Monori Györgyi Intimitás Mentor & NLP Practitioner

29/05/2026

Minden alkalommal, amikor az exedet hozod példának, egy kicsit megölöd a jelen kapcsolatot.

„Az exem ezt jobban csinálta.”
„Az exem sosem sértődött meg ezen.”
„Az exem legalább megértett.”
„Az exem tudta, hogyan nyugtasson meg.”
„Az exem nem reagált így.”

Ezek a mondatok sokszor nem is tudatos bántásból jönnek, inkább egy gyors, impulzív összehasonlításból. Mégis, a hatásuk nagyon mély. Mert mit hall ebből a másik?

Azt, hogy nem elég jó. Hogy van egy mérce, aminek folyamatosan meg kellene felelnie.
Hogy nem önmagáért van szeretve és elfogadva, hanem egy korábbi kapcsolat árnyékában kell helytállnia. És ez a fajta összehasonlítás lassan kiöli a biztonságérzetet egy kapcsolatból.

A párkapcsolat nem verseny az előzővel. Nem egy „jobb-rosszabb” skála, ahol az ex az etalon, a jelenlegi partner pedig a folyamatosan vizsgázó jelölt. Amikor így beszélünk, akaratlanul is egy harmadik felet ültetünk be a kapcsolatba, valakit, aki már nincs is jelen, mégis állandó viszonyítási ponttá válik.

Így a következő történik:

Az egyik, hogy a másik fél elkezd bezárni, védekezni, eltávolodni. Nem azért, mert nem szeretne kapcsolódni, hanem mert nem érzi, hogy van tere önmagának lenni. A másik, hogy fokozatosan elhalványul az, aki a másik valójában. Nem az ő értékei, jelenléte és egyedisége kerül fókuszba, hanem azt keresed, miben nem olyan, mint az exed volt.

Fontos különbség: lehet jelezni, ha valami fáj vagy hiányzik. De nem mindegy, hogyan.

👉 „Nekem ez most nehéz így, tudnánk erről beszélni?”
és
👉 „Az exem ezt nem csinálta, ő sokkal megértőbb volt ebben.”

Az egyik kapcsolódás, a másik összehasonlítás.
És tudod, az összehasonlításban mindig van valaki, aki veszít, még akkor is, ha nem ez volt a valódi szándék.

Szeretettel:
Györgyi ✨
+36309280846

28/05/2026

Fontosabb számomra minden, mint Te!
Ezt ugyan, így nem mondjuk ki, de mégis minden tettünkkel ebben erősítjük meg a másikat. Mert mindig van még egy telefonhívás, amit el kell intézni. Mert most végre le tudok ülni kicsit görgetni a telefonomat. Mert még gyorsan be kell fejezni a takarítást. Mert még válaszolok erre az egy üzenetre. Mert túl fáradt vagyok egy beszélgetéshez. Mert épp megy a kedvenc sorozatom. Mert holnap korán kell kelni. Mert a gyerek lefektetése után már fáradt vagyok “kapcsolódni”!

Sok pár kétségbeesve mondja, hogy már nincs intimitás, nincs beszélgetés, nincs közelség, eltűnt a vágy, eltűnt a kapcsolódás. És amikor megkérdezem, hogy egy átlagos nap mennyi valódi időt töltenek egymással, nem a gyerekek mellett, nem a telefonjukat nyomkodva, nem fél szemmel a tévét nézve, hanem tényleg egymásra figyelve, akkor sokszor kínos csend lesz a válasz. Mert a valóság az, hogy szinte semennyit.

És mégis mit várunk?

Egy kapcsolat nem attól marad életben, hogy „együtt vagytok”. Attól marad életben, hogy foglalkoztok vele. Hogy van benne figyelem, érdeklődés, érintés, nevetés, beszélgetés, jelenlét. Mert ami nem kap energiát, az leépül. Pont úgy, mint egy tűz: az elején elég egy szikra, később viszont már folyamatosan rakni kell rá a fát, különben kialszik. És a legtöbb pár ott rontja el, hogy természetesnek kezdi venni a másikat. Hogy „majd ráér”. Majd hétvégén beszélünk. Majd ha kevesebb lesz a stressz. Majd ha nagyobbak lesznek a gyerekek. Majd ha lesz időnk egymásra.

