Szabó Gábor Timur, dipl.Psychologe

24/02/2026

Őrzöm az álmod
Ma reggel ismét órára keltem. A telefon csörgése kettévágta a mélyalvásomat. Miközben kótyagos fejjel a kávémhoz menekülök és igyekeszem a reggeli rutint elvégezni, megjelenik a mostanában gyakran felmerülő gondolat: “a saját tempónkban létezni a mai kor luxusa”.
Nem tudom, milyen tempóval és napirend szerint éltek vadászó-gyűjtögető őseink, de feltételezem, hogy az ausztrál őslakosoknál megfigyelt módon, kimért, energiakímélő, nyugodt tempóban élték a napjaikat, amit csak valamilyen magas kalóriaértékű élelem megszerzésére tett impulzív erőfeszítés (vadászat), esetleg valamilyen társas vonatkozásában fontos aktiv viselkedés (harc az ellenséggel vagy rituális ünnepek során tánc, ének, illetve sz*****is viselkedés) szakított meg.
Az “őrzöm az álmodat” mára romantikussá olvadt szófordulatunk is a túlélést segítő viselkedésből fakadhat, méghozzá abból, hogy ha veszély fenyegetett az éjszakában, akkor néhányan őrködtek, hogy a többiek zavartalanul élvezhessék az alvás egyik legfontosabb regenerációs élettani jellemzőjét – az álmodást.
A mai kor városi emberének egyik leggyakoribb témája az alvás és annak zavarai. Nem emlékszem, hogy valaha bárki arról számolt volna be, hogy a cirkadián ritmus szerint természetesen és nyugodtan álomra szenderült, majd reggel pirkadatkor magától és kipihenten ébredt volna. Talán a földművelő, állattenyésztő nagymamám volt ilyen, aki a napnyugtával nyugovóra tért és a napfelkeltével ébredt, mint a csirkéi, akiket persze meg kellett etetni. Azaz őt is hajtotta a kötelesség.
“Gyarmatosítottuk az éjszakát”, hallottam egyszer és valóban, ma már szinte senkit nem kényszerít pihenésre a sötétség, hiszen az éjszaka szükség szerint és önkényesen bevilágítható. A társadalmaink is alkalmazkodást várnak tőlünk – reggel 6.30-8.30 között illik elindulni/beérni a munkába, iskolába és aztán 16.30 és 18.30 részt venni a forgalom hömpölygésében, hogy eljussunk otthonunkba.
De ÉN mikor ébredtem volna ma reggel?! Ezzel a kínzó gondolattal indulok a napnak.
Önök hogy aludtak?

Kép: Mátra, 2018 - függőágyam. Az erdő mélyén általában jól alszom.

Ich behüte deinen Traum

Heute Morgen bin ich wieder pünktlich aufgestanden. Das Klingeln des Telefons hat meinen tiefen Schlaf unterbrochen. Während ich mit benommenem Kopf zu meinem Kaffee flüchte und versuche, meine morgendliche Routine zu erledigen, kommt mir ein Gedanke, der mir in letzter Zeit oft durch den Kopf geht: „In unserem eigenen Tempo zu leben, ist der Luxus der heutigen Zeit”.
Ich weiß nicht, in welchem Tempo und nach welchem Tagesablauf unsere Vorfahren als Jäger und Sammler gelebt haben, aber ich nehme an, dass sie, wie bei den australischen Ureinwohnern zu beobachten, ihre Tage in einem gemessenen, energiesparenden, ruhigen Tempo verbrachten, das nur durch impulsive Anstrengungen (Jagd) zur Beschaffung kalorienreicher Nahrung, oder vielleicht durch sozial relevante aktive Verhaltensweisen (Kampf gegen Feinde oder Tanz, Gesang und sexuelles Verhalten bei rituellen Festen) unterbrochen wurden.
Auch unser heute romantisch anmutender Ausdruck „Ich bewache deinen Traum” könnte aus einem überlebensfördernden Verhalten stammen, nämlich aus der Tatsache, dass bei Gefahr in der Nacht einige Wache hielten, damit die anderen ungestört eine der wichtigsten regenerativen physiologischen Eigenschaften des Schlafs genießen konnten – das Träumen.
Eines der häufigsten Themen der heutigen Stadtbewohner ist der Schlaf und seine Störungen. Ich kann mich nicht erinnern, dass jemals jemand berichtet hätte, dass er gemäß seinem circadianen Rhythmus natürlich und ruhig eingeschlafen und dann morgens bei Tagesanbruch von selbst und ausgeruht aufgewacht wäre. Vielleicht war meine Großmutter, die Bäuerin und Viehzüchterin, so jemand, die bei Sonnenuntergang zu Bett ging und bei Sonnenaufgang aufwachte, wie ihre Hühner, die natürlich gefüttert werden mussten. Das heißt, auch sie wurde von der Pflicht getrieben.
„Wir haben die Nacht kolonisiert“, habe ich einmal gehört, und tatsächlich zwingt heute fast niemand mehr die Dunkelheit zur Ruhe, da die Nacht nach Bedarf und willkürlich beleuchtet werden kann.
Auch unsere Gesellschaften erwarten von uns Anpassung – zwischen 6.30 und 8.30 Uhr morgens ist es angebracht, zur Arbeit oder zur Schule zu gehen, und dann zwischen 16.30 und 18.30 Uhr im Stau zu stehen, um nach Hause zu kommen.

