19/03/2026
Egy gyerek mindig próbálgatja, meddig mehet el, hogyan tudja elérni, amit szeretne. A saját eszközeivel dolgozik, sírással, daccal, könyörgéssel, tiltakozással, ellenállással, flegma stílussal. Ha azt feltételezzük, hogy ezzel ellenünk fordul, akkor valójában eltávolodunk tőle és nem érett felnőttként fogunk reagálni.
A gyerek evolúciósan úgy van kódolva, hogy ragaszkodjon, kötődjön, szeressen, még akkor is, ha ezzel közben saját maga sérül. Egy bántalmazó szülő felé sem tud valódi rosszindulat megszületni benne, mert túlélését a kapcsolódás biztosítja. Ezért a szülő felé irányuló viselkedését nem a kár okozásának vágya, hanem a kötődés megőrzése mozgatja, még akkor is, ha szélsőséges eszközökhöz nyúl.
A kirohanások, dacolások mögött nehéz érzések, harag, düh, feszültség húzódhat. Néha egyszerűen az, hogy nincs elég megtartás.
Fontos és alapvető igény, hogy a szülő tiszteletben tartsa saját határait, és ismerje tűrőképességét. A határok húzása azért fontos a gyerek számára, mert így valósul meg a biztonsága valós kereteken belül és megtanulja, meddig mehet el, hiszen a gyerek sosem tudhatja, mikor lő túl a célon. Amikor a szülő váratlanul, véletlenszerűen válik ingerültté, felcsattan, a gyerek könnyen határfeszegetővé válik, napi szinten tesztelve, provokálva a szülőt.
A keretek kiépítése, a határok keresése és tartása nem tud konfliktusmentesen végbe menni, hosszú távon azonban a gyerek érzelmi biztonsága jól érzékelhető határok mentén megerősödik. Sok szülő fél attól, hogy felvállalja a konfliktusokat, pedig anélkül a gyerek nem tudja kialakítani saját énhatárait sem. Visszajelezni, mi volt a probléma a viselkedéssel elengedhetetlen, nem kell elnézőnek lenni ha a tartalom vagy stílus nem megfelelő. Kerüljük azonban, a szeretet megvonással, érzelmi zsarolással, csenddel, elfordulással járó büntetést.
tothmonika.hu