18/08/2025
Ez most egy jóval nehezebb írás, és jóval kényelmetlenebb, mint amiket általában megosztok erről az oldalról...
De nagyon hasonló folyamatokon megyek keresztül én is, nagyon hasonló tapasztalásaim vannak az elmúlt lassan egy évből!
Mi tagadás, bármennyire is szeretném siettetni a gyász fájdalmas folyamatát a veszteség mindent kitöltő fájdalmát, hogy múljon már el...vagy legyen egy kis könnyülés (néha van) arra jutok, hogy felesleges kapálózás a hullámzó tengeren. Le kell hunyni a szemem és hagynom kell, hogy elárasszon, hogy aztán szép lassan visszahúzódjon és újra tudjak lélegezni.
Olyan jó lett volna végig menni a várandósságon úgy, hogy közben nem veszítem el a szüleimet, olyan jó lett volna, ha megismerhetik a kisfiam, olyan jó lett volna, ha nemcsak kettő, de rögtön négy csodás nagyszülője lett volna...vagy felhívhatom őket, hogy képzeld Anyu, úgy kelek fel a kanapéról, mint egy jóllakott fóka és úgy rugdos a pocakomban, mintha focizna...
Jó lett volna többet mosolyogni és kevesebbet sírni, jó lett volna ha nem kellett volna elkísérnem a vilgálegjobb anyukáját a halál kicseszett kapujába (alapból sem) 17 hetes terhesen...minden de minden jó lett volna, ha...de nem lett!
"𝘋𝘦 𝘴𝘢𝘫𝘯𝘰𝘴, é𝘴 𝘦𝘳𝘳𝘦 𝘪𝘴 𝘳á 𝘬𝘦𝘭𝘭 𝘫ö𝘯𝘯ö𝘥, 𝘢 𝘴𝘢𝘫á𝘵 "𝘣é𝘬𝘦𝘣𝘦𝘭𝘪" é𝘭𝘦𝘵𝘣ö𝘭𝘤𝘴𝘦𝘴𝘴é𝘨𝘦𝘪𝘥 𝘨𝘺𝘢𝘬𝘳𝘢𝘯 𝘣𝘰𝘴𝘴𝘻𝘢𝘯𝘵ó𝘢𝘯 𝘴𝘦𝘬é𝘭𝘺𝘦𝘴𝘯𝘦𝘬, 𝘧𝘢𝘬ó𝘯𝘢𝘬 é𝘴 𝘩𝘢𝘭𝘰𝘷á𝘯𝘺𝘯𝘢𝘬 𝘵ű𝘯𝘯𝘦𝘬 𝘷á𝘭𝘴á𝘨 𝘪𝘥𝘦𝘫é𝘯. 𝘈 𝘴𝘻𝘦𝘮𝘦𝘥𝘦𝘵 𝘧𝘰𝘳𝘨𝘢𝘵𝘰𝘥 𝘵ő𝘭ü𝘬. 𝑵é𝒉𝒂 𝒏𝒆𝒎 𝒂𝒌𝒂𝒓𝒔𝒛 𝒃ö𝒍𝒄𝒔 𝒍𝒆𝒏𝒏𝒊 - 𝒄𝒔𝒂𝒌 𝒔𝒛𝒆𝒓𝒆𝒕𝒏é𝒅 𝒎𝒆𝒈é𝒍𝒏𝒊 𝒂 𝒇á𝒋𝒅𝒂𝒍𝒎𝒂𝒕. 𝑴𝒆𝒓𝒕 𝒂𝒛 𝒍𝒆𝒈𝒂𝒍á𝒃𝒃 𝒗𝒂𝒍ó𝒅𝒊." ...𝘔𝘪𝘯𝘵𝘩𝘢 𝘦𝘨𝘺 𝘯𝘢𝘨𝘺 𝘮𝘦𝘳ő 𝘴𝘦𝘣 𝘭𝘦𝘯𝘯𝘦 𝘢𝘻 𝘦𝘮𝘣𝘦𝘳𝘪 𝘭é𝘭𝘦𝘬, 𝘢𝘮𝘪 𝘢 𝘵𝘶𝘥𝘢𝘵𝘰𝘴 𝘫𝘦𝘭𝘦𝘯𝘭é𝘵 𝘧𝘪𝘨𝘺𝘦𝘭𝘮é𝘯𝘦𝘬 ó𝘷𝘢𝘵𝘰𝘴 𝘵𝘢𝘱𝘰𝘨𝘢𝘵á𝘴á𝘵ó𝘭 𝘪𝘴 é𝘨𝘯𝘪 𝘬𝘦𝘻𝘥."
Ezen a ponton, ezen a fájdalomszinten az életbölcsességek sokasága és az ilyen-olyan csomagolópapírba bújtatott tanítások nem segítenek, egyetlen dolog tud hozni némi enyhülést, vigaszt, könnyebbséget a jelenlét, a megtartó erő, az értő, megértő, hallgató figyelem. 𝐀 𝐭á𝐫𝐬𝐚𝐬 𝐤𝐚𝐩𝐜𝐬𝐨𝐥𝐚𝐭𝐨𝐤𝐛𝐚𝐧 𝐫𝐞𝐣𝐥ő 𝐠𝐲ó𝐠𝐲í𝐭ó 𝐞𝐫ő.
