06/10/2025
Nemcsak szülőként, hanem barátként, párként, vagy saját magunkkal kapcsolatban is ismerhetjük az érzést, hogy valamit nem tudunk elmondani. Nem arra gondolok, amikor a „Mi baj?” kérdésre a bizalom hiánya miatt csak annyi a válasz, hogy „Semmi”. Hanem amikor valaki tényleg nem tudja megfogalmazni, mi bántja.
Nem titkolózás ez, nem is ellenállás, egyszerűen még nincs meg a belső forma. Még nem tud szavakká alakulni, ami belül történik.
A gyerekeknél ez természetes. A belső világuk sokáig nem a szavakban, hanem mozdulatban, játékban, rajzban, mesében mutatja meg magát.
Látjuk, úgy sír egy odébbmozdított pohár miatt, hogy meg kell szakadni a szívnek. Hiába a kérés, nem jön érthető válasz. Jó esetben odabújik vagy zsebkendőt kérve magát vigasztalja, de sokszor csak „nem tudom” vagy vállrándítás a reakció. Ha nincs nagy gond vagy sikerül megnyugodnia – mintha nem is hallaná a kérdést - egyszerűen csak valami valamilyen tevékenységbe kezd. Játékba, rajzolásba, építésbe, rombolásba esetleg (újra és újra ugyanazt) a mesét kéri vagy hirtelen már megint egy feszítően idegesítő játékot akar velünk játszani.
Valójában a gyerek ekkor kezd el beszélni.
A fejlődés rendje az, hogy a megélés előbb van, mint a megfogalmazás. A test, a képzelet és a játék már tudják, amit a nyelv még csak tanul. Amikor a gyerek játszik, épít, rombol, (milliószor) ismétel, rajzol, énekel vagy csak elmerül valamiben, akkor dolgozik. Rendezi a belső világát.
A szülő ilyenkor gyakran tanácstalan:
„Nem tudom, mi baja van,
- miért ébred sírva
- miért nem megy a nagymamához
- miért borul ki reggel
- miért sír fürdetés előtt
- miért harapja a testévért
- miért üti a falat,
hiába kérdezem, nem mondja el.”
Valójában a gyerek, ahogy tudja, sokszor kifejezi "mi a baj", csak nem szavakkal és így egy szülő számára nemcsak, hogy nem érthető, de kétségbeejtő is lehet a helyzet.
A szakember szempontjából a rajz és a játék nem a „komolyabb” beszélgetés előkészítése. Ezek maguk a közlések. Ezekben a pillanatokban a gyerek aktivitásokban foglalkozik azzal, amit elmondás után szeretnénk érteni. De a gyerekeknél még nem lehet.
És közben a felnőtt világ sem működik másképp. Újra és újra meg kell nézni ugyanazt a filmet, visszatérni egy zenéhez, kétévente elővenni ugyanazt a könyvet, firkálgatni, ragaszkodni rituálékhoz, dolgokhoz és lehet látszólagos apróságok nyomán látni kiborulást. (Nem megyek, mert nincs mit felvennem, annyira haragszom, hogy nem is mondok semmit.) Bár sokáig lehetne sorolni, de talán ennyiből is érthető, hogy felnőttként sem mindig könnyű detektálni, mi zajlik belül, pláne megfogalmazni.
Egy konzultációs vagy önismereti folyamatban a beszélgetés mellett a rajzolás, alkotás, játék nem csak a gyerekeknek, de a felnőtteknek is segíthet abban, hogy ami nehezen megfogható, valahogy mégis formát kapjon.
A gyerekekkel a beszélgetések mellett mindig fontos a játék és a rajz, hogy a mélyebb rétegek is megmozdulhassanak.
És sokszor a felnőtteknél is ez működik: a játékos, kreatív megközelítés nemcsak a megértést segíti, hanem a belső kapcsolat fokozatos helyreállítását is.
A gyerekek körülbelül 6-7 éves korukig még természetes módon élnek ebben a nyelv előtti világban. Addig az érzések, mozdulatok, képek és hangulatok vezetik őket, a szavak csak lassan épülnek rá erre a belső térképre.
Ezért érdemes a felnőttnek sürgetés helyett kísérni, teret adni gyereknek a kifejezésben. Segíteni nevet adni annak, amit a gyerek átél, és hagyni, hogy játékban, rajzban, mozgásban fejezze ki, amit még nem tud kimondani.
És ha valaki felnőttként is azt érzi, hogy nehezen talál szavakat az érzéseire, az sem baj. Ez talán nem is hiány, inkább egy izgalmas és játékos lehetőség, hogy egy újfajta úton közelebb kerüljön önmagához.
A belső mozdulat most is ott van, csak várja, hogy formát találjon.
Mert amikor mozdul valami, akkor már él. És ami él, az gyógyulni is tud.
Fotó: Getty Image
Credit: Catherine Falls Commercial
Creative #: 1279387781
