Dr. Gráf-Velencei Gergely szakpszichológus

04/02/2026

Szakmai szemmel még egy fontos dolgot tennék ehhez.
A türelmetlenség gyakran nem is az adott helyzethez kötődik, hanem egy felhalmozódott idegrendszeri állapothoz. A szakirodalom ezt sokszor ablak-szűkülésként írja le: amikor a toleranciaablak beszűkül, a legkisebb inger is túl sok lesz.

Ilyenkor nem „rossz szülők” vagyunk, hanem túlterhelt idegrendszerrel működünk. És ez fontos különbség.
A türelem ezért nem elsősorban pszichés döntés, hanem testi–idegrendszeri kapacitás kérdése.

A tapasztalatom az, hogy sok szülő akkor kezd el igazán változni, amikor felismeri: nem önfegyelemre, hanem regenerációra lenne szüksége. Igen, egy szülő is ki tud égni, és lehet kimerült.

Mert ahol nincs visszatöltődés, ott nincs türelem sem – csak túlélés.

Ez a felismerés sokszor már önmagában enyhíti a bűntudatot („én egy türelmetlen, idegbeteg, rossz szülő vagyok, bezzeg a többiek…”), és teret ad a valódi változásnak.

Egy anyukacsoportban nemrég valaki ezt kérdezte:
„Hogyan lehet türelmesebbnek lenni?”

Ez egy nagyon, nagyon fontos kérdés. Szerintem mindenki az akar lenni.

A türelmetlenség legtöbbször nem jellem, hanem állapot.

Van egy pillanat, ami a türelmetlenség előtt jön.
Nem a kiabálás. Hanem az előtte lévő csend.

Amikor már feszült a vállad. Rövidebbek a mondataid.

Ilyenkor sokszor azt gondoljuk: Többet kellene bírnom.

Pedig leggyakrabban nem erről van szó. Hanem arról, hogy elfáradtál.

Az állandó készenlét.
A folyamatos figyelem.
A meg nem állás.

A legtöbb kiborulás nem akaratgyengeség. Hanem egy jelzés, amire nem forditottunk időben figyelmet.

Ezért a türelem nem ott kezdődik, hogy jobban összeszedem magam.

Hanem ott, hogy észreveszem az előtte lévő pillanatot, és lassítok vagy hátra lépek egy kicsit.

Mert egy túlélő üzemmódban lévő test nem tud türelmes lenni.

̈nismeret

02/02/2026

Morenoi szerepek, avagy miért szégyen egy férfinek pszichológustól segítséget kérnie

A The Guardian friss cikke pontosan rátapint arra a jelenségre, amellyel a terápiás munkában nap mint nap találkozunk: sok férfi nem azért nem kér segítséget, mert ne lennének lelki nehézségei, hanem mert a segítségkérés maga ütközik mélyen beépült szerepelvárásokba. A „bírd ki”, „oldd meg”, „ne mutass gyengeséget” üzenetei nemcsak a szenvedést hosszabbítják meg, hanem gyakran teljesen más csatornákba terelik a distresszt: testi tünetekbe, indulatkezelési problémákba, kapcsolati konfliktusokba vagy addikciókba. A cikk jól mutatja meg azt is, hogy a klasszikusan verbális, érzelemfókuszú terápiás keretek sok férfi számára idegenek lehetnek – nem azért, mert alkalmatlanok lennének az önreflexióra, hanem mert erre nem kaptak korai mintát és engedélyt.

Szakmai szemmel különösen fontosnak tartom azt a gondolatot, hogy a férfiak terápiához való viszonya nem „motivációhiány”, hanem alkalmazkodás kérdése. Amíg a sebezhetőség automatikusan státuszvesztéssel társul, addig a segítségkérés kockázatként jelenik meg. A terápiás térnek ezért nemcsak biztonságosnak, hanem értelmezhetőnek és legitimnek is kell lennie a férfi identitás szempontjából. Tapasztalatom szerint amikor ez megtörténik, a férfi kliensek nem kevésbé elkötelezettek vagy mélyek a munkában – sőt, gyakran kifejezetten strukturált, felelősségteljes és transzformatív folyamatok indulnak el. A kérdés tehát nem az, hogy „miért nem mennek a férfiak terápiába”, hanem az, hogyan tudjuk a segítségkérést olyan nyelven és keretben kínálni, amely nem gyengít, hanem erősít.