Minden nehézség ellenére azért ebben végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy olyan testvérem, olyan férjem és olyan barátaim vannak, akik egy atombunker erejével és biztonságával tartanak meg! Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, hogy a társas kapcsolatok, a szociális kapcsolódás végtelen erővel bírnak a krízisek, traumák szabdalta életünkben.
Én most velük és általuk gyógyulok…hogy aztán meg tudjam mutatni a kisfiamnak, hogy végtelen erő lakozik benne, bennünk, mindannyiunkban, pontosan úgy, ahogy láttam én is a szüleimet, ahogy végtelen erővel néztek farkasszemet az élet nehézségeivel és kijutott nekik belőlük bőven…tanulom újra a derűt és tanulok újra szívből mosolyogni, kicsi lépésekben újra felépíteni a hitem!
Valahogy ez most sokkal őszintébb és mélyebb és végtelenebb, mint eddig bármi, amiben részem volt…és persze fájdalmasabb is!
🙏🤍
"Ne beszélj róla, mit fognak gondolni az emberek?"
"Nem szól száj, nem fáj fejem."
"Légy pozitív, nézd a jó oldalát!"
Egy olyan kultúrában élünk, ahol nem illik arról beszélni, ha valaki nincs jól. Inkább játszd meg, hogy minden rendben.
Én nem félek most kimondani: nem vagyok jól.
Nem lenne következetes és hiteles letagadni azok után, hogy annyit írtam ezen az oldalon arról, hogy nem szégyen sérülékenynek mutatkozni.
A részletek nem tartoznak senkire, ez a poszt nem erről szól. Magáról a krízisről szól, mint állapotról általában. Amiről valahogy sokan azt gondolják, hogy csak az éretlen, tudatosság terén fejletlen emberekkel fordulhat elő, míg a kiváltságos spirituális elit tagjai az örök boldogság elíziumi mezőin legelésznek. Hát nem.
Soha nem is akartam csatlakozni az olyan spiri-influencerek és életmódguruk egyre növekvő táborához, akik ragyogó mosollyal, mindentistudó jóga-pózba merevedve népszerűsítik a saját önelégültségüket. Fizesd be te is a basic csomagot és te is jól leszel!
A mosoly mögött persze ott is nagyon sokszor kételyek és szorongások húzódnak, amiket a spiritual bypassing segítségével a szőnyeg alá söpörnek. De sokan beveszik a csilivili csomagolást, míg a belső nehézségeiket őszintén megosztó emberek kényelmetlen igazságait nem szívesen hallgatják.
Érdekes figyelni az emberi reakciókat, ha valaki nincs jól lelkileg.
Van, aki megijed: hűha. Hát én ezzel mit kezdjek? Menjél terápiára, ne nyígjál itt!
Majd utána meghallgatlak persze - de amíg benne vagy? Hát nem. Előbb javítsanak meg.
Mintha elromlott autó lennél, amiben alkatrészt kell cserélni.
Van, aki megoldani akar helyetted, és eláraszt kéretlen tanácsokkal. És nem érti, mi a jó francért nem fogadod meg őket. Pedig ő megmondta, most aztán magadra vess...
És persze mérgező pozitivitással is tele van a padlás. Nézd a jó oldalát, gondolj arra, állj hozzá másként. Tényleg? Kösz, Sherlock, ez még nekem soha nem jutott eszembe... Kíméljetek meg ettől!
Kevesen vannak, akik tudják, mire van szükséged ilyenkor: együttérző jelenlétre.
Se többre, se kevesebbre. Becsüld meg azokat, akik még akkor is megadják neked ezt, amikor egyébként a társaságod kicsit... hogy is mondjam ... terhes lehet másoknak.
Az ember életében, hacsak nem vált Buddhává, bizony időről időre vannak krízisek. Akármi is váltja ki őket, akármilyen veszteség, kudarc vagy elutasítás, ezek a válságok a létbiztonságunk és létbátorságunk alapjait rengetik meg.
Hiába is gondoltad azt, hogy te ezen már túl vagy. Az élet előbb-utóbb emlékeztet rá, hogy bizony te is csak egy törékeny, gyarló, korlátolt lény vagy. Minél magasabban hitted magad, annál megalázóbb lesz a pofára esésed.
Van olyan, hogy kihúzzák a lábad alól a korábban biztosnak hitt talajt.
Mégis, a krízis az élet második felében, bizonyos élettapasztalattal, sőt, némi életbölcsességgel felvértezve már más, mint korábban. Nem jobb, nem könnyebb: más.
Az ember sokkal kevésbé cselekszik az impulzusainak vakon kiszolgáltatva, még akkor sem, amikor éppen nagyon fáj.
Márpedig fáj: ettől nem ment meg senki.
Csak azt választhatod meg, mit kezdesz a fájdalommal. Az viszont a te döntésed.
