy valami nagyon közösre vágyunk. Arra, amit ezek a történetek hordoznak a felszín alatt. Egy olyan világban, ami kettészakadt, zajos, feszült, jólesik belekapaszkodni az egyszerű érzelmekbe: a szerelembe, az odaadásba, a barátságba, a nyár ízébe, a kapcsolódás könnyedségébe, a mosolyokba – mindenbe, ami egyszerűen érkezik, és végre tisztán szép.
És talán ezért működnek ezek a filmek ennyire. Nem azért, mert tökéletesek, hanem mert emlékeztetnek arra, amire mindannyian éhesek vagyunk: arra, hogy lehessen egyszerűen érezni. Levenni a páncélt. Nem védekezni. Csak jelen lenni egymásnak. És ezzel – függetlenül attól, hogy egy film tetszik-e vagy sem – már nagyon is érdemes menni.

31/12/2025

Szilveszter. 🎉 Bár sok minden csábít a fogadalomtételekre ilyenkor - ez érthető – de bánj velük finoman: az új év nem feltétlenül arról szól, hogy mindent görcsösen kitalálj, vagy mindent előre megtervezz pontokba szedve. Lehet, hogy az élet valami sokkal gazdagabb, váratlan lehetőséget kínál, mint amit most még el tudsz képzelni. 💜
Viszont érdemes figyelned arra, hogy a saját belső átalakulásod a kulcsa annak, hogy ezek az új, szép impulzusok megérkezhessenek hozzád; mert ha a régi automatizmusok, beragadt sémák működtetnek, könnyen elsiklik melletted ami új és értékes. De ha figyelsz magadra, dolgozol a belső tereiden, nyitott maradsz és engeded a folyamatot, akkor észre tudod venni, meg tudod élni, és élvezni tudod azokat a lehetőségeket, amikkel az élet megkínál. 🎀
Menj a változásokkal, hallgasd a belső hangod, és engedd, hogy az új év meglepetései alakítsák az utadat. ❤
Ha pedig szükséged van rá, hogy támogassalak, hogy jobban megértsd, mi és miért zajlik benned, vagy épp a változást választod, akkor itt vagyok, ahogy eddig is.
🥰 Köszönöm nektek az elmúlt évet, hogy követtetek az oldalon, részt vettetek tréningjeimen, workshopjaimon vagy egyéni konzultáción voltatok nálam. Hálás vagyok, hogy kísérhetlek titeket a változásotok útján 🙏, és örömmel várom, hogy a következő évben is együtt menjünk tovább.
Szeretettel:
Zsófi

24/12/2025

16/12/2025

😔 Lehet makulátlanul tiszta a lakás, ragyoghatnak a fények, illatozhat a sütemény az asztalon — és mégis érezheted, hogy belül valami össze-vissza zakatol.
A belső béke nem dekoráció és nem külső rend kérdése, nem attól születik meg, hogy minden a helyére kerül körülötted.
🌟 Sokszor automatikusan kifelé igyekszünk rendezni a dolgainkat: szervezünk, pakolunk, igazgatunk, csinosítunk, mert azt hisszük, ha kívül rend van, akkor majd belül is csend lesz. Pedig gyakran épp fordítva működik. A túlzó igyekezet, hogy kívül mindent szépnek láthassunk elfedi azt, hogy valójában odabent, a lelkünkben vár valami figyelemre, szeretetre, meghallgatásra.
❤ Advent idején talán épp az lenne a legnagyobb ajándék magadnak, ha nem kifelé próbálnál rendet tenni, hanem befelé figyelnél. Egy kicsit nem a lakást takarítanád, hanem azt, amit senki más nem lát: letennéd a bűntudatot, kisimítanád a saját elvárásaidat, ránéznél a kapcsolódásaid valódi minőségére, és helyet adnál az érzéseidnek.
🎀 A béke akkor tud megérkezni, amikor már nem akarod kierőszakolni — csak engeded, hogy tisztuljon aminek tisztulnia kell.

