Instant Solution Therapy

02/04/2024

MIÉRT MINDIG A GYEREKKOR?

Sokan teszik fel a kérdést, hogy a pszichológusok, terapeuták miért mindig a gyerekkorban vájkálnak, akármilyen problémával fordulunk is hozzájuk. Miért kell felnőtt emberek jelenlegi nehézségeivel kapcsolatban visszamenni egy olyan időszakba, aminek már rég vége, és amikor a mostani probléma még nem is létezett?

Még nem volt házastársam, gyerekem, főnököm, kollégáim, és nem is ismertem azokat az embereket, akikkel ma gondom van. Még nem kellett munkahelyre járnom, pénzt keresnem, hivatalos ügyeket intéznem, ellátnom családot és háztartást, autót vezetnem, vagyis nem is voltam olyan élethelyzetekben, amik ma problémát okoznak. Mi keresnivalónk van akkor a gyerekkorban?

A válasz az, hogy az érzelmi reakcióink a gyerekkorunkban alakulnak ki, abban az időszakban, amikor még nem is tudunk másképp reagálni a világra, mint érzelmi alapon, hiszen logikus gondolkodásunk még egyáltalán nincs. Bármi is történik velünk vagy körülöttünk, gyerekként azt automatikusan magunkra vesszük, és olyan, saját magunkkal kapcsolatos hiedelmeket alakítunk ki, amik nem feltétlenül felelnek meg a valóságnak, viszont stabilan belénk ivódnak, és elkísérnek bennünket a felnőttkorba is.

Ha például egy gyerekért késve érnek a szülei az óvodába, és azt látja, hogy ő marad utoljára, mindenki mást hazavittek már, akkor nem azon fog gondolkodni, hogy ennek milyen, tőle független okai lehetnek. Egy gyerek nem tud végiggondolni olyan eshetőségeket, hogy anyunak/apunak esetleg túlóráznia kell, hogy a főnöke nem engedte el a szokott időben a munkahelyéről, vagy éppen egy dugóban ücsörög, esetleg defektet kapott, és épp kereket próbál cseréni az út szélén.

A gyerek számára ezek nem létező variációk, és utólagos magyarázatként sem képes értelmezni őket. Ő csak azt látja, hogy érte nem jön senki, pedig mindenki mást elvittek már, vagyis ő nem fontos, ő nem számít, ő jelentéktelen. Sok gyerekben az is felmerül, hogy soha nem is fog érte jönni senki, vagyis elhagyták. És miért hagyták el? Hát mert nem szeretik. És miért nem szeretik? Hát mert ő nem elég jó, nem elég ügyes, nem elég okos, stb.

Sokan számolnak be arról, hogy a szüleik folyton veszekedtek, őket pedig közben észre sem vették, és nem törődtek azzal, hogy nekik nyugodt családi légkörre és gondoskodásra lett volna szükségük. Mit szűr le ebből a gyerek? Hogy ő jelentéktelen, és hogy az ő igényei nem számítanak. Vagy ha a szülők elválnak, és apuka elköltözik, a gyerek akkor sem azt gondolja, hogy a szülei nem jönnek ki jól, és képtelenek egymással egy fedél alatt élni, hanem azt, hogy ő nem elég jó gyerek, hiszen ha az lenne, az apukája vele maradna.

Ráismerünk ezekre az érzésekre felnőtt korunkban is? Hogy nem vagyunk fontosak, az igényeink nem számítanak, senki sem törődik velünk, senki sem szeret igazán, mert nem vagyunk elég jók/szépek/sikeresek, stb.? Hát persze, hogy ráismerünk. Márpedig ezek a zömmel gyerekkorból eredő, saját magunkkal kapcsolatos negatív hiedelmeink okozzák a legtöbb problémánkat az életben.