Aber wann wäre ich heute Morgen aufgewacht?! Mit diesem quälenden Gedanken beginne ich den Tag.
Wie haben Sie geschlafen?

Bild: Mátra, 2018 – mein Hängematratze. Tief im Wald schlafe ich normalerweise gut.

20/02/2026

Betörők a konyhában
“Banális dolgot fogok mondani, kicsit szégyellem is” – kezdi beszélgetőpartnerem. “Hangyák jelentek meg a konyhámban és azóta nem tudok ott létezni… szívdobogásom van ott és nem kapok rendesen levegőt…és mi van, ha nem tudok tőlük megszabadulni?!” “Közben azt is gondolom, hogy a hangyák lenyűgöző lények..a kertemben.”
Gyorsan megnyugtattam, hogy itt nálam szemlélődve tekintünk az ilyen élethelyzetekre, amelyeket nem megítélni, hanem megérteni, hatásaikat felmérni a dolgunk. Így átkeretezve a legnehezebb élethelyzet is lehet izgalmas kutatás tárgya – “vajon mi történik és ez hogyan hat ránk? Mit és hogyan tudnánk másként tenni, hogy másként hasson ránk?”.
Kiderül, hogy beszélgető partnerem kontrollvesztést él meg, a privátszférájának megsértését, határátlépést. A hagyák hirtelen és megakadályozhatatlan megjelenése az általa eddig biztonságos és nyugalmat adó térben egy betörés okozta sokkhoz hasonlatos. Nem bírja elviselni, hogy “élőlények összemászkálják a konyhapultot és mindent, ami ott van”, beszámol arról, hogy undort él át, ha körbenéz és már enni is nehezen eszik otthon.
Mivel ő otthon én pedig a praxisban ülök, megkérdezem, mit szólna, ha a laptoppal együtt lemenne a háza jelenleg legfélelmetesebb helyiségébe (konyha), miközben velem videochatel. Igent mond, elindul és közben kérésemnek megfelelően megmutatja a “kritikus helyeket” és beszél a testérezeteiről, gondolatairól. Közben több perc telik el úgy, hogy ott áll, mesél nekem és közben nem gondol rá, hogy ez most tulajdonképpen nem történhetne meg (de megtörténik). Ő is felismeri, hogy éppen mit tapasztalt meg és mielőtt lejár az időnk, megkönnyebbülésről számol be.
Néha ilyen egyszerű ez.

Einbrecher in der Küche
„Ich werde etwas Banales sagen, wofür ich mich ein wenig schäme“, beginnt meine Gesprächstpartnerin. „In meiner Küche sind Ameisen aufgetaucht, und seitdem kann ich mich dort nicht mehr aufhalten ... Mein Herz klopft wie wild, und ich bekomme keine Luft mehr ... Was ist, wenn ich sie nicht loswerde?“ „Gleichzeitig finde ich Ameisen auch faszinierende Lebewesen ... in meinem Garten.“
Ich beruhigte sie schnell, dass wir hier bei mir solche Lebenssituationen betrachten, die wir nicht beurteilen, sondern verstehen und deren Auswirkungen wir einschätzen sollen. So betrachtet kann auch die schwierigste Lebenssituation zu einem spannenden Forschungsgegenstand werden – „Was passiert und wie wirkt sich das auf uns aus? Was könnten wir anders machen, damit es eine andere Wirkung auf uns hat?“
Es stellt sich heraus, dass meine Gesprächspartnerin einen Kontrollverlust erlebt, eine Verletzung ihrer Privatsphäre, eine Grenzüberschreitung. Das plötzliche und unaufhaltsame Auftauchen der Tiere in dem Raum, den sie bisher als sicher und beruhigend empfand, ist vergleichbar mit dem Schock, den ein Einbruch auslöst. Sie kann es nicht ertragen, dass „Lebewesen auf der Küchentheke und allem, was dort steht, herumkrabbeln“, sie berichtet, dass sie Ekel empfindet, wenn sie sich umschaut, und dass sie zu Hause kaum noch essen kann.

Da sie zu Hause ist und ich in der Praxis sitze, frage ich sie, was sie davon halten würde, wenn sie mit ihrem Laptop in den derzeit furchterregendsten Raum ihres Hauses (die Küche) gehen würde, während sie mit mir videochattet. Sie sagt Ja, macht sich auf den Weg und zeigt mir auf meine Bitte hin die „kritischen Stellen” und spricht über ihre Körperempfindungen und Gedanken. Währenddessen vergehen mehrere Minuten, in denen er dort steht, mir erzählt und dabei nicht daran denkt, dass dies eigentlich nicht passieren dürfte (aber doch passiert). Auch sie erkennt, was sie gerade erlebt hat, und bevor unsere Zeit abgelaufen ist, berichtet sie von ihrer Erleichterung.
Manchmal ist es so einfach.