09/12/2025

🥺 Ahogy közeledik az ünnep, az utcák, boltok megtelnek ajándékokért tülekedő, örökké siető, „még ezt elintézem”-emberekkel, a naptárad pedig céges karácsonyi rendezvénnyel, fussunk-még-össze-gyorsan-baráti találkozókkal, nonstop zsibongással — ha kötelezettség, ha önként vállalt, jóérzésű dolog is mindez: sok tud lenni.
🌟 Tudd, hogy az egyedüllét nem ellenség, és nem egyenlő a magánnyal. Pszichológiai kutatások szerint azok az emberek, akik képesek jól lenni önmagukkal, mélyebb és őszintébb kapcsolatokat tudnak kialakítani másokkal. Az egyedüllét nem a kapcsolódás ellentéte, hanem annak előszobája.
❤ Lehet, hogy most épp túl sok az inger körülötted. Engedd meg magadnak, hogy kicsit egyedül légy. És ha ebben a csendben újra meghallod a saját szívedet, a vágyaidat és az álmaidat, akkor már el tudsz indulni azok szerint kapcsolódni másokhoz is.

02/12/2025

🥺 A legtöbb ember sietve vár. „De mikor már?” – Mikor valósul meg, mikor történik vagy éppen mikor lesz már vége?
💜 De talán épp most lenne lehetőséged megtanulni újra várni. Nem görcsösen, nem türelmetlenül — hanem megengedéssel.
🌟 A várakozás nem a hiány ideje. Kutatások szerint a tudatos jelenlét (mindfulness) legmélyebb formája nem a nyugalomban, hanem a várakozásban születik. Amikor nem sietsz át a pillanaton, hanem benne maradsz bízva abban, hogy ami jön, az neked szánták.
❤ Lehet, hogy most a legnagyobb ajándékod önmagadnak az, ha nem rohansz. Csak vársz. És figyeled, ahogy közben valami benned is ünneppé válik.

26/11/2025

😟 Dolgozol, tervezel, szervezel, rohansz — pedig közben egyre erősebben érzed, hogy most valami másra vágysz.
💜 Nem nagy dolgokra. Csak egy pillanatra, amikor nem kell sietni, intézkedni, megfelelni senkinek és semminek. Megállni.
🌟 A csend nem a hang, az információ, a zaj hiánya, hanem teljesség - jelenlét. Ha naponta akár csak néhány percig megengeded magadnak a csendet, az agyad újrarendezi az érzelmi központodat, csökken a stressz-szinted, a beleérző képességed, odafigyelésed pedig nő. Amikor lelassítasz, nem az időd vesztegeted, épp ellenkezőleg: nyersz. Visszakapod önmagad.
❤️ Talán most nem kell többet tenned, mint leülni, és nem akarni semmit. Csak lenni és figyelni, hogyan lélegzik veled együtt a csend.

20/11/2025

🌟Aki régóta követ, az már tudja, hamarosan érkezik az egyik kedvenc időszakom az évben, az advent. Sok-sok éve kiemelten figyelek arra, hogy ez a pár hét-hónap semmiképp se rohanásról, karácsonyi szervezésről, ajándékőrületről szóljon, hanem csendről, süteményillatról, pihenésről, melegségről. 🫖🎀
Ilyenkor a TE oldal is kicsit változik: szeretettel hozok neked minden héten egy-egy irodalmi ihletésű adventi üzenetet valami olyan témában, ami számomra nagyon fontos. 🥰
Bízom benne, hogy olyan sorokat, amelyek neked is segítenek megérkezni, elengedni, megpihenni.
Nem nagy szavak ezek, inkább apró fények, amik belül gyúlnak meg - fogadd őket szeretettel tőlem, neked. 💜💌

18/11/2025

👉Nem mindig nagy traumákon múlik az élet. Van, amikor apró pillanatok vésődnek beléd.
Egy félmosoly, egy „ugye nem gondolod komolyan”, egy elfordított tekintet.
🧐 A pszichológiában ezeket hívják mikroszégyeneknek – olyan apró, ismétlődő élményeknek, amelyek lassan aláássák az önértékelést. Nem fájnak azonnal, de belül valami kicsit mindig megtörik.
Gyerekkorban így tanulod meg, hogy „nem szabad túl hangosnak lenni”, „nem illik sírni”, „nem kéne ennyire érezni”. Felnőttként pedig már reflexből visszafogod magad: a véleményedet, az örömödet, a határaidat.
🌺De ezekkel a láthatatlan repedésekkel elképesztően fontos dolgozni.
Nem csak nagy drámákkal, hanem azokkal az apró önmegtagadásokkal, amik napról napra formáltak téged.
A cél nem az, hogy újra „bátor” legyél, hanem hogy újra hiteles lehess.
Mert az igazi szabadság ott kezdődik, amikor már nem szégyelled azt, aki vagy – még a legapróbb pillanatokban sem. 💜