Csakhogy a kapcsolat nem vár örökké.

Mert közben telnek a hónapok, az évek, és a két emberből lassan lakótárs lesz. Már nem osztják meg egymással, mi van bennük. Már nem érnek egymáshoz úgy. Már nem kíváncsiak igazán a másikra.

Aztán egyszer csak ott álltok egymással szemben, és nem értitek, mikor romlott el minden. Pedig nem egyik napról a másikra történt, hanem minden egyes nap egy kicsit kevesebbet tettetek bele, és közben azt hittétek, a kapcsolat majd magától működik.

De nem működik magától.

Lehet egymásra mutogatni. Lehet számolni, ki hányszor kezdeményezett, ki hibázott többet, ki hanyagolta el jobban a kapcsolatot. Csak közben a kapcsolat folyamatosan tovább sérül.

Mert egy kapcsolat nem két külön harcból áll, hanem két ember közös felelősségéből. És amíg mindketten arra vártok, hogy a másik tegye meg az első lépést, addig napról napra nagyobb lesz a távolság köztetek.

Az egó azt mondja: „majd ő keres”, a szeretet azt mondja: „nem akarom elveszíteni, ezért lépek.”

Szeretettel:
Györgyi ✨

Egyéni és páros videóhívásban történő konzultációra, ezen a számon tudsz jelentkezni:
+36309280846

25/05/2026

Orális kényeztetés…
Számodra izgató vagy inkább undorító téma?

Azért kérdezem, mert meglepően sok kapcsolatban ez egy óriási, kimondatlan feszültségforrás tud lenni. Ugyanis, amikor az egyik fél örömmel ad, figyel, kényeztet, beleteszi a vágyat, az energiát, a nyitottságot, nehéz hova tenni, amikor ez nincs meg a másik oldalról is.

Amikor azt tapasztalod, hogy a másik fél mondjuk csak immel-ámmal csinálgatja, érzed rajta, hogy nem is szívesen teszi, nincs benne lelkesedés, szenvedély, nincs benne, az adni akarás, vagy az az érzés, hogy “számomra izgató, hogy te élvezed, amit veled teszek!”, akkor ez, igencsak kiábrándító tud lenni!
Vagy mindig van valami kifogás, hogy miért nem szeretne ilyen módon kényeztetni téged. Vagy egyszerűen csak elvárja, hogy ő kapjon, de visszaadni már nem akar.

Elsőre lehet azt gondolnád, ez csak férfiakat érintő probléma, de nem! Mindkét oldalon, ugyanúgy jelen van, csak erről a témáról az emberek, nem feltétlen beszélgetnek.

Pedig az a személy, aki folyamatosan ad, de nem kap viszonzást, egy idő után nemcsak szexuálisan kezd hiányt megélni, de elindulnak a fogaskerekek és jönnek a következő kérdések:
– Nem vagyok elég kívánatos?
- Szeret egyáltalán?
– Undorodik tőlem?
- Neki nem fontos, hogy nekem jó legyen?
– Tőlem miért várja el a kényeztetést, ha ő nem viszonozza?

A legnagyobb probléma pedig az, hogy ezt sokan nem mondják ki, és nem beszélnek róla. Mert ciki, mert kellemetlen, mert tartanak és félnek a lehetséges válaszoktól. De belül örlődés van, meg nem értettség, csalódottág, amitől így lassan eltávolodnak egymástól. Lassan megszűnik a játékosság, a kíváncsiság, a szenvedély és végül a kapcsolódás is.

Persze ennek rengeteg oka lehet:
szégyen, neveltetés, gátlások, rossz tapasztalatok, önbizalomhiány vagy egyszerűen az, hogy valaki nincs rendben a saját szexualitásával.

De attól még a másik félben ez elutasításként csapódik le. Ezért fontos lenne végre őszintén beszélni arról: egy kapcsolatban a kölcsönösség nemcsak a hétköznapokban számít, hanem az intimitásban is.

Szeretettel:
Györgyi ✨
Egyéni vagy páros, online videóhívásban történő konzultációra, ezen a számon tudsz jelentkezni ⬇️
+36309280846

23/05/2026

Van az a pont egy nő vagy egy férfi életében, amikor már nem azért szingli, mert „nem kellett senkinek”, vagy mert túl magasak az elvárásai.
Hanem azért, mert végre eljutott oda, hogy már nem félelemből, hiányból kapcsolódik.