A clinical psychologist on why men still don’t seek help for their mental health

23/01/2026

23/01/2026

Egy 45 perces szundi úgy újítja fel az agyat, mintha újraindítanád

A frissen megjelent NeuroImage‑tanulmány szerint már egy kb. 45 perces délutáni alvás is mérhetően „visszahangolja” az idegrendszert: csökkenti a napközbeni szinaptikus telítettséget, és újra fogadókésszé teszi az agyat az új információkra. A kutatók azt találták, hogy a rövid alvás nem törli a korábbi nyomokat, hanem finoman rendezi a zajos hálózatot, így a tanulás és a fókusz könnyebbé válik – különösen nagy szellemi terhelésnél. A hatást nem közvetlen szinapszismérésből, hanem bevett, nem invazív módszerekkel (pl. TMS, EEG) következtették ki egészséges felnőtteknél, és a konklúzió egyszerű: a „mikro‑regeneráció” nem csak éjszaka történik, egy rövid szendergés is aktiválja. A szerzők arra is figyelmeztetnek, hogy az alkalmi fáradtság nem azonos az alvászavarral; krónikus inszomnia esetén a viselkedésterápiás megközelítés (CBT‑I) hatékonyabb és biztonságosabb, mint az altatók rendszeres használata, mert utóbbi épp a természetes helyreállító folyamatokat zavarhatja. Röviden: a délutáni alvás nem „lustaság”, hanem neurobiológiai karbantartás az agynak.

(Forrás: NeuroImage, sajtóközlemény-összefoglaló: News‑Medical, 2026.01.22.)

23/01/2026

A cikkben leírt történet tökéletes példája annak, hogyan működik az online szerencsejáték-függőség idegrendszeri és pszichológiai szinten. Fontos megérteni: ez nem „gyengeség” vagy „akaraterő hiánya”, hanem egy olyan, gyorsan kialakuló viselkedési addikció, amely szándékosan úgy van megtervezve, hogy az agy jutalmazó központját túlterhelje. A három tényező együtt különösen veszélyes. Azonnali visszacsatolás van. Míg a hagyományos szerencsejátékok között idő telik el, itt másodpercek alatt ismétlődik a „tét–veszteség/nyeremény–új tét” ciklus. Ez olyan mértékben aktiválja a dopamint, amely az agynak folyamatos ingerkeresést diktál. Ettől érzi a játékos azt, hogy „még egyet” muszáj nyomnia. A veszteség torzított megélése van jelen. Rendkívül gyakori jelenség a „veszteségkergetés”: „Még egyszer játszom, csak hogy visszaszerezzem azt, amit elvesztettem.” Ez a pont az, ahol a kontroll elkezd szétnyílni. Nem a nyerésről szól már, hanem a veszteség elviselhetetlenségéről. A bárhol–bármikor elérhetőség szintén erős hatás. A telefonon működő kaszinók nem hagynak teret az önkontroll lassú aktiválására. Nincs átgondolási idő, nincs fizikai akadály. Egy gombnyomás – és kész. Ez a leggyorsabb út az addiktív kör kialakulásához.

És mi történik valójában: A napi limit „életmentő” funkcióként jelenik meg. A játék már elviszi az energiát, a koncentrációt, a munkát, a családot. A gondolatok beszűkülnek: a játék köré szerveződnek. A kontrollérzés drasztikusan csökken.

Ez már nem „szórakozás”.
Ez már függőségi ciklus.

És a legfontosabb: mindez nagyon gyorsan ki tud alakulni az online térben – sokkal gyorsabban, mint a hagyományos szerencsejátékoknál.

Miért különösen veszélyes a fiatalokra?