Ezért kell a legtöbb esetben a gyerekkorban keresgélni, ha a felnőttkori problémáink gyökerét szeretnénk megtalálni. Ezek a gyökerek azonban felderíthetők, és a problémák terápiával meg is oldhatók. Ha szeretnél kezelésre jönni, keress bátran. Írj Messengeren, vagy látogass el a weboldalamra: https://instanthipno.com

18/02/2024

Nagyon köszönöm a visszajelzést, Robi!

25/11/2023

A tanulást soha nem lehet abbahagyni, legalábbis nem érdemes 😉

16/09/2023

13/08/2023

HOGYAN LÁSS TOVÁBB AZ ORRODNÁL?
Avagy mi az a referenciapont?

Biztos jártál már úgy, hogy utólag fogalmad sem volt, miért viselkedtél egy helyzetben úgy, ahogy. Később, távolabbról ránézve a történtekre, teljesen érthetetlen, miért akadtál ki annyira, miért kiabáltál, és miért vágtál olyan dolgokat a másik fejéhez, amiket nem is gondtál komolyan. És talán azon is eltöprengtél már, hogyan védhetnéd ki, hogy ez újra megtörténjen.

Mi a különbség aközött a helyzet között, amikor a túlzott reakciót jogosnak és helyénvalónak találod, és aközött, amikor elborzadva gondolsz vissza, hogy is viselkedtél? A válasz pedig: a távolság. Időben, térben és érzelmileg is eltávolodtál a történettől, és innen, messzebbről nézve, már egész másképp látszik, mint amikor nyakig benne voltál.

De hogy lehetne a szituáció közben is felvenni ezt a távolságot? Hogyan tudnál egy nehéz helyzetben is ebből a higgadt, külső nézőpontból cselekedni?

Sokan azt mondják, számolj tízig, mielőtt mondasz vagy teszel valamit. Ez arra elég lehet, hogy nyerj pár másodpercet, és kicsit lehiggadj, de a nézőpontváltáshoz többnyire kevés, és támpontot sem nyújt a helyes reakció megválasztásához. Gyakran az lesz a vége, hogy nem mondod ki, és nem teszed meg, ami a szívedből jönne, hanem lenyeled, elfojtod, és magadban puffogsz tovább. Olyan megoldás kellene, ami abban is segít, hogy mit tegyél a zsigerből jövő, hibás reakció helyett.

Kipróbálhatod, hogy választasz egy példaképet, valakit, akinek a viselkedésével egyetértesz, és akihez szívesen hasonlítanál. Aztán nehéz helyzetben tedd fel magadnak a kérdést, hogy mit tenne most ez a személy a helyedben, és próbálj te is úgy cselekedni, ahogy ő tenné. Lehet, hogy nem leszel képes ugyanolyan nyugodtan, megértően, kedvesen, stb. eljárni, ahogy a példaképed tenné, de mindenképpen közelebb leszel hozzá, mintha nem tennéd fel a kérdést. Idővel pedig egyre könnyebb lesz hozzá hasonlóan reagálnod.

A példaképed pedig lehet bárki: valós vagy kitalált, híres vagy ismeretlen, személy vagy nem emberi lény. Gandhitól a szomszéd nénin keresztül Törpapáig bárkit választhatsz, sőt, a saját ideális önmagadat is elképzelheted referenciapontként. Bárkit is választasz, az illető lesz a viszonyítási alap, akihez képest meghatározhatod a viselkedésedet. Ha egy pillanatra is elgondolkodsz, mit tenne a helyedben, az máris kiemel az adott szituációból, és megmutatja a helyes irányt.

Vagy, ha nem ijedsz meg a halál gondolatától, akkor a példaképes verzió helyett azt a kérdést is használhatod, hogy ha majd a halálos ágyadról visszanézel, akkor büszke leszel-e, vagy pedig szégyellni fogod azt, amit most mondani vagy tenni készülsz. Ez is olyan viszonyítási pont, ami azonnal sokkal tágabb perspektívába helyezi az adott eseményt, és egyértelmű iránymutatást nyújt, hogy helyes-e, amit tenni készülsz, vagy sem.