08/02/2026

Az Istenné váló ember
Elmentem megnézni Maria Abramović performansz művész életműkiállítását a bécsi Albertina Modernbe. Segítő foglalkozásúaknak szerintem kötelező tapasztalat.
Ami megérintett, megviselt, az egy 1974-es nápolyi performansza volt, ahol hat órán át teljesen átadta a teste feletti kontrollt a nézőknek. Egy asztalon 72 tárgyat helyezett el, baltát, éles késeket, láncokat, egy szál rózsát, tollakat, lisztet és mézet, illetve egy pisztolyt és egy golyót.
Abramović iránymutatása a következő volt:
"Instrukciók:
Az asztalon 72 tárgy található, amelyeket bárki tetszése szerint használhat rajtam.
Performansz.
Én vagyok a tárgy...
Ezen idő alatt teljes felelősséget vállalok.
Időtartam: 6 óra (20:00 – 02:00)."
A következő hat órában lassan, de gyorsuló ütemben vált egyre erőszakosabbá a tömeg (főleg férfiak) reakciója a “lehetőségre, hogy bármit megtehetek vele”.
Később így emlékezett: „Megtanultam, hogy [...] ha a közönségre bízod magad, megölhetnek [...] Nagyon meggyaláztatva éreztem magam: felvágták a ruháimat, rózsatüskéket szúrtak a hasamba, az egyikük fegyvert fogott a fejemre, a másik pedig elvette tőle. Agresszív légkör alakult ki. Pontosan 6 óra múlva, a terv szerint, felálltam és elindultam a közönség felé. Mindenki elmenekült, hogy elkerülje a valódi konfrontációt.”

Mélyen megrendültem, attól, amit láttam. Abramović kinagyította az emberi kapcsolatok bizalmi dimenzióját. A kapcsolataink hatalmi viszonyai általában kiegyensúlyozatlanok, valamelyikünk valamiben erősebb (fizikai erő, intelligencia), valamilyen erőforrásból több áll a rendelkezésére (személyes kifejezést és társas önérvényesítést segítő készségek, anyagi erőforrások, stb.), ami GYAKORLATILAG lehetővé teszi azt, hogy gyengébbre, a megfosztottabbra rákényszerítsük az akaratunkat, “azt tegyünk vele, amit lehet, amit akarunk”. Lokális istenekké válunk.
Ilyen a szülő-gyerek, de a segítő szakember-kliens, páciens, “beteg” viszony is. (orvosi rendelő: “Dr.Dr. Habsburgházi Lacafaca Univ.-Prof. Dr.med.univ.PhD.” versus “Schwester Annelise” versus “betegeink”). Emberi viszonyok, amelyekben az egyik fél részben vagy teljesen kiszolgáltatott és amelyekről mindannyiunknak van tapasztalata. Ha a kedves Olvasónak vannak gyerekei vagy háziállatai, tudja miről beszélek. A “gyermeki bizalom” nem csak egy szófordulat, hanem élet-halál kérdése. Eszköztelenként, gyengeként a túlélésünk automatikusan az erősebb döntése.
Maria Abramović a “Rhythm 0” performansza megmutatta, hogy ha lehull rólunk az ezt a “bármit megtehetek” impulzust korlátozó társadalmi erkölcs, embertársaink ellenőrző jelenléte, akkor fajunk erőszakos természete korlátlan pusztításra képes. Ekkor csak a személyes morál szab korlátot előttünk.
A felnőttség, érettség, “emberség” ismérve a tudás:
“NEM KELL MINDENT megtennünk, amit megtehetnénk.”

A művészről többet itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Marina_Abramovi%C4%87
Rhytm 0, a film: https://www.imdb.com/video/vi1116717849/?ref_=tt_vids_vi_1

Der Mensch, der zum Gott wird
Ich habe mir die Ausstellung über das Leben und Werk der Performancekünstlerin Maria Abramović in der Albertina Modern in Wien angesehen. Meiner Meinung nach ist dies eine Pflichtveranstaltung für alle, die in helfenden Berufen tätig sind.
Was mich besonders berührt und bewegt hat, war ihre Performance aus dem Jahr 1974 in Neapel, bei der sie sechs Stunden lang die Kontrolle über ihren Körper vollständig an die Zuschauer abgab. Auf einem Tisch platzierte sie 72 Gegenstände, darunter eine Axt, scharfe Messer, Ketten, eine einzelne Rose, Federn, Mehl und Honig sowie eine Pistole und eine Kugel.
Abramovićs Anweisung lautete wie folgt:
Instruktionen: Auf dem Tisch befinden sich 72 Gegenstände, die jeder nach Belieben an mir verwenden darf. Performance. Ich bin der Gegenstand... Während dieser Zeit übernehme ich die volle Verantwortung.
Dauer: 6 Stunden (20:00 – 02:00 Uhr).
In den folgenden sechs Stunden wurde die Reaktion der Menge (hauptsächlich Männer) auf die „Möglichkeit, alles mit mir machen zu können” langsam, aber in zunehmendem Tempo immer gewalttätiger.
Später erinnerte sie sich: „Ich habe gelernt, dass [...] wenn man sich dem Publikum anvertraut, sie einen töten können [...]
Ich fühlte mich sehr gedemütigt: Sie zerschnitten meine Kleidung, stachen mir Rosendornen in den Bauch, einer von ihnen hielt mir eine Waffe an den Kopf, ein anderer nahm sie ihm weg. Es entstand eine aggressive Atmosphäre. Genau nach 6 Stunden stand ich wie geplant auf und ging auf das Publikum zu.
Alle flohen, um einer echten Konfrontation aus dem Weg zu gehen.”