Mert az idegrendszerük még fejlődik, és extrém fogékony a dopamin-alapú jutalmazásra.
A közösségi média pedig „szépítve”, viccesen, menő influencer-arcokkal mutatja be ezt a világot – miközben a valóság tele van: adóssággal, szorongással, titkolózással, szétesett önértékeléssel, szégyennel, családi konfliktusokkal.

A függőség nem szégyen, hanem jelzés. Nem az akaraterővel van baj, hanem azzal, hogy a rendszer erősebb, mint az idegrendszer védekező mechanizmusai. Szakmai szemmel a legfontosabb lépések: szakemberrel való konzultáció (viselkedési addikciókban jártas pszichológus), pénzügyi és digitális korlátok beállítása, a veszteségkergetési minta felismerése és megtörése, társas támogatás (nem magányban működik a változás).

És talán a legnehezebb, de legfontosabb mondat:

Nem a pénzről szól már.
A kontroll visszaszerzéséről szól.

Mémek, streamerek, influenszerek és óriásplakátok hirdetik az egyre népszerűbb, bárhol és bármikor elérhető online kaszinókat, ahová ingyen pörgetésekkel édesgetik be a fiatalokat.

23/01/2026

A „Láthatatlan Gorilla” kísérlet – amikor az agy nem látja azt, ami ott van

1999-ben Christopher Chabris és Daniel Simons pszichológusok egy egyszerű, mégis sokkoló kísérletet végeztek. A résztvevőknek egy videót kellett nézniük, amelyben két csapat kosárlabdázott. A feladat csak ennyi volt: Számold meg, hányszor passzol egymásnak a fehér pólós csapat!

A videó közepén azonban történt valami egészen abszurd: egy ember teljes gorillaruhában besétált a jelenetbe, megállt a kamera előtt, a mellkasára ütött, majd kisétált. Az egész 9 másodperc volt. A résztvevők több mint fele egyáltalán nem vette észre a gorillát. Nem vicc. Egy teljes gorilla — „láthatatlanná” vált.

A kísérlet tanulsága az lett, hogy nem azt látjuk, ami ott van — hanem azt, amire figyelünk.

Ez az úgynevezett inattentional blindness (figyelmi vakság).
Ha az agy egy feladatra fókuszál, a többi információt egyszerűen kiszűri… még akkor is, ha teljesen egyértelmű.

Amikor valaki csak a problémáira fókuszál, nem látja meg a lehetőségeket. Amikor a képzeletünk tele van szorongással, nem vesszük észre a biztonságot. Amikor csak a hibákra figyelünk, láthatatlanná válnak a sikerek. A traumától beszűkült figyelem sokszor pont azt nem engedi észrevenni, ami segíthetne. A belső „gorillák” ott vannak — csak nem mindig vagyunk képesek észrevenni őket.

A figyelmünk tehát nem objektív, hanem szelektív. Érzelmek, múltbeli élmények, félelmek és célok vezérlik. És néha a gyógyulás első lépése az, hogy valaki segít „kinyitni a kamerát”, hogy meglássuk, mi is történik valójában.

A figyelmi vakság jelenségét magyarázó kutatás eredményeit a Nature Communications közölte.

23/01/2026

Az ember bármilyen ’hogyan’-t kibír, ha van egy ’miért’-je

Vannak történetek, amelyek nem a borzalmakról szólnak — hanem arról, hogy milyen hatalom rejtőzik az emberben akkor is, amikor látszólag már semmi sem maradt. Viktor E. Frankl története ilyen. A második világháború poklában nemcsak az otthonát, a családját és a szabadságát vették el tőle. Elvették a nevét is: helyette egy számot kapott. 119104. A bécsi pszichiáter, a későbbi harmadik bécsi pszichológia iskola alapítója Freud és Adler után, a fiatal, feltörekvő tudós ott állt csíkos rabruhában Auschwitz kapujában, a zsebébe varrt kézirat nélkül, amelyben addigi életművét őrizte. A náci rendszer mindent megtett, hogy megfossza az identitásától. Egyetlen dolgot azonban képtelen volt kitépni belőle: az emberbe vetett hitet és a jelentés erejébe vetett bizonyosságot.