És az ember, ha már eljutott az önismeret egy szintjére, jobban megfigyeli magát az ilyen krízisekben. Olyan minták is láthatóvá válnak a saját viselkedésében, érzelmeiben, gondolataiban, amelyek korábban nem.
Még akkor is átlátsz magadon, amikor éppen a figyelemelterelés valamilyen formáját választod ahelyett, hogy szembenéznél a fájdalmaddal.
Pedig a fejedben visszhangoznak az intelmek, amit az ilyen gyatra megküzdési stratégiákról akkor mondtál, amikor még "jól voltál".
De sajnos, és erre is rá kell jönnöd, a saját "békebeli" életbölcsességeid gyakran bosszantóan sekélyesnek, fakónak és haloványnak tűnnek válság idején. A szemedet forgatod tőlük. Néha nem akarsz bölcs lenni - csak szeretnéd megélni a fájdalmat. Mert az legalább valódi.
Volt idő, amikor azt gondoltam, a mindfulness, a buddhizmus eszköztárával felvértezve engem már nem érhet olyan megrázkódtatás, amire ezek ne adnának választ. Jó track-en vagyok. Magabiztos voltam. És mégis: rá kellett jönnöm, hogy bár a meditáció remek eszköz, de van olyan, amikor az ember egyszerűen képtelen meditálni. Mert amit odabent talál, az annyira fáj, amivel nincs még kész szembenézni. Visszariad tőle. Majd egyszer lehet. Most nem.
Mintha egy nagy merő seb lenne az emberi lélek, ami a tudatos jelenlét figyelmének óvatos tapogatásától is égni kezd.
Az élet érettebb szakaszában egy krízisnek van egy másik rétege is: az ember sokkal inkább tudatába kerül önnön végességének. Sein zum Tode - ahogy Heidegger írta.
A létfelejtés boldog öntudatlanságának évei után a krízis előhozza a kényelmetlen tudatosság idejét, amikor egyetlen órában több történhet veled lelkileg, mint máskor évek alatt. Amikor a halálod elkerülhetetlenségének ténye fókuszba áll és az életed intenzitása szinte az elviselhetetlenségig fokozódik.
Az agyad végtelen szekvenciákban ontja a monoton litániákat, újrajátssza a közelmúlt legfájdalmasabb, legkínosabb jeleneteit, mint valami ócska revüszínház a rémdrámáit. Mit tehettél, mondhattál volna másként, töprengj csak, te paraszt - csak hogy forgassa még benned a tőrt.
Szilánkokra tört önértékelésed darabjai előtted hevernek, belőlük, mint a puzzle darabjaiból, próbálod újra összerakni magad. Tükörbe nézel és okos fejeddel biccentesz. Remények és illúziók nélkül.
Valamikor azt hitted: az élet, az igazi élet, majd még valamikor jön. Vártad, mint egy késésben lévő vonatot a pályaudvaron. Ha eljön, majd teljes lesz és kerek. Lezárul.
De ma már tudod, hogy amikor eljön érted a halál, éppúgy tele leszel befejezetlenséggel, kétségekkel, meg nem élt élettel, mint ebben a pillanatban.
Rájössz arra, hogy igazából az életben nem "krízisek" vannak - hanem egy nagy krízised van, kisgyerekkorod óta. És ez a krízis hol elhalványul, hol újult erővel bukkan a felszínre. Eltüntetni nem tudod soha.
Ne értsetek félre: van értelme a terápiának, jógának, meditációnak stb.
Lehet rajta dolgozni, ami nagyon fontos, hogy tudd élni az életed és ne bénulj meg - de hacsaknem váltál Buddhává, örökké a részed marad valamennyire.
Nem áltatod többé magad. És másokat. Ez is más, mint régen, belefáradtál a kamuzásba.
Látod magad annak, aki vagy: a szemfényvesztő bűvészt, aki a karokat húzogatja és a gombokat nyomogatja Óz a nagy varázsló gondosan felépített, közösségi elvárásokhoz simuló álarca mögött.
Látod a szemében a rémületet a leleplezéstől.
Ráteszed a kezed a válladra: pihenj meg. Ne félj az lenni, aki vagy.
És vannak azok a kietlen és sötét éjjelek, amikor álmatlan, üres tekintettel bámulod a plafont, miközben a magányod hideg szikrákat vet a kétségbeesés tündöklő mélységei fölött. Amikor nem találsz magadban semmilyen fényt, csak a kavargó homályt. Mellkasodra nyomasztó ólomkolonc nehezedik. És csak arra vágysz, hogy legyen vége. Legyen vége már...
De vannak más pillanatok is. Amikor más emberek kedvessége, együttérzése kiemeli a szíved abból a kis vacokból, ahol saját fájdalmához ragaszkodva berendezkedett a tartós életre.
Megborzongsz: hogy képes szépet találni benned akkor, amikor te magad sem vagy rá képes?
Itt valami nagy titok van elrejtve. Az emberi kapcsolatok, amikben sérültünk, gyógyítani is tudnak?
Idő kell, hogy ezt újra elfogadd... Sötétek az álmaid.
kép: Luke Renoe
