24/01/2026
Szubjektív véleménycikk következik.
Szerintem nincs olyan anya vagy apa ma Magyarországon, aki az eltűnt Egressy Mátyás miatt ne ült volna le most beszélni a kamasz fiával vagy lányával. Legalábbis remélem. Illetve, ha ezt eddig nem t***e meg, ideje sürgősen pótolni. Ez nem azt jelenti, hogy mi szülők ezekről eddig nem beszéltünk volna velük, de mivel ez az eset ennyire nyilvánosságra került, ez most elkerülhetetlen, mert a gyerek olvas, hall róla és ki kell alakítani a véleményét.
Egyedül lehet nehéz.
Hogy történhet ez meg, egy egész ország csak ezt kérdezi. Közben mégsem lepődünk meg annyira. Nem lehet nem eleget beszélni róla, de nem is csak erről, úgy általában nem lehet nem eleget beszélgetni a gyerekeinkkel az életről.
Hogy ne csak a tiktokról informálódjanak.
A szilveszteri tragédia is egy ilyen eset volt, nem teljesen ismerjük a részleteket, de azt látni, hogy a fiatalok egy részének nem volt igazán veszélyérzete, fel sem fogták, csak videózták a tragédiát, döbbenetes volt számomra.
A gyerekeink sokszor magukra vannak hagyva, közben nagyon nehéz időkben kell felnőniük és talán soha jobban nem voltak elveszve.
Sok tragédia történhet az életben, de talán az egyik legnagyobb, amikor egy szülő a saját gyereket veszíti el. Azt hiszem, nálam biztosan ez a fal.
Csak találgatásaink vannak és az emberek felelősek után kiáltanak, mert valamiért akkor érzik, hogy megnyugodhatnak, ha van valakire mutatni. Kell felelőst találni? Lehet egyáltalán? A másik, hogy mindenki meg akarja ismerni az okokat. Vannak biztos okok? Valaha megtudjuk a miértekre a válaszokat?
Én egyből beszéltem a fiammal, amikor először megláttam a fiú képét. Nálunk is gyakori eset, hogy hajnalig úton van, mivel idén lesz 20, nehéz is bármit is már kérni, de eddig az volt a szabály, hogy amikor hazaér, ír, hogy megérkezett, vagy ha másnál alszik, amikor oda megérkeznek, akkor arról is tájékoztat, hogyha éjjel felkelek és ránézek a telefonra, tudjam, hogy megvan. Nem mintha tudnék bármit is kezdeni azzal, ha nem írna, de ilyenkor megnyugodva visszaalszom, mert pontosan vannak sejtéseim, mennyi minden történhet. De én mégsem ellenőrzöm, teljesen megbízom benne, nálunk szóba se került soha a nyomkövető, amikor ezt egyszer bizonytalanul felvet***em még 14 éves korában, totálisan kikérte magának, és kölcsönös bizalmunk elvesztésének egyik jeleként azonosította.
Belegondoltam, én ennyi idősen szerettem volna ezt, és beláttam, én ugyanígy kiakadtam volna, ezért ezt elengedtem. Nagyon nehéz volt megszokni, hogy sokáig kimarad és eleinte sose tudtam elaludni, csak ha hazaért. De a bizalom volt az első, hogy azon ne essen csorba, nem az, hogy lássam.
Hogy egy gyerek milyen állapotban van kamasz vagy felnőttkorban, az a korai gyerekkor dönti el. Hogy ott hogy ágyaztunk meg neki, hogyan tudtuk megteremteni vele a kapcsolatot, azt, hogy biztonságban érezhesse magát mindig és azt, hogy szeretve van, hogy bármikor bármit elmondhat. Szerintem ez minden szülő kötelessége, nem az, hogy drága cuccokat vegyen neki. De mi is rossz állapotban vagyunk és a mentális egészség lett az igazi luxuscikk, nem a gucci.
Szóval egy átlagos este megkérdeztem tőle, hogy látta-e ezt a történetet a hírekben, tud-e róla és, hogy mi a véleménye, ez még nagyon az elején volt, még aznap, amikor kikerült a fiú fényképe.
Nagyon érdekes volt, amit mondott, egyrészt persze, hogy tudott róla és beszéltek is róla a barátaival. Egy dolgot kiemelt, az nagyon meglepte, hogy a barátai elengedték, azt mondta, náluk ilyen nem fordulhatott volna elő. Hogy valóban belekerült-e valami az italába, nagyon érdekes, de ezt nem hitte el, azt mondta, ez nem túl gyakori, vagy legalábbis ő nem nagyon hallott róla, hogy ez előfordulna fiúkkal, vagy ha mégis lenne egy ilyen hülye haverja, aki így meg akarta volna viccelni, annyi mindig van abban a "barátban", hogy akkor viszont tuti vele marad, amíg ki nem megy belőle a szer. Úgyhogy ezt elég hamar kiejtettük. Persze, lehet, hogy nem így van.