A lagerben a túlélés kulcsa nem az erő, hanem az értelem volt. Frankl figyelt. Tudósként nem volt eszköze — nem volt laboratóriuma, jegyzetfüzete, sem szabadsága. De volt egy kifinomult „műszere”: a tekintete, amellyel látta, mi történik ember és ember között, ember és remény között. A koncentrációs táborokban nem mindenki akkor halt meg, amikor fizikailag összeomlott. Sokkal inkább akkor, amikor elveszítette az értelmet, amely addig megtartotta. A foglyok körében még nevet is adtak annak a jelenségnek, amikor valaki feladja: a feladás betegsége. Nem az éhség ölte meg őket, hanem a jelentés-/ értelemvesztés, Aki már nem látta maga előtt: a gyermekét,ma befejezetlen munkáját,ma szeretett arcot, vagy épp azt a feladatot, amit még végre kellett hajtania, annak a teste is feladta a harcot. Frankl ekkor kezdett el segíteni, eszközök nélkül, de valami sokkal mélyebbel: a kérdéssel. Nem azt kérdezte: „Fáj?” vagy „Hogy érzed magad?”. Ez a táborokban értelmezhetetlen lett volna. A kérdés sokkal egyszerűbb volt — és sokkal radikálisabb: „Miért lenne érdemes életben maradnod?”

Sokan azért éltek túl egy újabb napot, mert volt egy arc, amelyre gondolhattak. Mások azért, mert volt egy könyv, amit még nem írtak meg — vagy amit el kellett volna olvasniuk. Megint mások azért, mert volt bennük egy elvégezetlen feladat érzése. Frankl maga is így maradt életben: fejben újra és újra megírta elveszett kéziratát, szinte szóról szóra.

A háború után 38 kilósan, családja nagy részét elveszítve ül le újra írni. Kilenc nap alatt megírja azt a könyvet, amelyből végül több millió példány kel el. A logoterápia — értelemközpontú terápia — alapjai ebben a tapasztalatban kristályosodtak ki:

1. Az élet soha nem veszti el értelmét — csak a hozzáférést veszítjük el.

Nincs olyan helyzet, amelyben ne lenne lehetőségünk választani valamit: hozzáállást, felelősséget, értelmezést.

2. A szenvedés nem rendeltetés — de jelentést lehet belé helyezni. Nem kell szeretni a fájdalmat. De, aki talál benne valamiért-t, az elbírja.

3. A felelősség nem teher, hanem útmutató.

Frankl szerint az ember nem a boldogságot keresi — hanem az okot arra, hogy boldog lehessen.

4. A szabadság nem a körülményekben rejlik, hanem válaszainkban. Ahogy írta: „Mindent el lehet venni az embertől, kivéve egy dolgot: a szabadságot, hogy megválassza a hozzáállását bármilyen körülmények között.” Ott van mindenhol, ahol az ember nem pusztán funkcionálni akar — hanem értelmet találni.

Ma, amikor a kliensek gyakran olyan mondatokkal érkeznek, mint:

„Nem látom értelmét semminek…”
„Miért kellene reggel felkelnem?”
„Ki vagyok én a veszteségeim után?”
a logoterápia válasza nem gyors megoldás, hanem iránytű:

Mi vár rád?

Mi szól még melletted?

Mi az a feladat, amelyet csak te vihetsz véghez?

Viktor Frankl nem azért lett a 20. század egyik legnagyobb gondolkodója, mert túlélte Auschwitzot.
Hanem mert megmutatta: A szenvedés nem az élet végét jelenti, gyakran épp ott kezdődik az értelem.

„Az ember bármilyen »hogyan«-t kibír, ha van egy »miért«-je.”

És ez a „miért” mindig ott van — még akkor is, amikor a világ minden más lehetőséget elvett.

Kép: MI