Belefektette magába a munkát, szembenézett a sérüléseivel.
Dolgozott a gyerekkori mintáin, megtanulta értékelni önmagát.
És ami nagyon fontos, már nem harcol a másik nem ellen.

Már nem bizonyítani akar, nem játszmázni. Nem görcsösen kapaszkodni valakibe csak azért, hogy ne legyen egyedül. Hanem képes szeretettel nézni a másik nemre. Képes tisztelni, felnézni rá. Rajongani érte.

Hisz abban, hogy az élet szebb együtt, mint külön. Hogy a szerelem, a kapcsolódás, az összetartozás az élet egyik legmélyebb emberi élménye. De már nem a másiktól várja, hogy megmentse. Nem a másiktól várja az önértékelését, és nem a hiányait akarja betöltetni egy kapcsolattal.

Pontosan ezért nem alkuszik meg többé.

Mert amikor valaki már nem hiányból akar kapcsolódni, hanem belső teljességből, akkor már nem tud belemenni félkapcsolatokba. Nem tud maradni ott, ahol bizonytalanság van. Ahol mindig neki kell többet adni, többet érteni, többet várni. Ahol nem érzi igazán, hogy fontos.

Mert sokkal könnyebb félelemből kapcsolódni. Sokkal könnyebb benne maradni olyan kapcsolatokban, ahol ugyan nincs valódi mélység, de legalább nem kell egyedül lenni.

Azok viszont, akik már megtanulták, hogy az önmagukkal való kapcsolatuk is fontos, akik már nem menekülnek önmaguk elől egy kapcsolatba, ők inkább kivárnak. Mert ezek az emberek nem úgy tesznek, mintha nem lenne szükségük szeretetre.
Nem hirdetik azt, hogy „egyedül a legjobb”, vagy hogy nincs szükségük a másik nemre.

Nagyon is vágynak rá. Mert nekik is hiányzik az érintés, egy ölelés egy nehéz nap végén.
Hiányzik, hogy legyen valaki, akinek elmesélhetik, mi történt velük aznap. Hiányzik a közös nevetés. A közös reggelek.
Az, hogy valakihez tartozzanak.
Hiányzik, hogy valakinek ők legyenek a legfontosabbak…
és hogy ők is teljes szívből szerethessenek valakit.

Mert erről szól az élet.

Csak már nem akarják összekeverni a szeretetet a kapaszkodással, a magánytól való félelmet a szerelemmel, vagy a „legyen valaki” érzést az igazi kapcsolódással.

Így hát kivárnak.

Még akkor is, amikor nehéz. Még akkor is, amikor fáj az üresség.
Mert már tudják: a magány sokkal kevésbé fáj, mint egy olyan kapcsolat, ahol az ember folyamatosan egyedül érzi magát.

Szeretettel:
Györgyi ✨

22/05/2026

Amikor a párod mindenen megsértődik, akkor amellett, hogy megtanulod, hogy "jobb" csendben maradni, egyre magányosabbá válsz ebben a kapcsolatban. Nem azért, mert nincs benned mondanivaló, hanem mert pontosan tudod, mi fog történni, ha őszinte leszel. A másik megsértődik, bezár, visszatámad, elhallgat, vagy egyszerűen úgy viselkedik, mintha te lennél a probléma csak azért, mert kimondtad, hogy valami fáj.

Ezért egy idő után elkezded magad visszafogni. Finomabban fogalmazol. Elengeded ami bánt, nem hozod fel újra. Nem mondod ki, mire lenne szükséged, de nem azért, mert nincs benned hiány vagy fájdalom, hanem mert elfáradsz abban, hogy minden beszélgetésből sértődés, távolság vagy feszültség lesz.

Pedig egy kapcsolat nem attól lesz biztonságos, hogy nincsenek kellemetlen témák, hanem attól, hogy a nehéz érzéseknek is van helyük benne. Hogy el lehet mondani azt is, ami rosszul esett, és azt is, ami hiányzik. Azt is, amikor valami már nem jó. Mert hogyan lehetne valóban közel kerülni egymáshoz, ha közben folyamatosan vigyázni kell arra, mit szabad kimondani? Különbség van aközött, hogy bántok, támadok, kérdőre vonok, hibáztatok, és aközött, hogy megosztom veled, mit érzek, mi van bennem.