Ich war zutiefst erschüttert von dem, was ich gesehen hatte. Abramović hat die Dimension des Vertrauens in menschlichen Beziehungen verdeutlicht.
Die Machtverhältnisse in unseren Beziehungen sind in der Regel unausgewogen, einer von uns ist in etwas stärker (körperliche Kraft, Intelligenz), verfügt über mehr Ressourcen (Fähigkeiten, die die persönliche Ausdruckskraft und die soziale Selbstbehauptung fördern, finanzielle Ressourcen usw.), was es uns PRAKTISCH ermöglicht, dem Schwächeren, dem Unterlegenen unseren Willen aufzuzwingen, „mit ihm zu machen, was wir können, was wir wollen”. Wir werden zu lokalen Göttern.
So ist es bei Eltern und Kindern, aber auch bei helfenden Fachkräften und Klienten, Patienten, „Kranken”. (Arztpraxis: „Dr. Dr. Von Habsburgházi Krimskrams Univ.-Prof. Dr. med. univ. PhD.” versus „Schwester Annelise” versus „unsere Patienten”). Menschliche Beziehungen, in denen eine Partei teilweise oder vollständig ausgeliefert ist und die wir alle kennen. Wenn Sie, liebe Leserinnen und Leser, Kinder oder Haustiere haben, wissen Sie, wovon ich spreche. „Kindliches Vertrauen“ ist nicht nur eine Redewendung, sondern eine Frage von Leben und Tod. Als Hilfsmittel- und Schwache ist unser Überleben automatisch die Entscheidung der Stärkeren.
Maria Abramović hat mit ihrer Performance „Rhythm 0” gezeigt, dass unsere Spezies zu grenzenloser Zerstörung fähig ist, wenn wir uns von den sozialen Moralvorstellungen, die diesen Impuls „ich kann alles tun” einschränken, und der kontrollierenden Präsenz unserer Mitmenschen befreien. Dann setzt uns nur noch unsere persönliche Moral Grenzen.
Das Kriterium für Erwachsensein, Reife und „Menschlichkeit” ist das Wissen:
„Wir müssen nicht alles tun, was wir tun könnten.”

Mehr über die Künstlerin erfahren Sie hier: https://en.wikipedia.org/wiki/Marina_Abramovi%C4%87
Rythm 0, der Film: https://www.imdb.com/video/vi1116717849/?ref_=tt_vids_vi_1

Watch Trailer | 2:55

08/02/2026

horror vacui
“Ha egyedül vagyok otthon, mindig megy valami zene vagy video, ha csend van, szorongok” – mondja fiatal beszélgető partnerem.
Ez eszembe juttatja, hogy én az ő korában, a korai 90’ években, amikor már egyedül éltem nagyon hasonló gyakorlatra lettem figyelmes. Nálam persze csak a tv vagy a rádió ment, esetleg CD-t hallgattam, de én is felfigyeltem arra, hogy ha hazérek, első dolgom, hogy “zajt” csináljak és ha ha ez valamiért elmaradt, enyhe szorongás vett erőt rajtam.
Megosztottam vele ezt az emléket és érdekfeszítő beszélgetés vette kezdetét.
Beszélgető társam filozófikus alkat, otthonosan mozog az egzisztencializmus, a konstruktivizmus koncepcióiban így gyorsan eljutottunk az “ürességtől való félelem” jelenségéig. Arra jutottunk, hogy az emberi hang, még ha elmosódottan a háttérből is, a közösséghez tartozás illúzióját kelti, azt az érzést adja, hogy ha kellene, lenne kihez szólnunk. Beszélgetünk a modern ember magányáról, arról, ahogy az elmúlt 50 évben felbomlottak a hagyományos emberi kisközösségek, a falu vagy a nagycsalád és megállapítjuk, hogy a közösségi élet egykor otthonos zaja által keltett biztonság és hovatartozás érzetét imitáljuk a közvetített emberi zajokkal.

“A Horror Vacui (latinul „az ürességtől való félelem”) azt a pszichológiai igényt írja le, hogy az üres tereket, felületeket vagy időt ingerekkel, dekorációkkal vagy tevékenységekkel töltsük meg. Ez a biztonság iránti igényből, a rend iránti vágyból és a befejezetlenség vagy a csend iránti ellenszenvből fakad, amelynek gyakran az létbizonytalanság elkerülése az oka.”

Miért tölt el szorongással minket a csend (néha)? Egy lehetséges magyarázat, hogy a ZAJ, ami akarva akaratlanul körülvesz minket, elnémítja a gondolatainkat és figyelmünk elterelődik az érzelmi és fizikai állapotunk elsődleges támpontjaként szolgáló testérzeteinkről. Mikor megszűnik az ZAJ, hirtelen felfigyelhetünk arra, hogy nyomást érzünk melkasunkban, hogy nem kapunk levegőt, hogy “majd kiugrik a szívünk” és tudatunkat is eláraszthatják a félelmet keltő vagy fájdalmas gondolatok. Ha nincs rutinunk abban, hogy miként kezeljük ezt az állapotot, minden energiánkat arra fogjuk fordítani, hogy elkerüljük azt. Pedig a változás előfeltétele ennek a feszültségnek az elviselése.
Az emberiség történelmében soha nem élt még olyan sok ember olyan sűrűségben, mint ma egy nagyvárosban, gyakran karnyújtásnyira. A fal másik oldalán ott van egy embertársunk, de elérhetetlen és idegen. Sokan vagyunk és mégis magányosan.
Bár a ZAJ csökkenti a szorongást, de a valódi megoldást az jelenti, ha ki tudunk lépni ebből az elidegendettségből, újrakapcsolódunk önmagunkkal és más emberi lényekkel. Ennek elkezdésére nagyszerű lehetőség egy segítő beszélgetés.