Bármilyen egyéb kérdést is használhatsz, ami neked szimpatikus, és ami segít, hogy kiláss az adott helyzetből. A lényeg, hogy magasabb nézőpontból tudj a szituációra nézni, mert így megteremted a szükséges távolságot, ahonnan azonnal úgy fogod látni a helyzetet, ahogy eddig csak utólag visszatekintve láttad. Így ahelyett, hogy elborítanának az érzelmeid, a józan eszed pedig üzemen kívülre kerülne, képes leszel a valódi helyén kezelni a szituációt, és csak annyi jelentőséget tulajdonítani neki, amennyit valóban érdemel.

09/06/2023

Nagyon köszönöm a visszajelzést, Nóri! :-)

"Ági gyerekkortól eredő krónikus depressziót és évtizedek alatt felhalmozódott szorongást hozott rendbe. A testem foggal-körömmel tiltakozott az ellen, hogy kitegyem a lábam a szobámból, a viszketéstől a tüdőgyulladásig mindenféle tünetet produkált, hogy ne menjek emberek közé, csak csendben utáljam magam az ágy sarkában.
Három kezelés úgy változtatta meg a mindennapjaimat, hogy nem találom a szavakat. Az önutálat, az „úgysem vagyok rá képes” érzés nagyon gyorsan oszlott el, hirtelen azt sem tudtam, mit kezdjek ezzel a rengeteg pozitív energiával.
Az első beszélgetés után még nem éreztem változást, csak azt, hogy jólesett a terápia. A második után azt éreztem, hogy rátapintottunk valamire. A harmadik alkalommal ezt a valamit bontottuk ki, és azóta minden pozitívan változik, pedig a körülmények ugyanazok, csak a lelkem gyógyult meg.
Ha neked is van megoldandó problémád, ne gondolkodj sokat, minden percért kár, amit a szenvedés elvesz tőlünk."

(Nóri, St Helens)

16/12/2022

Újabb kedves visszajelzést kaptam, amit ezúton is köszönök! :-)

"Ágit az érzelmi evésem miatt kerestem fel. A terápia után szinte azonnal különös nyugalmat éreztem, pozitív értelemben, ami azóta is tart, csak már kezdem megszokni. :-) Az a sok hang eltűnt a fejemből, és ami megdöbbentett, hogy az evés kényszerem szinte azonnal nagy mértékben csökkent! Még most is eszembe jut, hogy egyek többet, de nagyon könnyen meg tudom állni!!! A súlyom is elkezdett csökkenni, és sokkal jobban érzem magam a bőrömben."

(Erika, Chester)

12/12/2022

Véleményeznétek ezt a 33 másodperces videót, légyszi? Minden építő jellegű hozzászólást szívesen fogadok, ne kíméljetek! 😄

08/12/2022

A MÁSOK VÉLEMÉNYE

Sokunk alacsony önbecsülésének oka abban keresendő, hogy miket mondtak nekünk mások, illetve miket mondtak rólunk mások. Visszahallunk valami negatívat, amit valaki a hátunk mögött mondott rólunk, vagy esetleg a fülünk hallatára beszél ki minket valaki egy harmadik félnek. Mi pedig a legtöbbször készséggel el is hisszük, hogy ha X csúnyának tart minket, akkor csúnyák is vagyunk, vagy ha Y lehülyéz, akkor hülyék is vagyunk.

De miért hagyjuk olyan könnyen, hogy mások véleménye formálja a magunkról alkotott képünket? Miért tartjuk fontosabbnak mások véleményét a sajátunknál, és miért engedjük, hogy felülírja a miénket? Miért gondoljuk, hogy másvalaki jobban ismer minket saját magunknál, hogy az ő véleménye jobban tükröz minket, mint a sajátunk?