De ehhez, kell a másik oldalról a nyitottság, a kíváncsiság, az elfogadás. Az, hogy tudjam, hogy azért mert a párom ki meri mondani, meg meri osztani velem az érzéseit, az nem egyenlő azzal, hogy én rossz vagy hibás vagyok. Épp ellenkezőleg! Bízik bennem és valószínűleg azért teszi, hogy ezáltal is közelebb kerülhessünk egymáshoz. Sajnos, amikor már nem lehet nyíltan beszélni a fájdalmakról, a csalódásokról, a vágyakról, akkor lassan maga a kapcsolódás kezd eltűnni. Két ember marad egymás mellett, akik már nem merik megmutatni a valódi érzéseiket.

Az igazság az, hogy attól még, hogy valami fáj, beszélni kell róla. Attól még, hogy valami kellemetlen, nem kell lesöpörni. Egy érett kapcsolatban nem az a legfontosabb, hogy mindig igazunk legyen vagy megvédjük magunkat. Hanem az, hogy meg tudjuk hallani a másikat anélkül, hogy azonnal falakat húznánk.

Mert ahol már nem lehet őszintén beszélni az érzéseimről, ott nem érzem magam biztonságban és elfogadva sem. Ez pedig alapja egy kapcsolatnak.

Szeretettel:
Györgyi ✨
+36309280846
Egyéni és párkapcsolati tanácsadásért, keress bizalommal!

19/05/2026

Először széttapossák a bizalmadat, majd megmagyarázzák, hogy veled van a baj! Az egyik legmérgezőbb, legalattomosabb és legmanipulatívabb viselkedés a kapcsolatban, ami egyre több helyen üti fel a fejét:
„Te túlreagálod.”
„Te vagy bizonytalan.”
„Ha bíznál bennem, nem zavarna.”

Tényleg?

Szóval ma már ott tartunk, hogy teljesen normális, hogy:
– más nőkről/férfiakról áradozni és dicsérgetni őt a párod előtt,
– egy nő/férfi ott alszik nálad, de „nem történt semmi”,
– egy másik nővel/férfival beszéled meg a magánéletedet, az intimitásodat, a kapcsolatod problémáit,
– egész nap szívecskéztek, flörtöltök „poénból”,
– titkos beszélgetések vannak, de „nincs benne semmi”,
– exekkel napi kapcsolatban vagyunk „mert mi képesek vagyunk kulturáltan kezelni ezt”,
És amikor a másiknak ez fáj, sértő, megalázó, bántó, akkor ő van beállítva betegesen féltékenynek.

Na neeee! Akkor most öntsünk tiszta vizet a pohárba. A bizalom nem azt jelenti, hogy a másiknak kötelessége lenyelni mindent, ami neki rosszul esik. A bizalom nem azt jelenti, hogy nincs határ, és főleg nem azt jelenti, hogy a párod érzéseit hülyének, túlérzékenynek vagy kontrollálónak nevezed, csak mert neked kényelmesebb úgy élni, mintha egyedül lennél.

Mert itt jön az igazi kérdés. Ha valóban szereted azt az embert, akkor mi fontosabb? Az, hogy ő biztonságban érezze magát melletted, vagy az, hogy mindenáron ragaszkodhass bizonyos helyzetekhez, emberekhez, figyelmekhez, játszmákhoz?

Mert aki szeret, az nem azt keresi, meddig mehet el, hanem azt, hogyan tud vigyázni a másik szívére.

És mielőtt valaki azzal jönne, hogy:
„de hát akkor semmit sem lehet?” De. Mindent lehet.
Csak minden választásnak ára van. És amikor valaki újra meg újra olyat csinál, amiről pontosan tudja, hogy fáj a másiknak, majd erre ráhúzza, hogy: „veled van a baj, mert nem bízol bennem”,
az nem érettség, nem szabadság, és nem modern gondolkodás.

Az tiszteletlenség.

Néha nem a megcsalás rombolja szét a kapcsolatot, hanem az, amikor a másik ember érzéseit hónapokon vagy éveken át hülyének nézik. De egy érett kapcsolatban nem az a kérdés, hogy „jogom van-e hozzá”, hanem az, hogy:
megéri-e nekem olyan dolgokhoz ragaszkodni, amikkel közben folyamatosan bántom azt, akit állítólag szeretek?

