30/01/2025
Hogy milyen az igazi magány?
Sokan azt hiszik, hogy ha valaki egyedül van, akár egyedül él, vagy nem keresi annyira az emberek társaságát, akkor biztos megkeseredett és magányos….
Abba bele sem mernek gondolni, hogy ő lehet százszor jobban érzi magát egyedül, mint azok a társasági emberek, akik félnek sokáig egyedül maradni, akiket szinte megöl a csend!
Az igazi magány nem itt kezdődik… számomra az igazi magány az amikor lehet, hogy többet érzékelsz, látsz az emberekből, a világból, de nincs senki aki ezt megértené. Körbevesznek emberek, de mind olyan távoli….
Mondhatni, hogy ez normális, mivel egytől egyig mások vagyunk, de idővel előkerül 1-2 ugyanolyan különc embert, mint Te, aztán rájössz, hogy nem is vagytok/vagyunk olyan kevesen 🙏☺️!
Viszont a Varázslat✨ mindenkinek jár 🥰!
Különcnek érzed magad, nem tudsz beilleszkedni, mindig kilógsz a sorból és egyedül érzed magad?
Akkor gyere és próbáld ki velem az érintés Varázslatos✨erejét 💆♂️💆♀️!
Ragyogjunk együtt ☀️!
Szerintem nem fogod megbánni ☺️!
Egy szuper írás a magányról ⬇️, érdemes elolvasni 🙏!
Várlak nagyon sok szeretettel 🥰!
Varázslatos napot kívánok,
Veronika
💫
Napok óta folyton ez a fantasztikus írás jelenik meg előttem.
“George Orwell egyszer ezt mondta:
A legmélyebb magány nem az, amikor egyedül vagy, hanem amikor nem értenek meg. Amikor emberek vesznek körül, de senki sem látja, ki is vagy valójában. Senki sem hallja a valódi hangod, senki sem érzékeli a lényed. Ebben a magányban lassan úgy érzed, mintha eltűnnél, mintha egyre halványabbá válnál, míg végül már csak egy árnyék vagy - egy emlék önmagadból.
Ez az a fajta magány, ami a legjobban fáj. Amikor ott vannak körülötted a barátok, a család, a munkatársak, de mégis láthatatlan vagy. Mosolyogsz, bólogatsz, teszed, amit elvárnak, de belül valami üres. Mintha a világ csak azt a verziódat venné észre, ami belefér a boxba – miközben a legigazibb részeid rejtve maradnak.
Ez a magány nem az emberek hiányáról szól, hanem a kapcsolódás hiányáról. Vágysz arra, hogy valaki lásson – igazán lásson. Hogy értsék a belső világod, a furcsaságaid, az álmaid, a mélységed. De amikor nem értenek, mintha egy üvegfal választana el mindentől. Kiáltanál, de senki sem hall. Néznek rád, de nem látnak igazán.
És ilyenkor elindul benned egy kérdés: változnod kellene? Olyanná kellene válnod, amilyennek a világ elvár, csak hogy elfogadjanak? De még ha meg is próbálod, a magány nem múlik el. Csak mélyebbé válik. Mert a legnagyobb veszteség nem az, ha mások nem értenek – hanem az, ha közben te is elveszíted azt, aki igazán vagy. Ha lehalkítod a saját hangod, hogy beilleszkedj. Ha eltűnsz.
A legfájdalmasabb ebben az egészben nem csupán a szeretet utáni vágy. Hanem az, hogy valaki igazán lásson téged, tökéletlenségeid, a rendezetlenséged, a sebezhetőséged – és azt mondja: „Látlak. Értelek. Itt vagyok.” Hogy valaki ne csak a felszínt érzékelje, hanem azt is, ami mögötte van.
De ebben a magányban mégis van egy csendes erő. Mert nem az számít, hogy mennyien értenek meg, hanem az, hogy te nem hagyod el magad. Hogy nem engeded, hogy a világ félreértése kioltsa a tüzed. Hogy megtartod a fényed akkor is, amikor senki sem veszi észre. Mert az egyediséged, a valódiságod, a lényed – ez az, ami különlegessé tesz. És lesz, aki ezt látni fogja. De amíg ők nem találnak rád, te magad is értékelheted ezt.
Néha az út, amely a félreértésen keresztül vezet, mélyebb megértést ad magadról. Megtanít, hogy elfogadd önmagad, még akkor is, ha a világ nem teszi. Megmutatja, hogy a magány nem veszteség, hanem lehetőség arra, hogy közelebb kerülj ahhoz, ami igazán vagy. És talán egyszer csak észreveszed: az igazi kapcsolódások akkor érkeznek, amikor a legkevésbé számítasz rájuk.
Szóval tarts ki. Őrizd meg azt, aki vagy. Ne válj árnyékká – akkor sem, ha egy ideig egyedül kell lenned. A lényed megérdemli, hogy létezzen. És amikor megérkeznek azok az emberek, akik igazán értenek és látnak téged, rájössz: soha nem is kellett volna elrejtened magad. Mindvégig arra születtél, hogy ragyogj.”
(A Folyamat oldaláról másoltam.)
