13/03/2025
- "Kicsit leteheted ide a terheidet!" - szól az Isten és kinyújtja elém felfelé fordított tenyerét. Már majdnem beleteszem a mázsás gondjaimat, mikor eszembe jut, hogy inkább magam ülök rá a tenyerére és hirtelen ötlettől vezérelve gyorsan fel is pattanok.
- "Így még jobb is" - kuncogja az Isten és magasra emel. Ahogy távolodok a földtől, a gondjaim zsugorodni kezdenek és már csak akkorának látom őket, mint a hangyákat a porban, végül teljesen el is tűnnek. Az Isten tenyerén körbeutazom az univerzumot, csillagok, naprendszerek fényes útjain járok és kisimul a Lelkem. Lassan aztán visszaérkezünk a földre, pont a gondjaim mellé... Azok ott ülnek szépen sorban, mint a jógyerekek. Isten óvatosan leteszi tenyerét a földre és int, hogy menjek. Morogva lekászálódok a tenyeréről - nem igazán van kedvem hozzá. Könyörgőn, nagy bociszemekkel nézek vissza.
- "Na, kivele! Mit szeretnél?" - kérdezi mosolyogva.
- "Neked adhatom valamelyik gondomat?"
- "Nem lehet!" - válaszolja.
- "Miért nem?" - replikázok.
- "Mert a gondjaidra szükséged van!" - mondja olyan határozottan, hogy nem merek magyarázatot kérni. Lógó orral szedegetni kezdem a gondjaimat, az Isten közben néz a szép, meleg szemeivel, aztán azt mondja:
- "Na, jó... Egy valamit elveszek tőled. A hiedelmedet arról, hogy nem vagy elég erős!"
Ezzel megsímogatja az arcomat és eltűnik. Én felszedegetem az összes terhemet, utoljára hagyom a legnehezebbet. Mikor emelném, már előre összeszorítom a fogam, de meglepődve tapasztalom, hogy nem is olyan nehéz, mint amire emlékeztem. - "Elbírlak!" - mondom neki, mire az nagyot sóhajt és belekapaszkodik szorosan a nyakamba."
( Írta: Andrássy Réka)