A legtöbben erre azt mondanák, hogy azért, mert ő kívülről lát bennünket, és egy külső nézőpontból sok minden másképp látszik, mint belülről. Másképp látszik, valóban, csak hogy a másik ember is belülről lát minket, nem kívülről. Mindenkinek megvan a maga belső világa, a maga belső valósága, és onnan néz kifelé, máshonnan nem is tud. És mindenki a saját szűrőjén át látja a világot.

Mindenkinek joga van a véleményéhez, a rólunk alkotott véleményéhez is. Ha akarjuk, bizonyos szintig befolyásolhatjuk, ki mit gondol rólunk, de nem dönthetjük el helyette, ahogy ő sem döntheti el, mi mit gondolunk róla. De mivel senki nézőpontja nem objektív, így senki véleménye sem az, nem kell tehát elfogadnunk, nem kell objektív igazságként kezelnünk mások vélekedését.

Nem lehetünk szimpatikusak mindenkinek, ahogy nekünk sem mindenki az, de még ha valakinek rossz véleménye van is rólunk, az akkor is csak egy vélemény, nem több annál. És egy vélemény legalább annyira szól arról akié, mint arról, akire vonatkozik. Nem kell hát magunkra vennünk azt, hogy ki mit gondol rólunk, ahogy másokat sem különösebben zavar, hogy nekünk mi a véleményünk róluk. Nem számít, ki mit gondol rólunk, CSAK AZ SZÁMÍT, MI MIT GONDOLUNK SAJÁT MAGUNKRÓL.

29/11/2022

Egy kedves kliensemtől kaptam ezt a visszajelzést, gondoltam megosztom veletek. :-)

"Eleinte bizalmatlan voltam a hipnoterápiával szemben, de Ági hirdetése felkeltette a figyelmemet, mert a pánikroham is szóba került benne. Én már nagyon régóta küszködtem ezzel a betegséggel, ami elsősorban vezetés közben jött elő. Már az első alkalom után megkönnyebbülést éreztem. A pánikbetegségem hátterében rengeteg sérülés húzódott meg, de Ági segítségével sikerült feldolgoznom őket. Azóta voltam egyedül az autópályán, és végre semmi gond nem volt. Ordítottam egy nagyot örömömben!”
(Gábor, Brierley Hill)

26/09/2022

SZOCIÁLIS SZORONGÁS, AZAZ TÁRSAS FÓBIA

A szociális szorongás nem csupán félénkség, hanem egyenesen rettegés a másokkal való találkozástól, beszélgetéstől. Egy társas fóbiában szenvedő emberből egy közelgő társas eseménynek már a gondolata is képes rosszullétet kiváltani. A háttérben többnyire a visszautasítástól, a kudarctól, a megbélyegzéstől és a kiszolgáltatottságtól való félelem áll.

Nem csoda, hogy a szociálisan szorongó emberek, ha tehetik, inkább bezárkóznak, és elkerülik a számukra rémítő helyzeteket. Az elszigetelődés azonban nem segít a problémán, sőt. Az emberi kapcsolatok hiánya gyorsan magányhoz és kiüresedéshez vezet, és az ily módon magukra maradtak hamar azon kaphatják magukat, hogy elkeseredetten vágynak arra, amitől a legjobban rettegnek: az emberi társaságra.

Mit is tehetünk ebben a helyzetben?

1. VEGYÜK ÁT AZ IRÁNYÍTÁST!

Kevesen gondolnák, hogy AZ AGGÓDÁS ÖN-PROGRAMOZÁS EREDMÉNYE, pedig az. Ha sorozatosan erős szorongással gondolunk a társasági eseményekre, azzal kapcsolatot alakítunk ki az agyunkban az emberekkel való találkozás és a rettegés érzése között. Ez egyfajta öntudatlan mentális programozás, amivel arra tanítjuk meg az agyunkat és a testünket, hogy olyan módon reagáljon, ahogy igazából nem szeretnénk.

