09/01/2025
Harmadik interjú egy sportszülővel▪️
Tamás, egy kétgyermekes családapa, éveken át élt abban a hitben, hogy mindent megtesz fia Ádám sportkarrierjéért.
Ádi gyermekként rajongott a futballért, és kezdetben nagyon ígéretes tehetségként tartották számon. Az interjú során Tamás őszintén mesélt arról, hogyan alakult a fiával való kapcsolata.
⏹️Hogyan indult Ádám futballkarrierje?
Tamás: Ádám már ötévesen imádta a focit. Rengeteget játszott az udvaron, a játék iránti lelkesedése átragadt rám is. Amikor hatévesen beírattuk egy sportegyesületbe, hamar kiderült, hogy tehetséges. Az edzők dicsérték, sőt, azt mondták, ha így folytatja, komoly jövő várhat rá. Ez engem hihetetlenül büszkévé tett. Én pedig elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnám segíteni, hogy minél sikeresebb legyen. Talán ez az első pont az, hogy hibáztam. Túlgondoltam. Még csak 6 vagy 7 éves volt.
⏹️Mikor érezted úgy, hogy talán túl sokat vártál el tőle?
Tamás: Ez nem egyik napról a másikra történt. Az elején csak szerettem volna, hogy kihasználja a tehetségét, de ahogy jöttek az eredmények, az érmek, trófeák, elismerések, a büszkeség mellett egyre nagyobbak lettek az elvárásaim is.
Egy idő után már nemcsak az edzéseken, hanem otthon is “edzősködtem”, videón a meccseit is elemeztük, elég gyakran.
Ha hibázott egy meccsen, sokszor az autóban hazafelé újrajátszottuk az egészet szóban is. Gyakran mondogattam, hogy „ha nem futsz gyorsabban”, „ha nem figyelsz jobban”, „ha így folytatod, más kerül a helyedre”.
Akkor azt hittem, motiválom. Ma már látom, hogy ezzel csak szépen lassan összetörtem az önbizalmát, mert túl nagy nyomást helyeztem rá.
⏹️Hogyan hatott ez Ádámra?
Tamás: Az elején nem láttam a jeleket. 8-9 éves korában még mindig lelkes volt, de 10-11 évesen elkezdett visszahúzódni, nem olyan volt, mint korábban. Egyre ritkábban beszélt a fociról, és amikor mégis, már nem csillogott a szeme úgy, mint régen. Már nem mindig tudta ugyanazt megcsinálni a meccseken, mint az edzéseken. Egyre többször vesztünk össze.
Ő azt mondta, hogy „sosem elég, amit csinálok”, én pedig azt, hogy „ha nem hajtasz, nem lesz belőled focista”.
Amikor tizenegy évesen egy fontos meccsen hibázott, volt, hogy én egy fél órán keresztül papoltam neki, mert előző hétvégén a kertben pont azt a szituációt gyakoroltuk, ő meg újra elrontotta.
Volt, hogy egyszer csak azt mondta: „Nem érdekel, hogy mit gondolsz, apa.” Akkor döbbentem rá, hogy valami nagyon elromlott közöttünk.
Én csak segíteni akartam, de ez egy idő után nyomás volt neki. Későn kapcsoltam.
⏹️Mi lett a vége?
Tamás: A lelkesedése teljesen eltűnt. 2 éve még megyei szinten játszott, de nem volt már célja a futballal. Én áltattam magam, hogy innen is visszakerülhet, mert van benne potenciál, és sokat beletettünk, de mindhiába.
Az edzője egyszer azt mondta: „Ádám tehetséges, de elvesztette a tüzét.”
Ez fájt, mert tudtam, hogy nagy részben miattam történt. Tudom, hogy a focit szerette, de ami egy idő után vele járt érzés, a stressz, a hibák utáni beszélgetések, kioktatásaim, ez odáig fajult, hogy utálta a “focival járó nyomás” érzetét. Miattam.
Mire 17-18 éves lett, azt éreztem már csak kényszerből járt edzésekre, és mára 23 évesen végül teljesen abbahagyta.
⏹️Mit csinálnál másképp, ha visszaforgathatnád az időt?
Tamás: Ma már tudom, hogy az én szerepem nem az lett volna, hogy „edzője” legyek, hanem, hogy támogassam és ott legyek mellette, bármi is történjen. Többet dicsértem volna, kevesebbet kritizáltam. Megértettem volna, hogy nem kell mindig tökéletesnek lennie, és hogy a gyermekkornak a játékról és az örömről kell szólnia, nem pedig a teljesítménykényszerről. Ha most újrakezdhetném, hagynám, hogy ő irányítsa a saját útját, és csak akkor segítenék, ha ő kéri.
⏹️Mit tanácsolnál más sportszülőknek?
Tamás: A legfontosabb, hogy a gyerek álmait támogassuk, ne a sajátunkat próbáljuk megvalósítani rajta keresztül. Hallgassuk meg, figyeljük meg, mit érez, és ne erőltessük rá a mi elképzeléseinket. És ami talán a legfontosabb, soha ne felejtsük el, hogy a sport nem csak az eredményekről szól, hanem az élményről, a tanulásról és az emberi kapcsolatok építéséről. Tudom, hogy becsapós, hogy Szoboszlai Zsolt kemény volt a Dominikkal, mert az nem mindenkinek jön be, lásd az én fiamat.
Ez az interjú Tamás őszinte vallomása egy olyan útról, amely egyszerre tanulságos és fájdalmas. Története emlékeztet arra, hogy a szülői támogatásnak mindig a szereteten és a bizalmon kell alapulnia, nem pedig a túlzó nyomáson és az elvárásokon. Ismerned kell a gyermekedet, és tudnod kell mi az, amit bír, és, ha esetleg “soknak” tűnik, amit “kap”, akkor visszább venni belőle.
Lazar Project
