26/08/2025
Egy világban élünk, és mégsem élünk egy világban. Egyformák vagyunk és mégis, különbözőek vagyunk. Gondolkodásunk, érdeklődésünk, tetszésünk vagy nemtetszésünk elválaszt. Másságunk szűk korlátok közé zár egy furcsa kirekesztett magányban, stigmákban, összehasonlításokban, el nem fogadottságban.
Aztán valamikor elkezdjük (újra) megfigyelni magunkat. Megismerni, hogyan működünk. Mit érzünk pontosan… mit gondolunk másokról… mit gondolunk magunkról… mi esik jól és mi nem; mit szeretünk és mit nem; s tudjuk-e megváltoztatni, tudunk-e változni, akarunk-e változni? Van-e hajlandóság bennünk fejlődni, kilépni a határainkon túl, megnézni a félelmetest, megváltoztatni a megváltoztathatatlant, vagy épp elfogadni, elfogadni, és nem kierőszakolni egy olyan létezést, ami nem vagyunk, ami nem megy, mert eredendően nem nekünk való.
Nehéz ebben a világban, a belső világunkban, megtalálni az Igaz Hangot. Annyi másik hang is szól bennünk, annyi program, neveltetés, mások gondolata, ítélete, mely önbeteljesítő suttogásával átírja eredendő Sorsunkat, mert oly igaznak, valósnak tűnik, és mindig talál visszaigazolást….
De hogy ténylegesen mi az Igaz, s mi nem, azt életünk nagy részében tanuljuk megkülönböztetni és ha elég jól csináljuk, marad kellő időnk helyrehozni, helyre igazítani, vissza állítani azokat, amik bennünk is eltorzultak.
Azt hiszem, ha most kérhetnék valamit magamnak és másoknak, akkor teljes önelfogadást kérnék - és az azt megelőző tiszta és felelős önismeretet. Magamnak így: Valós rálátást arra, aki vagyok, úgy, ahogy a Teremtő lát. Minden hozadék nélkül, amit rám aggattak mások, és amiket én is magamra aggattam, amikor elhittem sok mindent.
Mennyi szorongás vesz minket körül mert úgy érezzük, baj van velünk, mert másnak megy de nekünk nem, másnak szép de nekünk nem, másnak könnyebb de nekünk nehéz, más megoldja - mi sosem fogjuk, más már ott tart - mi sosem fogunk, más, más, más emberek akik boldogabbak, okosabbak, sikeresebbek, könnyedebbek, erősebbek, hangosabbak, ügyesebbek, szerethetőbbek, szerencsésebbek, és még folytathatnánk…
Ha egyet kérhetnék, most az önszeretet lenne az. Szeretni magunkat igazán úgy és annak, akik és ahogy vagyunk. Akkor talán nem fájna annyira mások el nem fogadása, elutasítása, megítélése. Mi több, rosszindulata, irigysége, gyűlölete, szeretetlensége.
Meg kell tanulnunk feltétel nélkül szeretni magunkat és nem ártani, nem ítélni, nem hasonlítgatni, nem büntetni, nem kritizálni, nem kicsinálni magunkat. Mert ezek a hangok bennünk vannak már. Valaha, valamikor nem volt, de elhittük, eltanultuk, lemásoltuk. Önmagunk ellenségei lettünk az önmagunk nemismerése által, és önmagunk elvesztése mellett.
De aztán van egy pont, illetve mindig van, több ilyen is. Mikor már teljesen elvesztünk, hirtelen visszatalálunk. Mikor teljesen kimerültünk, lebomlik a páncél és marad a belső, igazi önvaló. És a kemény ellenállásban és védekezésben és túlélésben felépített falak is leomlanak és egy pillanat leforgása alatt, a romok felett ücsörögve sem érteni a múltat, sem kitartani a pillanatot nem akarjuk,
Csak fogadjuk az ajándékot, az Élet és az Istennő Ajándékát:
ÖnMagunkat.
Aztán majd, ha a pillanat véget ért, haladunk tovább …
Szeretettel,
Anna Rose