Mert a szeretet nem attól látszik, hogy mennyire tudod kimagyarázni a helyzeteidet. Hanem attól, hogy mennyire vagy hajlandó figyelembe venni a másik ember szívét is.

Szeretettel:
Györgyi ✨

Ha szeretnétek közösen fejlődni, érteni egymást, eredményesen kommunikálni, akkor keressetek bizalommal, és segítek, Nektek is!
+36309280846

18/05/2026

Sokan komolyan azt gondolják, hogy „ha igazán szeretne, megváltozna értem.”
Valóban? Jogos lenne? Egyáltalán elvárható? Ez tényleg ilyen egyszerű lenne?
Egy kapcsolatban változunk, tanulunk egymástól, csiszolódunk, fejlődünk. De! Nem kell olyanná válnunk, amilyenek nem vagyunk!

Mert nem ugyanaz kompromisszumot kötni, mint teljesen kifordulni önmagunkból.

Mondok néhány egyszerű példát.
Valaki a kapcsolat elejétől fogva nem volt az a nagyon bújós típus. Nem ő volt az, aki állandóan ölelget, puszilgat, simogat. Ettől még szerethet mélyen, őszintén, tisztán. Csak egyszerűen neki ez nem ad annyit, vagy nincs akkora igénye rá.

Vagy ott van az a típus, aki sosem volt igazán beszédes. Nem szívesen beszél az érzéseiről, nehezen nyílik meg, nem kommunikál órákon keresztül arról, mi zajlik benne. Aztán évek múltán egyszer csak elvárjuk tőle, hogy teljesen másképp működjön.

És amikor ez nem történik meg, jönnek a mondatok:
„Ha szeretne, megtenné.”
„Ha szeretne, megváltozna.”

De tényleg elvárható valakitől, hogy teljesen mássá váljon, mint aki mindig is volt?
Egy kapcsolat nem arról szól, hogy átformáljuk a másikat a saját igényeink szerint, hanem arról, hogy megértsük egymást, és megtaláljuk azt a közös utat, ahol mindketten önmagunk maradhatunk.

Persze fontos az alkalmazkodás.
Fontos, hogy figyeljünk a másik szükségleteire.
Fontos, hogy fejlődjünk együtt.
De ha ennyire erősen törekszünk a párunk megváltoztatására, érdemes lenne feltenni a következő kérdéseket:

👉 Ha a kapcsolat elején ez még rendben volt, akkor most miért nem az?
👉 Ha akkor el tudtam fogadni, hogy ő nem bújós, nem ölelgetős, nem annyira kommunikatív típus, akkor bennem mi változott meg?
👉 Miért lett hirtelen probléma az, ami az elejétől fogva a személyisége része volt?

Mert sokszor nem a másik változott meg, hanem bennünk változott valami. És ezt nehezebb felismerni, mint azt mondani:
„Ha szeretne, megváltozna.” Pedig lehet, hogy nem rosszul szeret.
Csak nem úgy szeret, ahogyan mi szeretnénk.

Ilyenkor nem az a kérdés, hogy hogyan formáljuk át a másikat, hanem az, hogy tudjuk-e őt valóban elfogadni olyannak, amilyen.

A szeretet nem mindig azt jelenti, hogy valaki megváltozik.
Néha azt jelenti, hogy megpróbál közelebb lépni hozzád úgy, hogy közben önmagát sem veszíti el.

Szeretettel:
Györgyi ✨
+36309280846

17/05/2026

Ha szeret, miért okoz fájdalmat újra és újra?

De mi van, ha a másik nem is akar bántani, hanem te éled meg annak a saját sebeiden keresztül? Olyan sok párkapcsolatban “szenvednek” a felek azért, mert mindannyian a saját szemüvegünkön keresztül látjuk a másikat. A saját múltunkon, a saját sérüléseinken. Azokon a mondatokon keresztül, amiket valaha magunkról elhittünk, amivel megbántottak, megaláztak, megtörtek bennünket.

Ha valakit gyerekként sokszor elutasítottak, egy későn érkező üzenetből is azt érezheti:„Nem vagyok fontos.”
Ha valaki azt tanulta meg, hogy az érzéseit kiforgatják vagy kinevetik, akkor egy egyszerű vita közben is azt élheti meg:„Nem értenek meg.”„Nem biztonságos megnyílni.”