Kép: “Gimme Shelter" © Peter Hauenschild und Georg Ritter, 2008, grafitrajz

horror vacui
„Wenn ich allein zu Hause bin, läuft immer Musik oder ein Video, wenn es still ist, werde ich unruhig“, sagt mein junger Gesprächspartner (in der Fachsprache: mein Klient).
Das erinnert mich daran, dass ich in seinem Alter, in den frühen 90er Jahren, als ich bereits allein lebte, eine sehr ähnliche Gewohnheit entwickelt hatte. Bei mir lief natürlich nur der Fernseher oder das Radio, manchmal hörte ich auch CDs, aber auch mir fiel auf, dass ich, wenn ich nach Hause kam, als Erstes „Lärm“ machte, und wenn ich das aus irgendeinem Grund nicht tat, überkam mich eine leichte Angst.
Ich teilte diese Erinnerung mit ihm, und es begann ein spannendes Gespräch.
Mein Gesprächspartner ist ein philosophischer Mensch, der sich in den Konzepten des Existentialismus und Konstruktivismus zu Hause fühlt, sodass wir schnell zum Phänomen der „Angst vor der Leere” kamen. Wir kamen zu dem Schluss, dass die menschliche Stimme, selbst wenn sie nur verschwommen aus dem Hintergrund zu hören ist, die Illusion der Zugehörigkeit zu einer Gemeinschaft hervorruft und das Gefühl vermittelt, dass wir jemanden hätten, an den wir uns wenden könnten, wenn es nötig wäre. Wir sprechen über die Einsamkeit des modernen Menschen, darüber, wie in den letzten 50 Jahren die traditionellen menschlichen Kleingemeinschaften, das Dorf oder die Großfamilie, zerfallen sind, und stellen fest, dass wir das Gefühl der Sicherheit und Zugehörigkeit, das einst durch die vertrauten Geräusche des Gemeinschaftslebens hervorgerufen wurde, mit vermittelten menschlichen Geräuschen imitieren.

„Horror Vacui (lateinisch für „Angst vor der Leere”) beschreibt das psychologische Bedürfnis, leere Räume, Flächen oder Zeit mit Reizen, Dekorationen oder Aktivitäten zu füllen. Dies entspringt dem Bedürfnis nach Sicherheit, dem Wunsch nach Ordnung und der Abneigung gegen Unvollständigkeit oder Stille, die oft durch die Vermeidung von Existenzunsicherheit motiviert ist.”

Warum erfüllt uns Stille (manchmal) mit Angst? Eine mögliche Erklärung ist, dass der Lärm, der uns ungewollt umgibt, unsere Gedanken übertönt und unsere Aufmerksamkeit von unseren Körperempfindungen ablenkt, die als primäre Anhaltspunkte für unseren emotionalen und physischen Zustand dienen.
Wenn der Lärm aufhört, bemerken wir plötzlich, dass wir Druck in der Brust spüren, dass wir keine Luft bekommen, dass „unser Herz aussetzen könnte“ und dass unser Bewusstsein von beängstigenden oder schmerzhaften Gedanken überschwemmt werden könnte. Wenn wir keine Routine darin haben, mit diesem Zustand umzugehen, werden wir unsere ganze Energie darauf verwenden, ihn zu vermeiden. Dabei ist die Voraussetzung für Veränderung, dass wir diese Anspannung aushalten.
Noch nie in der Geschichte der Menschheit haben so viele Menschen so dicht beieinander gelebt wie heute in einer Großstadt, oft nur einen Steinwurf voneinander entfernt.
Auf der anderen Seite der Wand befindet sich ein Mitmensch, der jedoch unerreichbar und fremd ist. Wir sind viele und doch einsam.
Zwar verringert der Lärm die Angst, doch die wirkliche Lösung besteht darin, dass wir aus dieser Entfremdung heraustreten und uns wieder mit uns selbst und anderen Menschen verbinden. Eine helfende Unterhaltung ist eine großartige Möglichkeit, damit zu beginnen.

Bild: “Gimme Shelter" © Peter Hauenschild und Georg Ritter, 2008

23/01/2026

Hogyan (nem) lettem korosztályos úszóbajnok? - avagy személyes vallomás a valóság motivált torzításáról