Ám ha helyesen kezdjük használni a képzeletünket, ez a helyzet megfordítható. Az ember képes elképzelni bármit, amit csak akar, még valószerűtlen dolgokat is, például, hogy szárnya nő, és repül, mint a madár. Miért ne tudnánk hát könnyedén elképzelni azt is, hogy nyugodtan és magabiztosan veszünk részt az előttünk álló társasági eseményen? Ez úgyszintén programozás, és úgyszintén hat az agyunkra és a testünkre, csak éppen pozitív irányban.

Minél részletesebben és minél gyakrabban képzeljük el, hogy oldottan, határozottan és jókedvűen csevegünk másokkal, annál valószínűbb, hogy a valóságban is így fogunk érezni és viselkedni az adott helyzetben. IRÁNYÍTSUK hát MAGUNK A KÉPZELETÜNKET, ÉS NE HAGYJUK, HOGY Ő IRÁNYÍTSON BENNÜNKET!

2. NÉZZÜNK KÖRÜL!

A szociálisan szorongó emberek befelé, az érzéseikre figyelnek, nem a külvilágra, ezért utólag sokkal kevésbé emlékeznek a környezet és a külső történések részleteire, mint az oldottan viselkedő társaik. Hiába mesél nekünk bárki bármilyen érdekes történetet, ha mi közben a szapora pulzusunkra, a gyomrunkban uralkodó rossz érzésre vagy épp a kiszáradt torkunkra koncentrálunk.

Úgyhogy ha legközelebb olyan helyzetbe kerülünk, ami ijesztő számunkra, a testi tüneteink helyett FIGYELJÜK MEG A KÖRNYEZETÜNKET. Nézzük meg, milyen a falak színe, hány ablak van a helyiségben, milyenek a bútorok, milyen ruhát viselnek a körülöttünk lévő emberek, milyen a frizurájuk, stb. Igyekezzünk minél több részletet észrevenni, és tapasztalni fogjuk, hogy minél inkább kifelé irányítjuk a figyelmünket, annál jobb lesz a közérzetünk.

3. ÉRDEKLŐDJÜNK MÁSOK IRÁNT!

Ha a környezetünkben lévő tárgyak és emberek megfigyelése már megy, akkor elkezdhetünk érdeklődni is a többiek iránt. Beszélgetés közben rájuk nézzünk, ne a földre például, és igyekezzünk olyan kérdéseket feltenni nekik, amikre nem lehet egyszerű igennel vagy nemmel válaszolni. Minden embernek igénye, hogy figyeljenek rá, de igénye az is, hogy ő is odafigyeljen másokra. A Föld népessége soha nem volt akkora, mint manapság, mégis rengeteg ember magányos, pedig csak oda kellene figyelnünk egymásra. AZ EMBERI KAPCSOLAT TULAJDONKÉPPEN NEM MÁS, MINT EGYMÁSNAK ADOTT KÖLCSÖNÖS FIGYELEM.

Az odafigyelésen túl tehetünk kedves gesztusokat is, hiszen ha apró figyelmességekkel kedveskedünk másoknak, az segít, hogy oldottabban érezzük magunkat mások társaságában, és segít csökkenteni az elutasítástól való félelmünket is.

16/05/2022

PÁNIKROHAM – TÉNYLEG AZ, AMINEK HISSZÜK?

A pánikrohamot hibás, helytelen reakciónak tartjuk a testünk részéről, és fel sem merül bennünk, hogy ezt a vélekedést megkérdőjelezzük. Hiszen hogy is tekinthetnénk normálisnak ezeket a tüneteket?

De csodálkozunk-e, ha például futás közben azt tapasztaljuk, hogy szapora a légzésünk, izzadunk, és a szokásosnál sokkal gyorsabban ver a szívünk? Ha belegondolunk, egy erősebb edzés során egy pánikroham legtöbb tünetét megtapasztaljuk, anélkül, hogy ezt rendellenesnek tekintenénk. Sőt, ilyenkor mindezek a testi reakciók a hasznunkra is válnak, hiszen segítenek minket a testmozgásban.