És közben lehet, hogy a másiknak esze ágában sincs bántani. Lehet, hogy csak nem tud jól kommunikálni. Lehet, hogy fél a konfliktustól, vagy lehet, hogy ő is ugyanúgy sérült. Lehet, hogy nem ellened van… hanem saját magával harcol.

Csak amikor két ember sérülése találkozik, abból nagyon könnyen lesz félreértés, távolság, fájdalom. Például amikor valaki nem mond el valamit rögtön. Az egyik oldal ezt árulásnak vagy hazugságnak élheti meg: „Átvert.” „Nem őszinte.”

Miközben a másikban lehet, hogy csak félelem volt. Félt a reakciódtól, félt csalódást okozni. Vagy egész életében azt tanulta meg, hogy a problémákat jobb elhallgatni, mint őszintén beleállni.

Szerintem az egyik legfontosabb dolog egy kapcsolatban az, hogy megtanuljunk különbséget tenni aközött, amit a másik tett, és aközött, amit mi éreztünk közben.

Mert attól, hogy valami fájt, még nem biztos, hogy a másik célja a bántás volt.
Ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadni. Hanem azt, hogy mielőtt végleg eldöntenénk, hogy „ő rosszat akart nekem”, adjunk egy esélyt arra is, hogy megértsük, vajon benne mi zajlott valójában.

Mert sokszor nem rosszindulat van a háttérben. Hanem félelem, szégyen, bizonytalanság, elutasítástól való félelem. Olyan régi sebek, amiket ő sem tanult még meg jól kezelni.

Sok kapcsolat nem azért megy tönkre, mert nincs szeretet…hanem mert két ember ugyanazt a helyzetet teljesen más történetként éli meg belül.

Ezért kérlek, mielőtt ítélkezel, lezársz vagy visszatámadsz, kérdezz!

Ha szükséged van segítségre ebben, keress bizalommal és segítek Neked/Nektek is!

Szeretettel:
Györgyi ✨
+36309280846

14/05/2026

13/05/2026

12/05/2026

Az orgazmus nem garancia a jó szexre!
Sokan csak az orgazmusra törekszenek, ezt kergetik, erre fókuszálnak, miközben kimarad a lényeg. Az igazság ugyanis az, hogy az orgazmus önmagában kevés.

Mert lehet orgazmusod úgy is, hogy közben nem voltál igazán jelen, fejben máshol jártál, vagy az is előfordulhat, hogy van orgazmus, de utána mégis marad benned egy üresség.

A jó szex az, amikor megszűnik az idő. Amikor nem számít, mennyi van még „hátra”. Amikor nem figyeled magad kívülről, nem teljesítesz, nem bizonyítasz. Amikor egyszerűen csak azt érzed: ott vagyok, benne vagyok, vele vagyok. Át tudom adni magam a pillanatnak és ez felszabadító.

Nem csak testileg, hanem teljesen.

Az igazán jó szex az, amikor a két test követi egymás ritmusát. Néha lassú, néha vad, néha játékos, néha teljesen kontrollvesztett.
Amikor nem azon gondolkodsz, hogy „jól csinálom-e”, hanem áramolsz, nem irányítasz, csak egyszerűen történik minden magától, mert vezet a vágy és a szenvedély titeket.

Természetesen igen, jó, hogy van orgazmus is. De nem ez a lényeg.
A lényeg az, hogy mi történik közben. Játékosság, nyitottság, spontaneitás, gátlástalanság, feszültség és oldódás.
Az, hogy elmered engedni a kontrollt, hogy nem csak „szexelsz”, hanem kapcsolódsz is.

Mert az igazi vágyunk nem csak az orgazmus.
Hanem az, hogy: érintsenek, vágyjanak ránk, akarjanak bennünket, hogy abban a pillanatban kikapcsoljon az agyunk és csak az adott pillanatot éljük és érezzük.

Ez az, ami miatt emlékszel egy együttlétre. Nem az, hogy „volt-e csúcspont”, hanem hogy milyen volt az energia, az áramlás, az egymásba olvadás.

Te mit szeretsz a legjobban, egy ilyen együttlétben?

Szeretettel:
Györgyi ✨