Majd két éve úszom heti rendszerességgel a helyi uszodánkban. Élvezem és fejlődtem. Visszatért a gyerekkoromban belém vert tudás, az izommemória mindent visz.
Szeretem, mert hatékonyan átmozgatja a felsőtestem, tulajdonképpen az egész testem és közben nem terheli az izületeimet. Élvezem, hogy az uszoda közönségének felső 10%-ba tartozom és néha, ha jól időzítek saját sáv is jut és hogy úgy úszok le 2,5-3 km-t, hogy utazással együtt alig egy órámba kerül.
Mindezzel a családi karácsony estéjén feleségem eldicsekszik sportos rokonaimnak, akik csak hűlnek az ámulattól (biztos azért, mert ilyenkor leesik az álluk és a nyitott száj párolgással hűt, gondolom). Sógornőm javasolja, ilyen 100 méterekkel talán gondolkodjak el valami senior amatör versenyen. Hízik a májam.
Aztán a karácsonyi szünetre bezár az uszodám és kénytelen vagyok elmenni a Hajós Alfréd világbajnoki nyitott 50 méteresébe a Szigetre.
Hmm. Olyan messze van az a másik part, de biztos csak a szemüvegem párásodott be és ez okozza az érzéki csalódást. Persze a tizedik hossz környékére keserű kétely fészkeli be magát a gondolataimba, lehet, hogy itt többről van szó. Szó szoros értelemben. Az órámat nézem, amin alig növekszik a megtett táv.
Be kell látnom, nálam lehet a hiba. Nagy nehezen végigvergődöm a 2 kilométert, majd az első dolgom még az öltözőben leguglizni, hogy milyen hosszú a hazai pálya. Guess what, 33 méter. A szomorú realitás, hogy közel másfél évig úsztam abban a hitben, hogy 50 méteres medencében edzek és méghozzá igen eredményesen.
Jó érzés volt, szerettem ezt a “hatékony” önmagam. Ez meg is magyarázza, hogy miért tudtam ilyen hosszú ideig figyelmen kívűl hagyni a nyilvánvaló tényeket.
Egy a pszichológiában jól ismert énvédő mechanizmus áldozata lettem.
A motivált torzítás (motivated reasoning/bias) a pszichológiában azt jelenti, hogy érzelmi vagy belső motivációk (pl. önértékelés fenntartása, félelmek kezelése) befolyásolják a gondolkodásunkat és információfeldolgozásunkat, szelektívebbé téve minket a bizonyítékok iránt, hogy pozitív képet alakítsunk ki magunkról vagy a világról, még akkor is, ha ez nem racionális, pl. megerősítési torzítással (confirmation bias). Ez az önszolgáló torzítások (self-serving biases) egyik formája, ami az önmagunk iránti pozitív attitűdök fenntartására irányul.
Jó példája ennek, amikor benne ragadunk egy számunkra előnytelen, káros élethelyzetben (párkapcsolat, munkahely), mert a kilépés ára félelmetesen magas – vagy csupán elképzelhetetlen, ismeretlen. Ha egy beszélgetésben, ahol megjelennek számunkra újszerű szempontok és eljutunk eddig a felismerésig, akkor gyakran kiderül, tervszerűen, átgondolt módon a legtöbb ilyen helyzetből van kiút.


Wie ich (nicht) Altersklassen-Schwimmmeister wurde – oder: Persönliches Bekenntnis zur realitätsmotivierten Verzerrung

Seit fast zwei Jahren schwimme ich regelmäßig einmal pro Woche in unserem örtlichen Schwimmbad. Es macht mir Spaß und ich mache Fortschritte. Das Wissen, das mir in meiner Kindheit eingeprägt wurde, ist zurückgekehrt, mein Muskelgedächtnis macht alles möglich.
Ich liebe es, weil es meinen Oberkörper, eigentlich meinen ganzen Körper, effektiv trainiert und dabei meine Gelenke nicht belastet. Ich genieße es, dass ich zu den besten 10 % der Schwimmbadbesucher gehöre und manchmal, wenn ich das Timing richtig hinbekomme, sogar eine eigene Bahn für mich habe und 2,5 bis 3 km schwimme, was mich inklusive Anfahrt kaum eine Stunde kostet.

All das erzählt meine Frau am Heiligabend meinen sportlichen Verwandten, die vor Verwunderung nur so staunen. Meine Schwägerin schlägt mir vor, bei solchen 100 Metern vielleicht über eine Teilnahme an einem Senioren-Amateurwettbewerb nachzudenken.
Meine Leber schwillt an.
Dann schließt mein Schwimmbad über die Weihnachtsferien und ich bin gezwungen, zum Hajós Alfréd Weltmeisterschafts-50-Meter-Becken auf der Insel zu gehen.

Hmm. Das andere Ufer ist so weit entfernt, aber sicher ist nur meine Brille beschlagen und verursacht diese Sinnestäuschung. Natürlich schleicht sich um die zehnte Bahn herum ein bitterer Zweifel in meine Gedanken, vielleicht geht es hier um mehr. Im wahrsten Sinne des Wortes. Ich schaue auf meine Uhr, auf der die zurückgelegte Strecke kaum zunimmt.
Ich muss einsehen, dass der Fehler vielleicht bei mir liegt. Mit großer Mühe kämpfe ich mich durch die 2 Kilometer, dann schaue ich als erstes in der Umkleidekabine nach, wie lang die heimische Bahn ist. Ratet mal, 33 Meter. Die traurige Realität ist, dass ich fast anderthalb Jahre lang in dem Glauben geschwommen bin, dass ich in einem 50-Meter-Becken trainiere, und das sogar sehr erfolgreich.
Es war ein gutes Gefühl, ich mochte dieses „effiziente” Ich. Das erklärt auch, warum ich die offensichtlichen Tatsachen so lange ignorieren konnte.
Ich wurde Opfer eines in der Psychologie bekannten Selbstschutzmechanismus.

Motiviertes Denken (motivated reasoning/bias) bedeutet in der Psychologie, dass emotionale oder innere Motivationen (z. B. Aufrechterhaltung der Selbstachtung, Umgang mit Ängsten) unser Denken und unsere Informationsverarbeitung beeinflussen und uns selektiver gegenüber Beweisen machen, um ein positives Bild von uns selbst oder der Welt zu schaffen, auch wenn dies nicht rational ist, z. B. durch Bestätigungsfehler (confirmation bias). Dies ist eine Form der selbstdienlichen Verzerrung (self-serving bias), die darauf abzielt, eine positive Einstellung zu uns selbst aufrechtzuerhalten.