Ugyanezek a testi reakciók akkor is a segítségünkre vannak, ha fizikai veszélyhelyzetbe kerülünk, és azonnali cselekvésre van szükségünk. Ha egy dühös kutya rohan acsarkodva felénk, és el kell futnunk előle, igen csak jól jön, ha a testünk olyan üzemmódba kapcsol, ami lehetővé teszi a gyors fizikai reakciót, és az intenzív testmozgást.

Vagyis a pánikrohamot kísérő tünetegyüttes bizonyos helyzetekben tökéletesen normális, sőt, egyenesen hasznos testi reakció. Nem a tünetekkel van a baj, hanem azzal, ha ezek nem megfelelő szituációban mutatkoznak. Pánikroham helyett hívhatnánk ezt „nem odaillő testmozgás reakciónak” is. Nem hangzik olyan jól, de sokkal pontosabb.

De vajon mi váltja ezt ki olyan helyzetekben, amikor nem edzünk, és menekülnünk sem kell semmi elől? Pánikroham mindig olyankor jelentkezik, amikor túl sok a stressz az életünkben, túl sok a megoldhatatlannak tűnő feladat, és kilátástalannak látjuk a helyzetünket. Vagyis amikor baj van, vészhelyzet.

A tudatalatti elménk azonban, ami a testi reakcióinkat irányítja, nem tud különbséget tenni a fizikai és a lelki vészhelyzet között. Az ő számára csak kétféle állapot létezik: van veszélyhelyzet vagy nincs. Vagyis ha azon aggódunk, hogy felépülünk-e egy súlyos betegségből, vagy hogy vissza tudjuk-e fizetni a hitelünket, a testünk pontosan ugyanúgy fog reagálni, mintha épp most akarna ránk ugrani egy oroszlán, hogy megegyen bennünket.

Mivel a testünk csak a fizikai veszélyhelyzetet ismeri, és erre van válaszreakciója, ezt fogja bekapcsolni akkor is, ha olyasmin aggódunk, ami nincs ott, tehát ha a veszély „csupán” a fejünkben, a gondolatainkban létezik, a pillanatnyi fizikai valóságunkban nem. Ezért fordulhat elő pánikroham olyankor is, amikor fizikailag tökéletes biztonságban vagyunk, és épp otthon ülünk a fotelban, vagy egy parkban sétálunk.

Ahelyett, hogy ilyenkor megijednénk, és ezzel súlyosbítanánk a helyzetet, sokat segíthet, ha értjük a tünetek megjelenésének hátterét, ha képesek vagyunk normálisnak látni őket, és tudatosan megnyugtatni magunkat.

Hasznos lehet az is, ha tudatosítjuk magunkban, hogy nincs körülöttünk fizikai vészhelyzet. Egy zsúfolt, levegőtlen metrókocsiban utazni például kétségkívül nem kellemes, de ha pánik törne ránk, tudatosíthatjuk, hogy a helyzet csak átmeneti, nemsokára leszállunk, illetve hogy senki sem akar bántani, vagy bármilyen módon ártani nekünk.

Ne feledjük, a tudatalatti elménk nem tud különbséget tenni a valódi és nem valódi vészhelyzet között, ezt a tudatos elménk segítségével nekünk kell megtanítanunk neki.

Gondoljunk úgy a pánikra, mint egy rosszul beállított autóriasztóra, ami nem csak akkor kapcsol be, amikor valaki fel akarja törni a kocsit, de már akkor is jelez, ha egy macska felmászik a motorháztetőre. Nem mindenestől kikapcsolni kell, csupán finomhangolni, hogy csak akkor lépjen működésbe, amikor arra valóban szükség van.

Természetesen a leghatékonyabb megoldás az, ha egy szakember segítségével kiderítjük és kezeljük a pánikrohamok okát, de ha azonnali segítségre van szükségünk, próbáljuk ki bátran a fentieket. További azonnal ható praktikákért pedig olvassátok el a „Pánikroham? Rágózz és lélegezz!” című írásomat.