Szerinte egyébként sokkal valószínűbb, hogy elment és utána vett be valamit, "az én korosztályomból bármit kinézek, anya" - ezt nagyon szomorú volt hallani. Egy biztos, amíg a mi generációnk elvolt a vörösboros kólával, itt már teljesen más szintek vannak.
Rettenet fájdalom lehet a szülőknek, ezt szerintem nem lehet feldolgozni. Minden együttérzésem. Nyilván kihallgatta már rég a rendőrség a barátokat, a szülőket, a hozzátartozókat, kimérték, lemérték, kamerákat megnézték, kora reggelre valóban eljuthatott-e a Lánchídra. Ki az, aki kirakja a kulcsát a hídra, mielőtt beugrik? Ez teljesen valószínűtlen számomra, ezért sajnos bűncselekmény is akár elképzelhető. De a hatóságok biztos sokkal többet tudnak, legfeljebb nem került még nyilvánosságra.
Egyet tudunk, kamasz, fiatal gyerekeink mentális egészsége katasztrofális állapotban van, persze, hogy lehetne jó állapotban, ha mi szülők sem teszünk komoly lépéseket a stabil állapotokért. De nem a gyerek a hibás, nem a barátok, nem a szórakozó hely, nem a szülők, nem a rendszer, hanem mi mindannyian. Hogy ez megtörténhet, az mindannyiunk felelőssége. És ezért is lehet egy egész ország gyászban. Bármi is áll a háttérben, ha volt szer, akkor azért, ha nem volt, akkor meg azért.
Nem tudjuk mi történt, de valamiért az az érzésem, hogy ez nem egy elszigetelt eset.
Most utánanéztem és a 15–24 évesek körében az öngyilkosság egyébként a második vezető halálok a balesetek után. Az alkalmi drogok, vagy tudatmódosítók rendszeres használata az egekbe rúg, mert ezek a gyerekek menekülnek a realitástól. Csodálkozunk? Mi szépet látnak? Tanítjuk őket az élet szépségeire vagy csak a nehézségeket mondjuk?
Persze, a mi generációnk a panaszkodás generációja, és ez is érthető, mert az előző generáció a szorítsd össze a fogakat generáció volt. Most legalább lehet mondani, Mindig az egyik végletből átesünk a másik végletbe.
A 2025-ben megjelent gyermekjogi jelentések, például a Hintalovon Alapítvány adatai szerint a helyzet az utóbbi években aggasztóvá vált és rendszerszintű problémákra világított rá.
Megnövekedett segélykérések: A lelkisegély-szolgálatokhoz (pl. Kék Vonal) beérkező hívások száma drasztikusan, 50%-al nőtt! Gondoljunk bele, hányan el se jutnak a jelzésig! Az önsértéssel (falcolás) összefüggő esetek száma az ötszörösére!, az öngyilkossági gondolatokkal küzdő gyerekek száma pedig két és félszeresére! nőtt az elmúlt években. Döbbenetes számok.
Ezek a gyerekek lesznek egyszer ennek az országnak a felnőttei!
Mentális krízis: 2010 óta 26-ról 17-re csökkent a gyermekpszichiátriai gondozóintézetek száma, miközben egyre több gyereket tartanak nyilván pszichiátriai problémákkal.
Nemi különbségek: Világjelenség, hogy a fiúk körében több a befejezett öngyilkosság (mert drasztikusabb módszereket választanak), míg a lányok körében gyakoribbak az öngyilkossági kísérletek és az önsértés.
Gyakori tévhit, hogy aki beszél róla, az nem teszi meg, ez nem így van. Ha egy hosszú ideig tartó mély depresszió után a fiatal hirtelen nagyon nyugodttá vagy jókedvűvé válik, az veszélyjelzés lehet – ez néha azt jelenti, hogy „megszületett a döntés”, és megkönnyebbült.
El tudom képzelni, hogy Mátyás családja mindent elkövetett és mégis bekövetkezett ez a tragédia. De aki még úgy érzi, tehet hozzá valamit, beszéltesse minél többet a fiait, lányait, tudják, hogy van kihez hova fordulni, mindig elmondhassák azt, ami bennük van. Ha nem is kerülhető el minden esetben a borzalom, de tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, maximálisan. És ez ott kezdődik, hogy amíg picik, mennyit játszunk velünk, és nem csak úgy leültetjük őket a képernyő elé, hogy mi fújhassunk egyet.
Amíg mi nem kezeljük kellően a megnövekedett stresszt, gyerekeinktől sem várhatjuk el. A mi szüleink mentális állapotáért nem tartozunk felelőséggel, de a gyerekeinkért igen. Akkor miért azzal foglalkozunk, hogy az anyánk vagy az apánk mit csinál? Sokkal fontosabb azzal foglalkozni, hogy mi van a gyerekkel.
Tőled milyen megküzdési stratégiákat lát? Vannak jó eszközeid?
Kívánom, hogy a család meg tudjon békélni, elviselhetetlen fájdalmukban osztozunk.
Brávácz Alexandra