Ein gutes Beispiel dafür ist, wenn wir in einer für uns nachteiligen, schädlichen Lebenssituation (Beziehung, Arbeitsplatz) feststecken, weil der Preis für den Ausstieg erschreckend hoch ist – oder einfach unvorstellbar, unbekannt. Wenn in einem Gespräch neue Gesichtspunkte auftauchen und wir zu dieser Erkenntnis gelangen, stellt sich oft heraus, dass es aus den meisten solchen Situationen einen planmäßigen, durchdachten Ausweg gibt.

03/01/2026

Tegnap volt szerencsém a Feldmár Intézet szervezésében premier előtt megtekinteni ezt a gyönyörű filmet. Enyedi Ildikó jó ajánlás volt (Testről és Lélekről/On body and soul), de mivel tudtam, hogy egy Gingko Biloba (Páfrányfenyő, Fächerblattbaum) lesz az egyik főszereplő, kifejezetten izgatottan vártam.
A filmet követő beszélgetésben három pszichológus kollega beszélgetett a közönséggel a filmről, annak témáiról. Jó volt hallgatni, de én szeretek aludni egyet egy ilyen fontos megélésre, mielőtt elmondom róla a véleményem, érzéseim és a gondolatokat, amiket keltett bennem.
Azt hiszem, ez a film szól a női egyenjogúságról, több síkon és fajokon átívelően, hiszen a Gingkofa is nőnemű és ez is fontos szerepet játszik a cselekményben, hasonlóan a női főszereplő küzdelmes útjához a magányból, elszigeteltségből való megszabadulás, gyógyulás történetét láttam a fa esetében is. Csupán egy fa idősíkjában és "faságában" másként.
Martin Buber jutott eszembe, aki 1923-ban írt egy könyvet "Ich und Du" címmel, amelyben a kapcsolatok természetét ragadja meg, nem csak emberek, hanem fák és emberek viszonyában is. Ez a kapcsolat lehet "Ich und Es" és "Ich und Du". Az én megértésemben ez azt jelenti, hogy az előbbiben csupán számomra jelentett értéke szerint tekintek a másik félre és ezt az értéket a hasznossága jelenti. Az utóbbiban azonban egyenrangú, tőlem független félként, érdeklődéssel és tisztelettel, partnerként közelítek. Lényeges különbség az is, hogy ez utóbbiban aktívan törekszem rá, hogy megismerjem a másikat olyannak, amilyen valójában, míg az előbbiben csak azt látom belőle, ami számomra hasznos- egy fa esetében azt, hogy fel tudok rá mászni, hogy házat építhetek belőle vagy eltüzelhetem. Ez akadálya a kapcsolódásnak.
A "Csendes Barát"-ban a fák, növények nem antropomorfizáltan, emberi tulajdonságokkal felruházva jelennek meg, hanem kutatói érdeklődéssel feléjük forduló emberek törekvését látjuk arra, hogy olyanként ismerjék meg őket, amilyenek.
A filmben van egy kulcsjelenet, amely során a hong-kongi professzor pszichedelikus szer segítségével (is) kapcsolódik a Gingkofához. Aki átélt már hasonlót talán érti, hogy ez a tapasztalás erősen eltolja a tapasztaló attitüdjét az "én és te" irányba, minden élővel kapcsolatban. Ez számomra nem valami ma oly divatos spiritualizáló értelmezést jelent, hanem azt, hogy az élet az, ami valóban összeköt minket, minden élőlénnyel ezen a bolygón. Azt jelenti, hogy az ember önkényesen emelte magát minden más élőlény fölé radikális "én és az" viszonyrendszert kialakítva, pedig a növények jól meglennének nélkülünk, nekünk van rájuk szükségünk, mégis úgy viselkedünk velük, mint feláldozható, kizsákmányolható teremtésekre.
Pedig egy fa és egy ember összehasonlításában az ÉLET szempontjából minden különbség az ember fajspecifikus tulajdonságaiból fakad - mi éljük meg a fákat mozdulatlannak, hallgatagnak és ezért nem tudunk rájuk partnerként, tisztelettel tekinteni, ezért nem értjük valóban azt a komplexitást, amivel egy erdő működik és amit mi "felhasználóként" tönkreteszünk - magunk és unokáink számára is.
Ebben a filmben mégis megjelenik a remény, hogy amiként az emberiség évezredek alatt eljutott odáig, hogy néhány kivételtől eltekintve a Föld-központú világnézetet felváltotta előszőr a Nap-központúság, majd elfogadottá vált, hogy a Nap is "csak" egy csillag a sok közül és aztán csupán száz évvel ezelőtt az is elfogadottá vált, hogy a Tejút galaxisa, melynek Naprendszerünk is része, csupán egy a végtelen (emberi ésszel fel nem fogható számú) galaxis közül, úgy lassan eljut oda az emberiség, hogy önmagát ne különállónak, felsőbbrendűnek lássa az élet nagy rendszerében és elkezdjen végre "én és te" viszonyokat építeni az állatok és növények (no meg a gombák) felé is. Fajunk túlélését ez a szemléletváltás biztosíthatja csupán. Egy hatalmas fát megölelni nem ciki, hanem egy lehetőség kapcsolódni egy olyan élőlényhez, amely már előttünk is itt volt és talán még utánunk is itt lesz. Mert mi emberek is "kapcsolatokban sérülünk és kapcsolatokban gyógyulunk".

Gestern hatte ich das Glück, diesen wunderschönen Film vor seiner Premiere im Rahmen einer Veranstaltung des Feldmár-Instituts zu sehen. Ildikó Enyedi war eine gute Empfehlung (Testről és Lélekről/On body and soul), aber da ich wusste, dass ein Gingko Biloba (Fächerblattbaum) eine der Hauptrollen spielen würde, war ich besonders gespannt.
Im Anschluss an den Film diskutierten drei Psychologen mit dem Publikum über den Film und seine Themen. Es war interessant, ihnen zuzuhören, aber ich mag erst einmal eine Nacht darüber schlafen, bevor ich meine Meinung, meine Gefühle und Gedanken zu diesem wichtigen Erlebnis äußere.

Ich glaube, dieser Film handelt von der Gleichberechtigung der Frauen, über mehrere Ebenen und Arten hinweg, denn auch der Ginkgobaum ist weiblich und dies spielt eine wichtige Rolle in der Handlung. Ähnlich wie die kämpferische Reise der weiblichen Hauptfigur aus der Einsamkeit und Isolation heraus, sah ich auch im Fall des Baumes eine Geschichte der Heilung. Nur in der Zeitdimension und „Baumhaftigkeit” eines Baumes auf andere Weise.
Ich musste an Martin Buber denken, der 1923 ein Buch mit dem Titel „Ich und Du” schrieb, in dem er die Natur von Beziehungen nicht nur zwischen Menschen, sondern auch zwischen Bäumen und Menschen beschreibt. Diese Beziehung kann „Ich und Es” und „Ich und Du” sein. Nach meinem Verständnis bedeutet dies, dass ich im ersten Fall die andere Partei nur nach ihrem Wert für mich betrachte, und dieser Wert ist ihre Nützlichkeit. Im zweiten Fall hingegen nähere ich mich ihr als gleichwertiger, von mir unabhängiger Partei mit Interesse und Respekt, als Partnerin. Ein wesentlicher Unterschied besteht auch darin, dass ich im letzteren Fall aktiv danach strebe, den anderen so kennenzulernen, wie er wirklich ist, während ich im ersteren Fall nur das sehe, was für mich nützlich ist – im Falle eines Baumes, dass ich auf ihn klettern, ein Haus daraus bauen oder ihn verbrennen kann. Das ist ein Hindernis für die Verbindung.
In „Der stille Freund” werden Bäume und Pflanzen nicht anthropomorphisiert und mit menschlichen Eigenschaften ausgestattet dargestellt, sondern wir sehen das Bestreben von Menschen, die sich ihnen mit wissenschaftlichem Interesse zuwenden, sie so kennenzulernen, wie sie sind.

Es gibt eine Schlüsselszene im Film, in der sich der Professor aus Hongkong (auch) mit Hilfe einer psychedelischen Substanz mit dem Ginkgo verbindet. Wer schon einmal etwas Ähnliches erlebt hat, versteht vielleicht, dass diese Erfahrung die Einstellung des Erlebenden stark in Richtung „ich und du” verschiebt, in Bezug auf alle Lebewesen. Für mich bedeutet das nicht eine heute so modische spiritualisierende Interpretation, sondern dass es das Leben ist, das uns wirklich mit allen Lebewesen auf diesem Planeten verbindet.
Es bedeutet, dass der Mensch sich willkürlich über alle anderen Lebewesen erhoben hat und ein radikales „Ich und Es” Verhältnis geschaffen hat, obwohl die Pflanzen ohne uns gut zurechtkommen würden, wir auf sie angewiesen sind, wir sie dennoch wie opferbare, ausbeutbare Geschöpfe behandeln.

Dabei ergibt sich beim Vergleich zwischen einem Baum und einem Menschen aus Sicht des LEBENS jeder Unterschied aus den artspezifischen Eigenschaften des Menschen – wir erleben Bäume als unbeweglich und stumm und können sie daher nicht als Partner mit Respekt betrachten, Deshalb verstehen wir nicht wirklich die Komplexität, mit der ein Wald funktioniert und die wir als „Nutzer” zerstören – für uns selbst und für unsere Enkelkinder.

In diesem Film kommt dennoch die Hoffnung zum Ausdruck, dass die Menschheit, die im Laufe der Jahrtausende mit wenigen Ausnahmen von einer erdzentrierten Weltanschauung zunächst zu einer sonnenzentrierten Weltanschauung gelangt ist dann akzeptiert wurde, dass auch die Sonne „nur” einer von vielen Sternen ist, und dann vor nur hundert Jahren akzeptiert wurde, dass die Milchstraße, zu der auch unser Sonnensystem gehört, nur eine von unendlich vielen (für den menschlichen Verstand unvorstellbar vielen) Galaxien ist, kommt die Menschheit langsam zu der Erkenntnis, dass sie sich selbst nicht als etwas Besonderes und Überlegenes im großen System des Lebens betrachten sollte, und beginnt endlich, auch zu Tieren und Pflanzen (und Pilzen) eine „Ich-und-Du”-Beziehung aufzubauen. Nur diese veränderte Sichtweise kann das Überleben unserer Spezies sichern. Einen riesigen Baum zu umarmen ist nicht peinlich, sondern eine Möglichkeit, sich mit einem Lebewesen zu verbinden, das schon vor uns da war und vielleicht auch nach uns noch da sein wird. Denn auch wir Menschen „werden in Beziehungen verletzt und in Beziehungen geheilt“.

2h 27m